Székely Éva: Ígéretodüsszeia

Székely Éva: Ígéretodüsszeia

Wajdi Mouawad tetralógiájáról

Ígéret. Az ígéret földje. Szülőföld. Születés. Szül. Szülő. Apa. Anya. Anyaszeretet. Oidipusz. Az anya szeretete. Azonosság. Önazonosság. Eredet. Eredendő. Áteredő. Vér. Verés. Véres. Vérszövetség. Vérfertőzés. Vérfürdő. Hamlet. Vérmező. Vértanú. Elveszett paradicsom. A félkegyelmű. Felejtés. Árulás. Szószegés. Az ígéretek vége. Az ígéretek vére.

Az ígéretek vére Wajdi Mouawad kíméletlen szépségű tetralógiájának a címe.

Wajdi Mouawad 1968-ban született, libanoni származású, Kanadában, majd Franciaországban élő író, rendező és színész. Számtalan irodalmi és színházi díjjal tüntették ki, drámáit világszerte játsszák. Saját szövegei mellett más kortárs darabokat is színre visz, emellett klasszikus drámákat is rendez. Epikus színházának gócpontja az eredendő titok, mint amilyen egy elfelejtett ígéret, egy megfejtendő kód vagy az elhallgatás. A darabok szerkezete labirintikus, az idősíkok és terek egymásba fonódnak, átjárhatók. Történeteit a megértés vágya és a magyarázatkeresés mozgatja. Szerinte a történet teszi a színházat azzá, ami. Nagyon lírai szövege nem csak mondva, a nézőtéren talál publikumra: mára soknyelvű olvasótábort hódított meg.

Az ígéretek vére című drámaciklus a kortárs drámairodalom egyik kivételes remeke. Négy önálló darabja a megjelenésük éve sorrendjében:  Partvidék[1] (1999), Futótűz[2] (2003), Erdők[3] (2006) és Egek[4] (2009). Szerencsére, ha nem is mind a négy, de a Futótűz magyar nyelven is olvasható az Európa Kiadó drámaantológiájában[5], valamint több magyar színház is bemutatta, így a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, valamint tavaly a budapesti Radnóti Színház.

Na de, hogy is kezdődött ez az egész? Ez a kérdés áll Wajdi Mouawad színházának középpontjában, kezdjük hát mi is így. A szerző bevallása szerint kezdetben volt a találkozás. Két barát találkozott. Később többen, színházi emberek gyűltek össze, és az asztal körül a félelemről beszéltek, szavakba próbálták önteni azt, ami a lelkük legmélyén lapul, így jutottak a legtitokzatosabb közös léttapasztalatokig, mint amilyen a szerelem, az öröm, a fájdalom vagy a halál. Arra jöttek rá együtt, hogy a maga halálától egyikük sem fél, de a másokétól, szerettei elvesztésétől mindenki retteg. Ilyen kusza gondolatokkal, amolyan szabad ötletek jegyzékével kezdődött. A drámaíró az átbeszélgetett esték nyersanyagából a színházi csapatával együtt gondolta és dolgozta át éveken keresztül a szöveget. Az alapgondolat vagy inkább rögeszme ugyanaz, mint ami A félkegyelmű, a Hamlet és az Oidipusz közös nevezője: az Apa. Az emlékezetbe túró, múltat kihantoló szöveg mitikus világot fest. Minden darab nyugtalanító vízió, melyben az éjszaka, az álom, az eső szolgáltat hátteret a történésekhez, melyekben élők társalognak holtakkal, és a valóság meg az agyrém nehezen különböztethetők meg egymástól. Az eredet felé forduló, utazó figurái modern odüsszeiát járnak identitásuk nyomában. Valahányszor emlékek, tanúságtételek és vallomások torz igazán keresztül foszladozik a múltra telepedett köd. Amikor nem sűrűsödik. Ugyanis a régiek, halottak és túlélők kikérdezése nem mindig vezet az ügy lezárásához, hiszen a kérdés amúgy sem eldöntendő kérdés. Elbeszélés elbeszélésbe torkollik, hogy a kezdeti csendet felszámolja, az űrt kitöltse. Wajdi Mouawad a szavak erejében bízó, vagyis igehívő és minden értelemben igéző szerző.

Az első darab a beavatási mese, a Part­vidék. Hat felvonásra tagolódik: Itt, Tegnap, Ott, A másik, Út és Partvidék. Egy frissen elárvult fiatalemberről szól, aki édesapja holttestét szeretné a szülőföldjén eltemetni. Az az ország a fiatalember, Wilfrid országa is, onnan menekült el a családja, amikor kitört a háború. Éppen halottszállítási engedélyt kérvényez a bíróságon, amikor először látjuk. Az országot sehol nem nevezi meg   a szöveg, lehet akármelyik megviselt sorsú föld, akkor is, ha a szereplők neve Libanont idézi. Az idő és a tér határai egybemosódnak, hogy néha nehéz az olvasónak vagy a nézőnek, de még a szereplőnek is földrajzilag bemérni, hogy hol tart. Sabbé mondja:

„Mesélj még, mesélj még messzebb!” Földrajz vagy történelem: egyre megy.

