Hegyi Réka: Kincskeresés a Puck bábfesztiválon

XVII. Puck Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztiválja, Kolozsvár
Fotó: Nicu Cherciu 

Évről évre, a gazdasági körülmények és az önkormányzati támogatás slankosítása miatt egyre nehezebb körülmények között, de a nemzetköziség nimbuszát megtartva szervez fesztivált a kolozsvári Puck Bábszínház. Idén tizenhetedik alkalommal, napi 2-3 versenyelőadással, korhatáros előadásokkal, lapés könyvbemutatókkal, szakmai kerekasztal-beszélgetésekkel zajlott le a fesztivál.

A találkozók fontosságát senki sem vitatja: jó, hogy be lehet mutatni azt a néhány kiadványt, amely a régióban a bábművészetet és alkotóit helyezi a figyelem középpontjába; jó, hogy a bábmozgatást is tanuló színész szakos diákok, vagy az országban alig néhány egyetemen működő bábtagozatok is megmutatkozhatnak a válogatott publikum előtt; és természetesen minden egyes társulat örül annak, ha egy nagyváros színes közönsége láthatja a munkájukat. A megmérettetés szakmai súlyával, komolyságával kapcsolatban viszont akadnak fenntartások, hiszen a programban, és ezen belül is a versenyprogram összeválogatásában nem érzékelhető átgondolt értékrend. Nagyon gyenge, esetenként poros előadások kerülnek a műfaj tisztességes, ám sok izgalmat nem tartogató darabjai mellé, és ami még szomorúbb, hogy a gagyi, hatásvadász és a jó ízlés szabályai ellen is vétő teljes művészeti félresiklások sem hullnak ki a rostán. Láthattunk a Puck Fesztiválon playbackről futó, nulla alkotói implikációval vagy legalább tűrhető színészi játékkal elmutogatott, horribile dictu: bábokat is nélkülöző zenés tinglitanglit is a gyermekeknek szóló világirodalom klasszikusai mögé bújtatva. Láthattunk vérprofi, pazar humorú pantomimshow-t, gyalázatosan színre vitt migránstörténetet, amelyben a bábszereplőket – ismét – elnyomták a magamutogató, harsány színészek. Láthattuk a műfajok félreértését és keveredését, nagyon elszállt és nagyon naiv, egyszóval sok nagyon rossz és néhány tűrhető produkciót. Az idei merítésben alig csillant meg egy-egy rögöcske, legyen az kép vagy hang, mozdulat vagy exkluzív bábos truváj, amire a műfajért rajongó, de csalódott felnőttekként szeretnénk még sokáig emlékezni, amit jó lenne pozitív példaként megidézni beszélgetésekben, írásokban.

És a többivel mi legyen? Aminek köze nincs a bábszínházhoz? Amit még gyermekszínházként eladni is vétek? Vagy mi legyen a középszerrel? Az öttagú zsűri – Slobodan Marković rendező, Szebeni Zsuzsa színháztörténész, Raluca Tulbure, Andrea Chindriș és Claudiu Groza színházkritikusok –, aki döntött a fesztiválon bemutatott előadások díjairól, nem lehetett könnyű helyzetben. Úgy képzelem, hogy először megbocsátottak minden vétkesnek, felmentették őket, és félreállították őket a sarokba. Azután profi kincskeresők módjára feltárták minden fennmaradt előadás legeslegjobb tulajdonságait, és csak azután kezdődhetett a mérlegelés, a súlyozás, hogy eldőljön, a rendelkezésre álló díjak közül melyiket lehet odaítélni nekik. Ez az ítélkezés sem lehetett könnyű, hiszen egyik-másik díjat meg kellett osztani, ugyanakkor vannak produkciók, amelyek több kategóriában is kiemelkedőnek bizonyultak.

