Varga Anikó: Egy második természet

Szentivánéji álom. Szigligeti Színház, Nagyvárad
A Játéktér 2018. őszi számából 
Fotó: Vígh László Miklós

Tarnóczi Jakab nagyváradi rendezésének, a Szentivánéji álomnak a tere már első találkozásra sokféle jelentéssel teli. A nagyszínpadon látható díszlet maga is színházat mintáz: kétszintes, félköríves építmény, amelynek rejtett kulisszáit matt zöld bársonyfüggöny takarja, és ugyanez az anyag, ugyanez a szín öleli körbe a felső szint körerkélyét. A padlót nyers föld borítja. A shakespeare-i dráma helyszínéül szolgáló erdő; a színház mint a művészet építészeti és történeti, de az álomszerű reprezentáció és sűrítés tere is; a Globe mint színház és földgolyó; vagy az arénák küzdőtere mind-mind eszünkbe juthatnak Dabóczi Noémi tervéről, amely látványosan, de nagyzoló vizuális hivalkodástól mentesen szövi össze ezeket a jelentéseket.

De ha a természetben vagyunk, akkor ez a természet itt cseppet sem magától értetődően, idilli érintetlenségben adott. Az építettként megjelenő emberi környezet veszi körbe, a zöld függönyök révén pedig sejtelmesen átmosódik ebbe. És az előadásban felbukkanó emberi és tündéri lényeket szintén egy lépéssel távolabbról szemléli a rendezés, inkább egymáshoz közelítve e két létmódot. Ebből a távolságból az athéni szereplők hasonlónak tűnnek: a két fiatal pár tagjait fekete egyenparókájuk, lila tréningruhájuk miatt eleinte alig, éppen csak a nemük szerint lehet megkülönböztetni egymástól (s ha már itt tartunk: Giliga Ilka jelmezei viccesek, találóak, tökéletesen működnek). Az androgün viseletben megjelenő ifjak civakodása és szenvelgése-szenvedése pedig úgy hat, akárha hangyák életét néznénk nagyító alatt – a jelmez „faji” jellege mintha egy általánosabb antropológiai szempontot emelne ki a személyes ellenében. Bár a fiatalok egyénisége jobban előtűnik, ahogyan az erdő és éjszaka mélyébe keverednek, a sok vicces és szívszorító csetepaté a szerelem és az erotikus vonzódás jelenségszerű vonatkozásait hangsúlyozza – amelyeket a dráma, a varázslatok mesei rétege alatt, amúgy hordoz –: hogy miként vált, eloldódva az egyedinek vélttől, teljesen érthetetlenül tárgyat az érzés, a hirtelen fellobbanáson keresztül a hirtelen elmúlásig.

Különféle párokra látunk példát már az előadás kezdetekor. Titánia (Tasnádi-Sáhy Noémi) és Oberon (Sebestyén Hunor) jóval a nézők érkezése előtt ott lassúznak egymásba borulva a színpadon – a béke időtlen pillanata ez, amely kiemelkedik az egymással való csatározás, talán a hosszú házasság állapotából. Aztán a szintén Sebestyén Hunor által játszott Théseust látjuk, amint Hippolytát (Pitz Melinda), a frissen zsákmányolt amazonkirálynőt, akit nemsokára feleségül venni készül, a hajánál fogva rángatja ide-oda a földön, rávetődik, lefogja, birtokolja, meghempergeti a sárban. A fiatal athéniak négyese furcsán disszonáns, kamaszosan idétlen. Lysander szerelmes Hermiába, bár a lányt az apja Demetriusnak ígérte, és Demetrius, aki egykor Helénát szerette, igényt is tart most Hermiára. Lysander (Tőtös Ádám) és Demetrius (Kiss Tamás) közt nincs – a szerepük szerint – lényegi, csak habitusbeli különbség: két fiatal fiút látunk, ahogyan egymásnak feszülnek, acsargást a csajokért. A lányok érzelmi útja látványosabb: Román Eszter Hermiaként először fent van a topon, amolyan szőke üdvöske, majd miután elhagyják, egyszerre kiereszti a karmait a hisztiben. Trabalka Cecília mély hangú, panaszos Helénája ehhez képest akkor is lent van, amikor két fiú üldözi: hol bánatában, hol meg azért, mert azt hiszi, játékból alázzák; könnyét-taknyát törölgetve szenved. Egyszóval krízis krízis hátán, amit Pukk zseniális ügyködésével a továbbiakban még jobban megkavar. Pukkban, akit Tóth Tünde játszik, van valami indulatban, jelmezben is sötét. A saját házassági válsága mellett az athéni fiatalok szerelmi ügyének elsimításával olykor csak félkézzel foglalkozó Oberonhoz képest inkább ő itt a rendező. Az a fajta, aki örömöt lel a zűrzavar szemlélésében, amit maga okozott.

