Kovács Eszter: Alárendelve magad a bábnak

Kovács Eszter: Alárendelve magad a bábnak

Interjú Bandura Emesével, a szatmárnémeti Harag György Társulat Brighella Bábtagozatának vezetőjével
Fotó: Karim Rosati / Czinzel László 

A fennállásotok 15. évét ünnepeltétek tavaly novemberben. Egy ilyen mérföldkőnél óhatatlanul is készít az ember leltárt. Tudnál mondani három olyan meghatározó dolgot a Brighella Bábtagozat elmúlt 15 évéből, amire különösen büszkék vagytok?

Ha belegondolunk, hogy egy 2/3 arányban románok lakta településen működik ez a magyar anyanyelvű bábtársulat egy intézmény keretein belül, úgy, hogy román bábtársulat nincs, szerintem óriási dolog, hogy egyáltalán fennmaradt. Nagyban köszönhető ez az induló csapatnak, akik közül mai napig mind tagjai vagyunk a bábtagozatnak. Én ezt is meghatározó dolognak tartom, hiszen azt jelzi, hogy egy elhivatott csapatról van szó. Más bábszínházak társulatmozgásait nézve, szerintem ez szinte egyedi jelenség. Meghatározó dologként említhetném még, hogy kezdünk „beérkezni” a XXI. századba. Végre vannak körülményeink, mert az elmúlt öt évben nagyot fejlődtünk infrastruktúra szempontjából, és merem remélni, hogy az előadásaink minőségében is.

A szatmári közönség bár nyitott, mégis messze híres arról is, hogy szereti a jól bejáratott dolgokat. Egy ilyen közösségben – annak idején – mennyire volt nehéz megvetnie a lábát egy bábszínházi csapatnak? Biztos, hogy volt ennek is egy útja: a felnőtt közönséget is hozzá kellett szoktatni, hogy ne csak az évi egy gyerekelőadásra vagy éppen a szilveszteri bohózatra vigye el csemetéjét, hanem rendszeresen eljárjon velük bábelőadásokat is nézni.

A pedagógusok szerencsére nagyon nyitottak voltak az előadásainkra, nagyon gyorsan kialakult a bérletrendszer. A szabad előadások már nehezebben, sőt, mondhatjuk egyáltalán nem működtek, megesett, hogy egy meghirdetett előadásra csak egy magyartanár nagypapa hozta el az unokáját. Ebből a szempontból az első próbálkozások kudarcba fulladtak. Az elmúlt évadban, amikor beköltöztünk az új székhelyünkre, az Iparosotthonba, ismét megpróbálkoztunk azzal, hogy rendszeresen, havonta egyszer jelentkezzünk egy bérleten kívüli, hétvégi szabad előadással és örömmel nyugtáztuk, hogy óriási a változás. Úgy tűnik, hogy időközben a szülőkben, nagyszülőkben megérett a létezésünk és egy igény a közös, minőségi idő eltöltésére. Persze hozzátartozik az is, hogy a saját előadásaink mellett igyekszünk magas színvonalú előadásokat meghívni a bábszínházi palettából, úgy évközben, mind nyaranta, a Partiumi Magyar Napokra is.

Másabbak a mai gyerekek, mint tizenöt éve? Nyilván a generációs változásokhoz nektek is alkalmazkodnotok kellett valahogy.

A jó előadás magával ragadja a mai gyermekeket is, akik lehet, hogy kicsit lazábbak, mozgékonyabbak, kevesebb korlátjuk van. A sok felszínes, intenzív inger között lehet, hogy már nehezebben mélyülnek el, de erre nem tudok szakértő választ adni: amit tapasztalunk, hogy az előadásokon a vidéki és a városi gyermekek reakciója között van inkább különbség.

Vilmos és Kormos. Fotó: Czinzel László

Kíváncsi lennék, neked mi volt az első gyerekkori bábos élményed.