Útja során, a szagosodó, bomló földi maradványokat cipelve, a halott szelleme és Guiromelan lovag kíséretében, apja nyomdokain visszafelé haladva a fiatalember találkozik ennek a háborúban álló nevenincs országnak a titokzatos, lenyűgöző lakóival. Közülük néhányan ugyancsak mellészegődnek. Ez az út a megértés útja. A találkozások lehetővé teszik, hogy rákérdezzen létezése és identitása alapjaira. A nyitójelenetben így szól Wilfrid a bíróhoz: „… itt vagyok, ön előtt, és ön azt mondja, meséljen egy kicsit, mondja el, ki maga, mintha egy történet volnék. De semmi, semmi sem vagyok, egy akárki, vagy nem tudom, soha nem is tudtam!”

Az út az apai elküldetlen levelek olvasásával kezdődik. Wilfrid első gondolata, hogy apját édesanyja mellé temeti, de a közeli rokonság nem engedi Ismail holttestét a családi kriptába. Egyik első felvetődő kérdés, hogy mi lehet ennek a gyűlöletnek a forrása. A családi titok megfejtése az első lépés a megértés felé. Az édesanya testvérei azzal vádolják az apát, hogy önző módra ragaszkodott a fia születéséhez, és ezzel halálra ítélte az anyát, aki túl törékeny volt   a szüléshez. Azaz megölte Wilfrid anyját, majd magára hagyta a fiát. A levelek megvilágítják ennek a születésnek és halálnak a körülményeit, a szerelemről, az életért életet adó anyai szeretetről, a fájdalomról szólnak, Wilfrid egyéni történetét alapozzák meg: miért születtem épp ide? Miért írtál nekem, ha egy levelet sem küldtél el? Miért nem mondtál semmit? Miért nem jöttél értem? Miért nem vittél magaddal? Ki voltam neked?

Az utazás elkezdődött. A szülőfaluba érkezve a régi kérdést szegezi neki a vak Wazâân: ki vagy te? Mesélj! A fénykép egy vak számára haszontalan, csak a történet tudja azonosítani az embert. Wazâân azonban ráismer ugyan, de segíteni nem tud, mert a faluban már nincs hely új halottnak, annyit temettek, hogy már a környező falvakban sem tudnak helyet adni a holttestnek. A háborút szenvedett ország borzalmai lassan-lassan megmutatkoznak. Simone elvesztette a jegyesét egy aknamezőn, apját, anyját, fivérét meggyilkolták, nővérét megerőszakolták. Amé félreértésből maga ölte meg az apját, ennek láttára édesanyja a szakadékba vetette magát. Sabbé, Massi történetei sem különbek. Ebben a fiatal generációban forr a bosszúvágy. Simone az, aki az emlékezet megőrzésében, a felemlegetésben látja a kiút lehetőségét, mint Josephine, aki élők, holtak, újszülöttek nevének skandálásában, megörökítésében hisz: „Sokáig mentem a nevemet ismételgetve, mert nem volt már senki, aki mondja. Joséphine, Joséphine, Joséphine…”

A tengerpartra érve Wilfrid úgy dönt, elföldelés helyett a tengerbe helyezi az édesapja maradványait, aki mostanra már nemcsak az övé, hanem az egész csapat apja. Mindannyiunké. Ahogy Wilfrid mondja:

„Nem vagyok bolond, bíró úr, fennhangon mesélem azt, ami csendben mindenkivel megtörténik.” És búcsút vesz Guiromelan lovagtól.

Ahogy a Partvidék a bíróságon kezdődött, a Futótűz Lebel jegyző irodájában indul Nawal baljós hagyatéklevelével. Ugyan nem narratív következménye az előbbinek, a Partvidék mégis egyfajta bevezetés ebbe a fojtó, zárt, barbár világba. Már beavatottként lapozzuk fel, hisz a Futótűz ugyanúgy a származás, a halál faggatása, az erőszak kérdései köré szövődik. A kisés nagybetűs történelem fedi fel magát benne a maga brutális mivoltában. A tetralógiának ez a darabja már ismerős lehet. Ha nem az, figyelmükbe ajánlom G. Mátyus Melinda cikkét, amelyet a Radu-Alexandru Nica által rendezett temesvári előadásról írt.[6]

Mouawad elmondása szerint az Erdők egyik inspirációs forrása a dordogne-i temetőben látott sírkő volt a következő felirattal: Lucien Blondel 1859−1951. Ez az ember tehát három háborút élt túl. A darab egy évszázadot átölelő, borzasztó kirakós játék. Családi bűnök és az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények fonódnak egymásba, ahogy egymásba fonódnak a terek és idők. A központi titok kafkai módra, egy erdő közepén levő mély gödörben, egy formátlan szörnyeteg képében várja a végítéletet.