Csak finom sejtéseink, érzéseink lehetnek arról, hogy ezek közt a konfliktusok közt hogyan teremt kapcsolatot a váradi előadás, vagyis milyen gondolati távlatba helyezi a végére összeálló esküvői tablót a rendezés. Ha alapvető emberi rítusokat, vagy ezekre utaló képeket látunk, mint a szerelmi-szexuális összekapcsolódásét, vagy az együttélést szentesítő házasságét, akkor mindez mit mesél rólunk, az emberről mint fajról, ennek a fajnak az elhelyezkedéséről (vagy éppen önpozícionálásáról) a természet rendjében – amely rendről az előadás folyamatosan fenntartani látszik a bizonytalanságot, hogy mennyire adott vagy konstruált. E tekintetben érdekes, hogy az előadásban a Titánia és Oberon közti viszály az Indiából ellopott királyi származású fiatal fiú miatt, a drámától eltérően, ahol e kapcsolatnak sokértelmű, erotikus zöngéje van, itt mindenféle szexuális konnotációt mellőz. Titánia cuki és groteszk tündérei – két idősebb színész alakítja őket, Fábián Enikő és Dobos Imre, akikben térdig érő szoknyájuk-rövidnadrágjuk, fehér garbójuk miatt van valami gyerekszerű, elsimított nemtelenség – bébiszitterek. Egy babakocsit tologatnak ki-be a kulisszákból, sétáltatják a nedves föld akadályával küzdve a lopott csecsemőt. Emellett a tündérkirály párosának konfliktusa kiemelten összekapcsolódik egy apokaliptikus természeti katasztrófával, amelyről Titánia monológja tudósít. Mindezek az emberi szaporodás kérdését hangsúlyozzák inkább, és helyezik egyfajta ökológiai perspektívába.

A társkeresés nagy kalandjának, amit a színpadon bonyolódni látunk – egyetlen éjszaka történéseibe kondenzálva, amelynek másnapján a párok ünnepi ruhában, mégis hónapokkal-évekkel gyűröttebben imbolyognak egymás mellé – Tarnóczi rendezésében nincsenek romantikus felhangjai. Az athéni fiatalokra meztelenül, sárosan, egy álomszerűen megtörténő csoportszexből egymásra zuhanva (és Pukk által kissé párba igazítva) találnak rá hajnalban a fegyveres, zöld mellényes vadászok: Égeus, Théseus és Hyppolita. A bájos Titánia, aki a Pukk által feketére kent Tomporral hempergett, megkönnyebbülve hessenti el magától az éjszakát, ahogy mindenki más is, de azért a szégyen, a történtek értéséből és nem-értéséből együttesen fakadó nyomasztó érzés megmarad – és belengi az esküvő jelenetét. Szóval idegenszerűnek, torznak, kissé vadnak és kegyetlennek tűnik inkább ez a nagy kavarodás, de egyszersmind az emberihez (és nem emberihez) megértő humorral közelítőnek. Mintha a rezignáltan kíváncsi szemlélődés, a létezőkre vetett játékos rápillantás rendezői gesztusai terelnék cseberből vederbe a dráma sokféle rendből származó szereplőit.

S kétségtelenül ez a megértő báj itatja át a mesteremberek jeleneteit is. A mesteremberek színházi jelenete – Shakespeare műveinek és egyáltalán a drámairodalomnak az egyik legismertebb szakmai önreflexiójaként – amolyan ars poetica kihívás is. Azt a lehetőséget kínálja az alkotóknak, hogy amit a színházról gondolnak, belefogalmazhassák a színházi konvencióknak fűvel-fával nekieső amatőrök ügyetlenkedéseibe. A legszebb a váradi előadás mesterember-jeleneteiben, azon túl, hogy szellemes önismerettel játsszák ki önmagukat a benne szereplő színészek, hogy egyszerre őrzik meg az amatőrizmus mosolyogtató naivitását és mutatják fel – a dráma improvizatív kibővítésével – a színházcsinálás természete szerint igaz mozzanatait. Például azt, hogy milyen nehéz, hosszadalmas eljutni ahhoz az összehangoltsághoz, amivel egy bármiféle jelenet összeáll. Az oroszlánt alakító lassú felfogású Vinkli (Csatlós Lóránt) a hatvanhatodik idegtépő újrázáskor is rosszkor bőgi el magát, lenullázva a kollégák minden munkáját – mert a kézsérülése miatt le van szedálva, szabadkozik. Az alkotómunka izzadságos pepecselés: erre rálátunk, ahogyan a próba közben születnek az ötletek, módosítások, amelyek miatt Tompor gyermeki örömmel és önmagától eltelve pacsizik össze a rendezővel – meg persze néha flow, könnyed és izgalmas egymásra kapcsolódás.