Többszörösen díjazott például az Exuvia című előadás, amelyet a hollandiai Magisch Színház mutatott be a fesztiválon: Mona Marian-különdíjban részesültek a kiváló látványtervért, ugyanakkor a legjobb előadászene díján is osztoztak egy másik társulattal. A szerző-rendező és társai mellett előadó Charlotte Piijk-Jopolen költői magaslatokba emelte az előadásban a legegyszerűbb anyagokat is, például a képlékeny csomagolópapírt, rendkívüli érzékenységgel bánt a fényekkel; az alkotók sötét hátterekből világítással emeltek ki apró és törékeny bábokat, illetve pazar jelmezekkel és maszkokkal reflektáltak a születés, az átalakulás témájára. A térben és időben való lebegés, a pillanatban való feloldódás eszközeként sok vonósok uralta kortárs zenét használtak a produkcióban – ám a zeneszerző nincs feltüntetve a színlapon… Pedig a cselló, a hosszan kitartott hangok nemcsak aláfestést nyújtottak az erős képi világhoz, hanem ugyanolyan mértékben teljesítették ki az alkotást, mint a látvány vagy a mozgás: a lepedőnyi, gyűrött, barna papírok mozgatása, amelyek néha szoborszerű, antropomorf vagy zoomorf lényekké alakultak át.

Több díjat vitt haza Iași-ba az Egy japán történet című előadás is: a Luceafărul Színház alkotói a legjobb előadás díját, Irina Niculescu Lewandowski rendező a legjobb rendezés díját, Liliana Mavriș Vârlan színésznő pedig a nagymama karakterének megformálásáért kapott díjat. Az előadás valóban az idei fesztiválfelhozatal egyik üdítő élménye volt: a színészek egyszerű marionettfigurákkal, élő zenei kísérettel mutatták be a mesét, nem tolakodtak a bábok elé, zavartalanul improvizáltak, ha a szálak beleakadtak például a nádfedélbe, és persze attól sem rettentek vissza, hogy maximálisan kiaknázzák a mese humorát. Fura és a marionettek törékeny világától idegen ez a fajta komédiázás, de a mesei és a groteszk regiszterben inkább elnagyoltnak, mint kidolgozottnak ható bábok megbírják ezt a stílust. A teljes társulat sziporkázott, az előadásban zenészként megjelenő előadók is, ezért kicsit fura, hogy miért csak a nagymama megformálóját díjazták: nem maradt le mögötte a társulat többi tagja sem. Persze a legjobb előadás díját – többek között – ezért érdemelték ki.

Csoportos bábmozgatásért kapott elismerést (Kovács Ildikó különdíjat) a grúziai Nike Független Bábosok Egyesülete, amely a Kiadatlan regény című előadást mutatta be a Puck Fesztiválon. Az arasznyi bábokkal játszott előadás O. Henry rövidprózájából átvett történeteket dolgoz fel: a hátulról, rövid pálcákon mozgatott szereplők egytől egyig szeretetre, szerelemre, elfogadásra vágyó lelkek. Vakhtang Koridze díszlettervező varázslatos, egészen apró részletekig kidolgozott miniatűr világot teremtett számukra. A rendező, Elene Matskhonashvili pedig a végletekig felerősítette a romantikus, megható hangulatot: végig hangosan szólnak a szöveges angol táncdalok, és a szavak nélkül eljátszott történeteket helyenként megszakítják, ahogy a zenét is, hogy bejátsszák a magyarázatot, az irodalmi művekből kiragadott passzusokat.

Grosschmid Erik tervező a legjobb díszletért járó díjat nyerte a fesztiválon a pécsi Bóbita Bábszínház Torzonborz 2. – Torzonborz visszatér című előadásának látványáért: a díszlet egy nagy paraván, csíkos, mint a vásári bábos bódék, ki-be lehet járni rajta (ami jól jön a zenészeknek, néha a játék is kiköltözik egy-egy rövid jelenetre), a miniatűr játéktérben pedig paravánokkal jelzik a helyszínek változását (kedvenceim a stilizált fák). A kesztyűs bábokkal eljátszott, dinamikus, kalandos történethez komponált dalokért Babarci Bulcsú a legjobb előadászenéért járó díjat is elnyerte, megosztva a hollandiai Magisch Színházzal.

Az idei fesztiválon két romániai magyar társulat alkotóit is díjazták: Stéfán Bodor Mária, a nagyváradi Szigligeti Színház Lilliput Társulatának A boldog herceg című előadásában nyújtott alakításáért, a szatmárnémeti Harag György Társulat Brighella Bábtagozatát pedig a legjobb bábokért (A bőgős fia meg az ördögök című előadásban). A boldog herceg meséjében árnyszínházi képekkel ábrázolták a mesemondást. Az árnyjáték paravánja előtt a herceg szobrát is felállították, és a mesélőt, azaz a fecskét, akit élő szereplő alakított, is ide képzelte el Vadas László rendező, akinek arcjátékát webkamerás élő közvetítéssel rávetítették a paravánra. A több sík és többféle dimenzió keveredése, együttes hatása nem működött pontosan, de Stéfán Bodor Mária kedves hangjának köszönhetően a mese mégis átütően csengett.