Gödrök, rengeteg erdő, időlabirintus, szakadékok: a kezdetben még meglévő igazságra nagyon nehéz rámutatni, pedig Farkas nevű főhősnőnket egy paleontológus, egy könyvjegyző, tudományos kutatócsapatok, laboratóriumok, nyilvántartó hivatalok segítik a családfája megrajzolásában. Útja egy sorozat szerencsétlen vagy lehetetlen szerelem mentén vezet.

Az előző darabok ismeretében már meg sem lepődünk, hogy édesanyja, Aimée, belehal a szülésbe. Aimée édesanyjától, Lucetől elvették a gyermekét. Luce-t Kanadába menekíti az édesanyja, de soha nem megy utána. Ki is? Ludivine vagy Sarah? Ludivine nem lehet, hiszen hermafrodita volt. Ludivine-t édesanyja, Léonie árvaházba küldi. Léonie édesanyja, Hélène a szakadékba veti magát csakúgy, mint az ő anyja, Odette. Ígéretek és ígéretszegések váltakoznak, tragédia tragédiát követ, vérfertőzésre apagyilkosság a válasz. Közben Európa történelme sejlik elő, az 1870-es francia megszégyenülés, amikor Strasbourgot Németországhoz csatolták, az első és második világháború, a holokauszt, a berlini fal. Úgy tűnik, nincs kiút.

Minden emberi viszony közül a barátság tűnik az egyetlen érvényes menekülésnek ebből az útvesztőből, ami a társadalom. A vérköteléket felülmúlja az ígéret köteléke, a természet törvényét az emberi elköteleződés. Aimée azért hal bele a szülésbe, hogy életet adhasson Farkasnak. Luce édesanyja pedig Sarah Cohen, az a zsidó lány, akivel Ludivine identitást cserél, hogy megmentse a treblinkai tábortól. Időtlen barátság, szolidaritás, ahogy Samuel mondja: „Szeretlek! Látod a horizontot? Annál is messzebb szeretlek. Minél inkább szeretlek, annál inkább szeretlek. Érted! Szeretni azt jelenti, jobban szeretni. Lehetetlen elmondanom az irántad érzett szerelmemet, hiszen éppen abban a pillanatban, amikor mondani akarom, »szeretlek«, már még jobban szeretlek… Lehet, hogy erre mondják: a szavak nem elég erősek. Valójában nem hogy nem elég erősek, egyszerűen nem elég gyorsak.”

A víz, a tűz és a föld után elérkeztünk a negyedik alapelemhez és egyben a ciklus utolsó darabjához: Egek. Különbözik az előző háromtól már abban is, hogy sem a történelmi múltra, sem a gyermekkora nem hivatkozik, az idősíkok nem átjárhatók, nincsenek benne sem árnyak, sem szellemek vagy beszélő halottak. Tulajdonképpen minden eddiginek a tagadása, de a magántörténet és a Történelem ebben a jelenkori kémtörténetben is együtt dolgozik. Hónapok óta egy titkos helyen öt szakember összezárva hallgatja ki a világ minden beszélgetését abban a reményben, hogy kijátszanak egy, az emberiséget fenyegető terrortámadást. Ez alkalommal a szépség, a művészet van veszélyben. Az amúgy is emelkedett hangú Mouawad-szöveg itt még fennköltebb, a légkör súlyos. A különböző médiafelületek, polifonikus hang, az ultramodern környezet és a félelmetes titok egyszerre aggasztóan közel áll a valósághoz, ugyanakkor távol áll minden realizmustól. A világ elveszhet, ha túlságosan az emlékezetet próbálja megőrizni, ha állandóan a dolgok értelmét keresi. Ezzel a kiáltással zárul Az ígéretek vére ciklus. Szintézis? Tagadás? Megoldás?

————————

[1] Wajdi Mouawad: Littoral – Le sang des promesses 1. Leméac/Actes Sud-Papiers, 1999.
[2] Wajdi Mouawad: Incendies – Le sang des promesses 2. Leméac/Actes Sud-Papiers, 2003.
[3] Wajdi Mouawad: Forêts – Le sang des promesses 3. Leméac/Actes Sud-Papiers, 2006.
[4] Wajdi Mouawad: Ciels – Le sang des promesses 4. Leméac /Actes Sud-Papiers, 2009.
[5] Történet a hetediken. Mai kanadai drámák. Európa Könyvkiadó, 2007.
[6] G. Mátyus Melinda: Egy meg egy – legyen kettő. Játéktér 2014/ősz.