Boglári Tamás: Belső órám szerint délután egy van - 1. rész

Boglári Tamás: Belső órám szerint délután egy van – 1. rész

A pécsi Bóbita Bábszínház 2013. április 8. és 15. között vendégszerepelt Tajvanon, a Kaohsiungi Nemzetközi Bábfesztiválon, Alain Serres-Szász Ilona: SzerelMese című előadásával (rendezte: Bartal-Kiss Rita, Blattner díjas).

Az útról szubjektív naplórészletekkel számol be a társulat egyik tagja, Boglári Tamás bábszínész.

2013. április 9. kedd
Megérkeztünk. Belső órám szerint délután egy van, táskám felét összehajtott télikabátom teszi ki.

A leszálláskor még világos volt, most már lement a nap. Esik, a levegő a repülőtér ajtajában nem meglegyint, hanem egy vizes szivacs határozottságával arcba nyom. A párás utca után fázósan borzongok a légkondicionált váróteremben. Csapatunk tanácstalanul áll, a tolmácsot várjuk, késik.

A hongkongi gép öltönyös, európai arcoktól hemzsegő utasai már elmentek, a csarnok vágott szemű arcoktól hangos, a nyelv ismeretlen, a falakon minden jel kínai…  A telefonok okosabbak, mint mi, egyből a helyi időre állnak át, mi kicsit szégyenlősen nézelődünk, itt, a világ másik felén: kérem szépen, ideértünk, tessék minket hazavinni!

Egyáltalán, mit keresünk mi itt?

A színház, aminek tagjaként én is a tizenhárom órás repülőúttól sápadtan lézengek a taipei-i repülőtér érkezési csarnokában, a fennállásának 50. évfordulóját a 2011/12-es évadban ünneplő Bóbita Bábszínház. Az jubileumot egyhetes ünnepi program koronázta 2012 áprilisában. Hogy most mi itt lehetünk Tajvanban, 12 ezer kilométerre hazulról, azzal magyarázható, hogy a Nemzetközi Bábszínházi Szövetség (UNIMA) ajándékként felajánlotta a Bóbita részvételének társfinanszírozását egy külföldi fesztiválon. Talán mondanom sem kell, hogy erre a hírre az egész társulat megbolydult, és nap mint nap kérdeztük a szervezőket, milyen egzotikus tájon találtak bábfesztivált, hogy végre világot lássunk. Jómagam a frankofon diákszínházi fesztiválok hangulatán szocializálódtam, és valószínűleg jó páran e sorok olvasói közt szintén megélték már a színházi fesztiválok élményét. Ha igen, akkor remélem, megegyezhetünk abban, hogy van valami örök a fesztiválozásban, túl az egyéni élmények sokszínű változatain, valami mélyen, egy romolhatatlan igazság, hogy fesztiválozni fontos és jó dolog. Hasznos a szakmai fejlődés miatt és a Márai-féle ön-megismerés szempontjából egyaránt, megismerjük a világot, amiben élünk, a világ színházait, hogy hol mit játszanak: óhatatlanul léptékbe helyeződünk, földrajzi és képletes értelemben is. Ennek alig egy éve, és most Tajvan olyan nekünk, mint egy megvalósult álom. 

Közben megjön a tolmácsunk, rögtön kettő. A társalgás nyelve angol. Európai neveken mutatkoznak be, Yvett és Phoebe. Szervezőnkkel mosolyogva ölelkeznek, egy éves levelezés után először látják egymást élőben. Indulás!

Európai agyam most egy kicsit elveszik. Taipei, ugye, hogy is nézhet az ki? Leszállok a repcsivel, balra a tenger, jobbra a 101, a felhőkarcoló, max. fordítva, na, hol is? Sehol. Kint koromsötét, csak a járművek fényei, ötpercenként egy felszálló repülő robaja. Taipei a hegyen túl fekszik, jó 30 kilométerre. Mi nem arra megyünk. Buszra terelnek minket, még négy óra a déli nagyváros, Kaohsiung. Ott lesz a fesztivál.

Négy óra az autópályán. Buszunk furcsa, idegen ízléssel berendezett. És jéghideg. A légkondicionáló sok orrot megvörösít. Viccelgetünk, tüsszögünk. Előkerül egy-két gyógyszeres pálinkáspalack. Odd bagyung bár? – vacogjuk. A sötét ablakok mögött elsuhannak a kivilágított városok, felüljárók, az autópálya zakatol, vadállati a forgalom, idegen feliratok mindenütt. Nem értjük még. Ez lenne a vágyott nagy utazás, ez a Pécs-Budapest-pendli? Fészkelődünk a műbőr széken, gyomrunk még az otthoni idő szerint korog, már délután négy, és nem is ebédeltünk.   