A bőgős fia meg az ördögök című mesét Sramó Gábor rendezésében, Nagy Kovács Géza díjazott bábjaival mutatta be a Brighella társulata. A fából faragott szereplők egyediségét az adja, hogy a profiljukból nézve egyszerű, stilizált 2D rajzfiguráknak látszanak (gondoljunk az egyiptomi hieroglifákra vagy a wayang bábokra), míg ha szembefordítják őket a nézőtérrel, dülledt szemű halaknak láttuk őket – az előadók érthető módon kerülték ezeket a helyzeteket, ám a játék során mégis adódtak frontális helyzetek.

Pazar előadás nyerte a legjobb színpadi játék díját: a franciaországi Plexus Polaire társulat Opéra Opaque című kabaréjának színészei, Charlotte Dubery és Viktor Lukawski. Yngvild Aspeli rendezésében a pontfény, az esztrád, az árnyszínház, az óriásbáb és tárgyanimáció kitűnően megfér egymás mellett. Egy kis színpadi érzék, egy kis egészséges fekete humor, kimért, mégis meglepetésekkel teli interakció a publikummal – úgy tűnik, csak ennyi kell a közönségsikerhez.

Hasonló következtetést vonhatunk le a legjobb mozgásért járó díjjal kitüntetett előadás, az ukrajnai Quartet Dekru Light Souls című előadása kapcsán is. A vérprofi, klasszikus pantomimjelenetek akár „ismerősnek” is tűnhetnek, de a négy fiatal művész interpretációjában annyira magával ragadóak, mint egy jó rockkoncert: előadás után szelfizni lehetett a sztárokkal, akik autogramot osztogattak legfrissebb rajongóiknak.

A programba sok minden belefért, aminek semmi köze a műfajhoz, de sajnos kimaradtak például a hazai független bábos előadások. Kolozsváron több olyan társulat működik, amelyek rendszeresen játszanak bábelőadást, mint a miniReactor vagy a Váróterem Projekt, hogy csak a legismertebbeket említsük. Viszont a tartalmas, említésre érdemes fesztiválélmények sorában a főiskolások előadásaira érdemes kitérni, hiszen a iași-i George Enescu Művészeti Egyetem Godot előadása, vagy a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákjainak vásári műfajokkal kísérletező produkciói sok csapnivaló fesztivál-előadást felülmúltak. Mert mi is, akár a zsűri, csak a jókról akarunk beszélni. Elfordulunk attól, ami a rostánkon kihullna. Meginog a hitünk abban, hogy egyáltalán van értelme kivesézni a hibákat, ecsetelni, mikor és mitől nyílt ki a bicska zsebünkben a sok vétek láttán, amivel a hálás közönséget „etették”. Jó lenne, ha a szakmai érvek – így, papírra és/vagy képernyőre vetve – szembesítenék az alkotókat a tévedéseikkel. Ezek a hazai társulatok évről évre itt vannak, és szinte mindig tinglitangli, ízléstelen, igénytelen produkciókkal lépnek fel. A közönség pedig, a sok drága kolozsvári csemete, ünneplőben, buszt bérelve, osztályonként csoportosulva, büszke pedagógusaik kíséretében tódul a színháztermekbe, ahol bömböl majd a playback és hangszalagról játsszák be a szereplők közötti párbeszédet is – így az eszemadta „művészek” végképp semmit nem kell feláldozzanak magukból. Csak drukkolni tudunk, hogy legalább a mi gyermekeinknek legyen szerencséjük, a színházlátogatás kalandja és izgalma mellett egy kis művészi élményt is hazahozhassanak kicsi szívükben, hogy felnőttként is adjanak majd még egy esélyt a bábszínháznak, a színháznak. És bízunk abban is, hogy a szülők és a pedagógusok ráébrednek egyszer arra, hogy nem kötelesek fizetni a sok gagyiért, kis utánajárással ki lehet rostálni a rossz előadásokat (ó, ha minden bábelőadásról születne egy elfogulatlan beszámoló!), hogy gyermekeik olyan bábszínházat láthassanak majd, amilyent valóban megérdemelnek. Sok kinccsel, amit maguk fedezhetnek fel az előadásokban: a mesében, a játékban, a látványban, a zenében.