A forradalom után a MADISZ induló bábcsoportjában, a fiatal felnőttek között 12 évesen, mint az egyik legfiatalabb tag játszhattam. Hetente egyszer vagy kétszer volt próba, aztán nyaranta turnéztunk a környező falvakban és Székelyföldön. Meghatározó élmény volt, de csak bulinak tűnt. A színművészeti elvégzése után hazakerültem az induló bábszínházhoz, de akinek a bábszínház iránti szeretetemet, tiszteletemet igazán köszönhetem, az Bodor Judit bábtervező, aki több mint tíz évig volt alkalmazásban nálunk. Szerintem neki is nagy szerepe volt abban, hogy fennmaradt a bábszínház; az általa megvalósított egységes képi világ, a kreativitás, a sokszínűség jellemezte a munkáját és ez meghatározta a tagozat arculatát. Nagy tapasztalata volt, dolgozott Kolozsváron és megfordult a legtöbb magyarországi bábszínházban, rengeteget segített még az előadások rendezésében is. Miközben dolgoztunk, készültek a bábok és ő mesélt, mesélt… Engem ő fertőzött meg a bábszínházzal, ha ő nem lett volna, ma valószínűleg egészen mással foglalkoznék.

Egy bábszínész tudatosabban, illetve teljesen másként használja a tárgyakat, a testét, mint egy prózai színész. Miképp határoznád meg a jó bábos ismérvét? Milyen plusz képességekre van szükség ahhoz, hogy életre keltsetek egy bábot?

Talán van benne valami színjátszással ellentétes: a bábszínész ahelyett, hogy önmagát helyezné előtérbe, egy testén kívüli központba közvetíti az energiát, érzelmeket. Eltűnve mögötte alárendeli magát a bábnak, vagyis eléri, hogy akármennyire kicsi is a báb az emberi test mellett, mégis a bábon ragadjon a szem, hogy a bábszínész testbeszéde, mimikája ne kelljen versenyre, csak fesse alá a bábot. Nagyon szeretem az olyan előadásokat, amikor pingpongoznak a hangsúlyokkal, amikor felváltva él a báb és a mozgató. Azt tapasztaltam, hogy mindig meg kell küzdeni az anyaggal is, minden bábbal meg kell ismerkedni, mindegyik más és már, megvan a maga sajátossága, a jelleme.

A bábszínházra sokan, mint gyermekműfajra tekintenek, pedig a felnőttek számára is szórakoztató tud lenni. Hogyan szólíthatóak meg a különböző korcsoportok? Nem gondolkoztatok azon, hogy ennyi év után érdemes lenne megpróbálkozni felnőtt bábelőadásokkal is?

Ritka kincs, amikor egy bábelőadás kortól függetlenül hat kicsire és nagyra, persze mindenkire a maga szintjén, ezek az igazán jó előadások. Néha már azt is túl nagy falatnak érzem, hogy a legkisebb 3 éves nézőnk ne féljen, de a 8 éves se unatkozzon… Komolyra fordítva a szót, volt egy próbálkozásunk három éve, amikor egy középkoritörténetekből összegyúrt pajzánkocsmaszínházi előadást hoztunk létre Sramó Gábor rendezésében, a Harag György Társulatának prózai színészeivel közösen, Vilmos és Kormos címmel, de sajnos, leginkább az egyeztetési nehézségek miatt, kevés előadást játszhattunk belőle. Jó lenne több ifjúsági és felnőtt bábelőadással próbálkozni, de létszámbeli és anyagi korlátaink is vannak. Először mindenképpen az Iciri-piciri bérletrendszerünkben lévő óvodás és kisiskolás csoportok számára hozzuk létre az évi három produkciót, ezen felül már hagyományosan az ifjúsági bérletesek számára is készül egy bábelőadás, és ha a keretek engedik, akkor létrejöhet egy baba- vagy egy felnőtt előadás.

Bár nagyon változatos a repertoárotok, sokszor nyúltok népmese adaptációkhoz. Fontos számotokra, hogy a hagyományokból építkezve fogalmazzatok?

Próbáljuk úgy összeállítani a repertoárt, hogy változatos legyen. Kortárs darab, és népmese is. Népmeséből nagyon nagy a merítési anyag, és nagyon népszerűek úgy a pedagógusok, mint a gyerekek körében, a rendezőnk is kedveli őket.

A házi rendezőkön túl, gyakran hívtok meg külsős bábrendezőket is. Ők más szemléletmódot hoznak magukkal?