Óvatosan beszélgetünk a tolmáccsal.
Szállás?
Van.
Színház?
Van.
És a workshop, amit tartanunk kell a húsz gyereknek?
Micsoda?
Talán nem lesz?
Megnézem.
Hát remélem, nem feleslegesen hoztunk el annyi bábot! Akkor lesz?
Húsz gyereknek nem lesz.
Na tessék!
De lesz kétszáznak.
(csend) Összesen?
Nem, per alkalom.

Nincs több kérdés. Tényleg annyinak lesz.  Másnap reggel hétkor indulunk. Borzasztó hallani ezt az időpontot, hazai órák szerint ez éjjel egy, az itteni órák szerint is túl korán. De nincs mit tenni. Programunk percre pontosan beosztott. Egyik meglepetés a másik után, a szállásunk neve: Hotel Kindness (kedvesség). Mögötte a kaohsiung-i nagy vasútállomás, de észre sem vesszük. Itt éjfél múlt, a forgalom azonban állandó csúcson, motorosok, biciklisták és autók, színes fényreklámok, idegen illat. Megérkeztünk. Nyomás aludni. 

2013. április 10. szerda

Mikor csörög az ébresztőm, minden jel szerint reggel van. A nap sehol, valami szürke massza van az égen, a lábam valahol a repülőn még.  Próbálom a csapot, nem nyílik. Ilyen hülyeséget is csak én álmodhatok, gondolom.  De nem álmodom. A csap forog fordítva. Hidegzuhanyként arra is rájövök, hogy a hideg és a meleg iránya is más.

Minek menjek lifttel, mondom, lemegyek a lépcsőn. Visszafele csak három szint az ötödik. De valamiért egy szinttel feljebb találom magam. Pedig a matek rendben van, de… nincs negyedik emelet. Mint megtudom,Tajvanon tetrafóbia van. Itt, de Japánban, Koreában is sok helyütt nincs negyedik emelet például a hotelekben, kórházakban.  A négy hangzója ezeken a nyelveken hasonlít a halál hangzójára. Leírva más, de ugyanúgy hangzik. A liftben egyszerűen nincs is ilyen feliratú gomb.

A lobbyban három portás, ha látóterükbe ér egy vendég, felállnak, és köszönnek: „Nyí-hao!”

Ha eltűnik, elköszönnek és leülnek. Sokszor figyeltem meg, kávé mellől, hogy lankadatlan szolgálatkészséggel tettek így, egész műszakuk során.

A reggeli bőséges, de például a kenyér, amit mi így ismerünk, ott nem létezik. Minden édes, fűszeres, színe alapján megjósolhatatlan ízű.

A buszunk végül nem pontosan indul, meg kell várnunk az angol bábszínházat, a Hand To Mouth Theatert, egy joviális házaspárt Dél-Angliából, akik szintén a workshopra tartanak. „You’re so many!” – mondják ránk, pedig nem is vagyunk ott mindnyájan. A fesztivál helyszíne egy órányi buszozásra van a szállástól. Útközben megint jéghideg. Körülöttünk a reggeli csúcs Szerencsére a város irányába, míg mi kifelé tartunk. Mellettünk vasmű, katolikus egyetem, olajfinomító, és házak suhannak el. Húszemeletes toronyházak olyan közel egymáshoz, hogy egy autó nem fér el a kettő közt. Kis kalyibák bolttal a földszinten. És millió ember.

Kaohsiung majd’ három millió lakosával Tajvan második legnagyobb városa, fontos oktatási és ipari központ. A tajvaniak Tengeri Fővárosnak is nevezik, ma a világ hatodik legnagyobb konténerkikötője, hivatalosan is világváros. Egyik felhőkarcolója, a látképet meghatározó Tuntex Sky Tower sokáig egész Tajvan legmagasabb épülete volt, de még ma is impozáns látvány. Itt a munkanélküliség még az átlag tajvani szintnél (4,16% 2013 januári adat) is kisebb. Tajvan egyébként egy alig dunántúlnyi sziget, amelyet szinte félbe vág a Ráktérítő. Ázsia Svájcaként is hivatkoznak rá néha, mert, akárcsak az európai gazdasági erődöt, Tajvan felszínének is csaknem felét háromezer méteres magasságba szökő hegyek szabdalják. A hasonlat nem áll meg csupán a felszínnél. Az ENSZ-ben 1971-ig Kína helyét betöltő ország gazdasági ereje igen számottevő. Az Ázsiai Kistigrisek közt Tajvan világelső egyes informatika eszközök előállításában. 22 millió lakosával népességében duplája, területében durván fele hazánknak. A sziget mezőgazdaságilag önellátó. A trópusi klíma mellett a síkságon, de a hegyek teraszain is rizst, banánt, zöldségeket és teát termelnek. Sok helyen évi két, akár három aratás is van. Bárhova nézzünk is, valami éppen virágzik. A tenger közelsége majdhogynem tapintható, szagolható, a tengeri rák és hal mindennapos, és mennyi minden még!  Az utcai árusok hangosan kínálják az európai szemeknek ismeretlen nyers vagy sült finomságaikat.