A színházcsinálás közösségi vonatkozásai mind-mind előkerülnek: hogy a rendező Tetőfit játszó Hunyadi Istvánnak mennyi egymástól különböző embert, temperamentumot, jellembeli hiányosságot és erényt, és nem utolsósorban hiúsági szempontot kell figyelembe vennie, és az idióta ötletek hegyeit legyűrve az összeomlás szélén is szelíd kézzel működőképessé összeterelnie egy koherens reprezentáció keretébe. Tetőfinek meg kell küzdenie a Holdat alakító Kórász (Gajai Ágnes) sértettségével, hogy a csapatban egyedüli nőként nem rá osztották Thisbe szerepét, hanem a kecses Sipákra, Szotyori Józsefre, valamint, hogy az előadásban végig hátul áll, és így nem látható – folyton előre akarja csempészni magát, legalább egy pillanat erejéig. Tompor méretes egója sem könnyű tétel. Dimény Levente alakításában ő a kétkezi munkásbrigád legművészebb figurája, viccesen nagyzoló karakter, aki hősszereplői alkalmasságának egy, a semmiből – dehogy a semmiből: az alkotók iróniával játsszák be a nagyváradiságot – elénk árasztott heroikus Ady-szavalattal ad nyomatékot.

De mindez semmi ahhoz képest, hogy ez a mezőn összeverődött, csodálatosan elszánt társulat, amely a körülményekkel dacolva sárban, esőköpenyben próbál, a „magasművészeti” outsiderek magától értetődő természetességével hanyagolja a szent szövegkönyvet. A játszók lépten-nyomon kibillennek a tragédia nemes stílusából, és folyton dalban, közismert nótákban akarják elmondani Pyramus és Thisbe szomorú és költői – ám ahogy a papíron van, érdektelenül uncsi – történetét. És végül dalban is fogják elmondani. Selmeczi György külön zenei betétje alapján egy zökkenőmentesre komponált, barokk operajelenetként látjuk viszont a (teljesen más irányú próbák) eredményét, amelyet a hármas esküvő párjai a kivilágított kulisszák páholyából néznek, megértő és elnéző, de azért nem a végletekig türelmes kultúrafogyasztókként.

A rezignáltan játékos távolságtartás, a szomorkás, esős-nedves-földes hangulat a teljes előadást áthatja úgy is, hogy a markáns felütés, kezdés, folytatás, befejezés gesztusai helyett inkább állapotok és helyzetek – magának az előadásnak a – kiterjesztésével találkozik a néző a színházterembe érkezve, vagy azt elhagyva. Titánia és Oberon lassúzásával tán jóval azelőtt elkezdődik ez a Szentivánéji, mint ahogy a szemeinket a színpadra vetjük. A szünetben is folytatódik: Tetőfi, a mesteremberek kimerítő próbája után, színházi workshopot tart – ki lehet menni, bent lehet maradni. Az ünnepi előadás után az esküvői párok csendes tánca megint csak nem éles lezárás: a kezdőképpel és állapottal összefonódva inkább egy performatív, a játék széleit finoman elmosó nagytotál érzetét kelti. Mintha az emberi törékenységet, kegyetlenséget egyaránt pergető szüntelen körforgást néznénk – csak éppen néhol közelről, néhol kozmikus távolságból – és vihetnénk magunkkal.

Ez a fajta szerkesztés, a részletező elidőzés, izgalmas. Néha mégis azt éreztem, hogy – bár az előadás egészét jól komponált képek, zenei betétekbe futó jelenetek tördelik – éppen ez a szerkesztés hasonló és nivellált ritmusú jelenetek sorát hozza létre, amelynek feszültségei horizontálisan terülnek szét az előadásban, a nézésben. A fordulatok élessége – annak az érzése, mikor vagyunk a történet mélyén – így sokszor tompul, és kevésbé ad lehetőséget arra, hogy egymásra épülő rétegeken keresztül mélyüljön el az előadás által félvetett problematika, kérdések, konfliktusok sokasága. Az eredetibe beillesztett vendégszövegeknek, idézetszerű kiszólásoknak – mint az Ady-vers vagy a színjátékban hirtelen váltással elhangzó Éj-monológ – ugyan érteni a humoros vagy gondolati célzatát, mégis túl nagy tömbökként, élesen válnak ki az adott szituációkból, és ez főként az utóbbi példa esetében kizökkentő. A túljátszás-túlírtság problémája a befogadói oldalról inkább a jelenetek ritmuszavaraként jelentkezik: olykor kiesünk az előadásból. Mindettől függetlenül átgondolt, okosan elemzett és jól kidolgozott rendezés a Tarnóczié – a váradi társulatnak egy arányaiban is önazonos, figyelmes együttléttel megvalósított munkája.

——————————

Szentivánéji álom. Bemutató dátuma: 2018. október 19., Szigligeti Színház, Nagyvárad. Rendező: Tarnóczi Jakab; Író: William Shakespeare; Fordító: Nádasdy Ádám; Dramaturg: Kukk Zsófia; Díszlettervező: Dabóczi Noémi; Jelmeztervező: Giliga Ilka; Zenei vezető: Trabalka Cecília; Operabetét szerzője: Selmeczi György; Ügyelő: Joó Emília. Szereplők: Dimény Levente, Dobos Imre, Csatlós Lóránt, Fábián Enikő, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kiss Tamás e. h., Kocsis Gyula, ifj. Kovács Levente, Pitz Melinda, Román Eszter e. h., Sebestyén Hunor, Szotyori József, TasnádiSáhy Noémi, Tóth Tünde, Tőtős Ádám e. h., Trabalka Cecília.