Az első tíz évünkben, amikor én kizárólag bábszínészként érzékeltem a létünket, gyakran éreztem azt, hogy nagyon belterjes a csapat. Tíz év alatt csak öt alkalommal járt nálunk vendégrendező, ami szerintem kevés, a csapat is állandó volt, nekem színészként nagyon hiányoztak az új ingerek, valószínűleg ezért tartom vezetőként is fontosnak, hogy minél több és különböző személyiségű rendezőt, tervezőt lássunk vendégül, akár új előadás létrehozásához, akár egy szakmai képzés idejére, ami szintén szakmai felfrissülést, inspirációt nyújthat a csapatnak. Szerintem mi is nyitottabbak, befogadóbbak lettünk, megismerünk különböző munkastílusú rendezőket, az ő módszereikhez alkalmazkodni kell, ezáltal rugalmasabbak vagyunk. Azt tapasztalom, hogy még akkor is tanulunk a munkafolyamatokból, persze mindenkitől mást, ha ez nincs tudatosítva.

Vilmos és Kormos. Fotó: Czinzel László

A 2016/2017-es színházi évadtól önálló tagozatként – bár továbbra is az Északi Színház Harag György Társulatának égisze alatt – működtök, sőt bő egy éve új játszóhelyetek is van az Iparosotthonban. Mennyire volt nehéz vagy éppen időszerű a „leválás”?

Az igaz, hogy önálló tagozat lettünk a Harag György Társulat keretén belül, és többéves keresés, próbálkozás eredményeképpen új játszóhelyünk lett, de nem váltunk le. Fontos lépések voltak ezek, amelyek által több önállóságot nyertünk és ehhez hozzájárul, hogy az idei évadtól egy új kolléganő (Kófity Annamária) csatlakozott hozzánk, valamint technikai, szervezési szempontból fontos a két új technikus kolléga. Egy hang- és egy fénytechnikussal bővültünk, ők immár csak velünk dolgoznak, a nagyszínházi programtól függetlenül. Pályázatoknak és támogatóinknak köszönhetően szép lassan felszereljük, belakjuk az új székhelyet, ebben az évadban egy kisbusszal is gazdagodtunk, ami reményeink szerint még mobilisabbá tehet bennünket.

Számos díjjal gazdagodtatok az elmúlt időszakban. Egy bábszínház életében ugyanolyan jelentőséggel bírnak ezek az elismerések? Mesélj ezeknek a fontosságáról.

Szerintem a legfontosabb az, hogy a saját közönségünk szeressen, visszajárjon, értékesnek tartsa a munkánkat. Az, hogy díjjal gazdagodunk, hogy szakmailag is elismerik a munkánkat, nagyon jó visszajelzés, de ettől a mi életünkben minden változatlanul megy tovább, sőt talán egyre magasabb elvárásoknak kell megfelelnünk. Folyamatos fejlődésünkben nagyon fontos mérföldkő az új játéktér az Iparosotthon, ahol reményeim szerint hosszútávon egy gyermekeknek szóló közösségi teret tudunk kialakítani, ahová szívesen tér be szülő, gyermek és pedagógus egyaránt, ami az előadásélmények és foglalkozások által a szórakozás, a színházi nevelés, tanulás és fejlődés helyszíne is lehet. Természetesen fontosak a szakmai díjak, visszajelzések, hiszen szükségünk van arra, hogy tudjuk: valóban a megvalósulás felé halad-e az, amibe belefogtunk. Jó úgy lefeküdni, hogy az ember azt érzi, hogy jó ügyért dolgozik és még örömét is leli benne.

Véleményed szerint, hol tart, milyen helyzetben van ebben a pillanatban az erdélyi bábszínház, és ebben a rendszerben milyen helye, jövője van a Brighellának?

Visszagondolva kicsit zártnak látom az erdélyi bábszínházakat, kevés kapcsolatunk volt egymással, mindenki a saját kis malmában dolgozott. Az utóbbi években észlelek változást ebben, fesztiválokon, találkozókon veszünk részt, találkozunk, beszélgetünk. Most mintha vendégrendezők szempontjából mindenki intenzíven Magyarország irányába nyúlna, szeretnénk lépést tartani, de szerintem rendkívül fontos, hogy szelektáljunk, megőrizzük az értékeinket és csak a számunkra jó értelemben vett hasznosat csipegessük ki magunknak. Szerintem a Brighella most egy prosperáló szakaszban van, és abban bízom, hogy a közeljövőben még sok területen tudunk fejlődni, fejleszteni. Egy nagyon jó alapcsapattal rendelkezünk jelenleg, ezt tovább bővítve, terveket szőve, szép dolgokat hozhatunk létre.