A színházhoz érve megint csak meglepődünk. Amit éjjel nem láttunk, ez egy hatalmas koncert és konferenciaközpont, csaknem ezer nézőre tervezve. A mi bemutatóink kétszáz-kétszáz óvodás és kisiskolás vendége szinte elveszik a nagy térben. A tér körüli komplexum bábmúzeumból, könyvtárból és a koncertteremből áll. Arrébb park, görkoripálya. Csak pislogunk a kihalt területet látva, ide szoktak jönni egyáltalán gyerekek?

A színpadi személyzet meglepően népes. Hat-hét ember rohangál a hangbeállításnál. Pántos fejmikrofonokat kapunk, lassan emelkedik az izgalom üzemi hőfokra. A hangtechnikai állás, meglepő, a színpad mellett van. Itt mindenesetre hasznos, tudunk kommunikálni a kintiekkel, a mutogatás hasznosabb, mint bármi nyelv (a kínain kívül persze). A személyzet fiatal, huszonévesek, fiúk és lányok vegyesen, a technikai igazgató egy idősebb hölgy, a szervezők walkie-talkie-val kommunikálnak, minden klappol.

Szinte észre se vesszük, és az első csoport már be is ült a nézőtérre. A teremben nincs zsivaj, csak kis duruzsolás.

Mielőtt színpadra lépnénk, egy hölgy a helyes színházi viselkedést magyarázza a lurkóknak. Közvetlenül előttünk Yvett, a tolmács konferál fel minket. Gyakorlottnak tűnik, mikor az első népdalba belekezdünk, a közönség már tombol.

Itt tapasztaltuk a legmarkánsabban, de egész ott tartózkodásunk alatt észrevehető volt, hogy már puszta megjelenésünk izgatottságot generált. Sokszor, ha a zebrán átmentünk, motorosok kapták elő a mobiljaikat, és fotóztak le minket. Itt a nevelők szigorúak voltak, a lelkesedésükben előredőlőket visszaültették. Hihetetlen látvány volt, ahogy a sok kis gesztenyebarna fejű gyerek, az egyen színű pólókban kíváncsian ismételt minden mozdulatot, amit a színpadon látott.

Amikor megtudtuk, hogy workshopot kell tartani, mondhatom, nyugodtan dőltünk hátra. Nem csak azért, mert az utazók közt többen méltán kitüntetett művészek, vagy, mert a Bóbitában – ahogy sok más magyarországi bábszínházban is – kézműves terem van, ahol egyszerre húsz-harminc gyerekkel is foglalkozunk. Mindez elég lett volna, de nem. Nekünk volt szerencsénk látni egy workshopot, amikor a Bóbitában járt egy tajvani színház, pontosabban egy családi árnyszínház, a Yong Xing Yue Shadow Play Troup, 2012. július 21-én léptek fel, és Árnyak és Sárkányok címmel mutattak be etűdöket, részleteket nagyobb legendákból.

Ők akkor roppant ízléses, igényes kivitelű színezőket, árnybáb-készleteket hoztak, amiket az érdeklődők elkészíthettek, és haza is vihettek. A csendes rajzolás mellé Ako apóék időről-időre rövid bemutatót tartottak művészi árnyjátékukból, melynek sajátja, hogy nem látszik a mozgató pálca (na jó, nem nagyon), és a figurák szinte filmszerűen mozognak, önálló életet élnek. Mint egy rajzfilm. A tajvaniak nem is a shadowplay, hanem a shadowgraph szót használják rá.  

Mi is úgy terveztük, hogy az előzetes információk alapján, négy húszfős csoportban mintegy 80 gyerek számára viszünk összerakható bábokat, és mellé részleteket adunk elő az előadásunkból.

A csomagokba szétosztottunk ezeket, bőven mérve, meg az ajándékokat, és nyugodt lelkiismerettel vágtunk neki az útnak.

Mikor az ominózus beszélgetésen – a buszban – megtudtuk, hogy alkalmanként nem 20, hanem 200 gyerekről van szó, de a név még mindig workshop, sokáig kerestük a megoldást, mert csak később tudtuk meg, hogy szó sincs műhelymunkáról. Nincs elég bábunk ennyi gyereknek, mondtuk csüggedten. Ugyan, válaszolt Yvett. Hogy is képzelhették volna a szervezők, hogy minden idelátogató ilyen sok mindent hozzon? Itt arról van szó, hogy a gyerekek idejönnek egy showra. A nyelvetekre, a bábjaitokra kíváncsiak, és valami aktivitásra vágynak.

Ezt figyelembe véve már könnyű dolgunk volt, bár bele se gondolok, milyen jó lett volna, ha ezt előre tudjuk. Persze lehetett volna lamentálni is, hogy ezt mi nem tudtuk kérem, de szerencsére hamar átragadt ránk a pozitív gondolkodás, ami a helyiekből áradt. 

Ritmus- és kézgimnasztika-gyakorlatokra próbáltuk rávenni a gyerekeket. Zenével kezdtünk, aztán megmozgattuk őket, végül kis bemutató az előadás bábjaival, és közös éneklés a végére. Nem volt több fél óránál, de a végén nagyon forró kézrázásokat kaptunk a szervezőktől, hogy ilyen összeszedettek voltunk. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy a félreértések végett mindent kérdezzen meg kétszer, és legyen nyitott, mert ami az ottani embereknek nyilvánvaló és egyszerű, az nekünk sokszor kaotikusnak és összevisszának tűnhet, legyen szó akár a közlekedésről vagy napi programról.   

A munkával töltött napokon a fesztivál biztosított nekünk étkezést. Az ebédet kis dobozokban kaptuk, amihez pálcika és egy nagy pohár tea járt. Ez ott közkeletű, olcsó módja az evésnek. A családok is inkább vásárolnak az utcai árusoktól, vagy étteremből ilyen dobozokat, a tengeri és más finomságok elkészítése ugyanis olyan sok időbe kerül, hogy otthon csak ünnepnapokon főznek. A dobozokban rizs, hús és megtévesztő színű zöldségek lapultak. Indult a csereberélés, odaadom az édesgyökeremet a te rántott haladért, adok egy kis tofut, ha ehetek az algádból.

Késő délután érünk vissza a szállásra, kis csapatunk itt találkozik újra az otthonmaradókkal (a workshopon nem mindenki vett részt), akik egész délelőtt a városban kószáltak, és sok élményükről lelkesen számolnak be. Mi is szedjük a lábunk, nekivágunk a környező utcáknak.

A sokktól, amit a közlekedés, a forró levegő, a pára, az intenzív illatok és a tömeg okoznak, alig jutunk el a legközelebbi parkig. Itt is idegen nyüzsgés fogad minket. A sétányokon, az eldugott helyeken mindenütt emberek, és mozognak. Hol tai-chi lépéseket látunk, hol tornásznak, hol csak kocognak, nagyokat lépnek, és a legérdekesebb: emberek egy bizonyos fa törzséhez dörzsölik magukat, hosszasan masszírozzák derekuk, végtagjaik, sőt! Láttunk mozgássérültet, aki ehhez a fához kocsizott, majd ott egy ágra felkapaszkodva átmozgatta amúgy tehetetlen testrészeit.  És mindezt halál természetesen. Senki nem állt meg rajtuk csodálkozni, egyedül mi. Mikor sötét lett, a masszírozófát mi is kipróbáltuk, mondhatom, elképesztő jótékony hatású. A használat egyértelmű, a fák a passzoló részeknél már simára vannak kopva, derék és válltájon. Azóta is keresem itthon azt a fafajtát, amihez így hozzá lehetne dörgölőzni, eddig a füge és a dió a befutó, de lehet valami más gyümölcsfa lesz az igazi. Mindenesetre itt egy kép, ha bármikor hasonlót látnának, feltétlenül próbálják ki!

Egyszer csak nyolc-kilenc középkorú nőre leszünk figyelmesek, akik eddig mintha bemelegítést végeztek volna. Egy férfi érkezik hordozható magnóval. Leteszi, bekapcsolja, és táncolni kezd. A középkorú, melegítős nénik formába rendeződnek, és követni kezdik a férfi tánclépéseit. Együtt mozognak, mikor az egyik számnak vége, kis szünet, aztán folytatják, új zene, új kombi. Egy parkban, egy tér közepén. Jókedvűek, nevetnek. Csapatunk pár tagját nem sokáig kell bíztatni, hogy beálljon, de sajnos a hölgykoszorú szégyenlős, amint meglátják, hogy utánozzák őket, összepakolnak és elmennek. Hiába, mi nem iratkoztunk fel az órára.      

Ma este a csapat rájött, hogy tényleg itt vagyunk a világ másik oldalán. Hosszan kortyoljuk a Taiwan Beert, a nap már régen lement, de még mindig izzadunk. A hőmérséklet éjjel, itt a parkban sem megy 20 fok alá.