Jankó Szép Yvette: Halasz? Nem halak!

Jankó Szép Yvette: Halasz? Nem halak!

Fishez. Váróterem Projekt, Kolozsvár
A Játéktér 2018. téli számából 
Fotó: Bethlendi Tamás

I. néző: Szerintem zárva lesz az éjjel-nappali.
II. néző: Hagyjál már, a nevében is benne van: ÉJJEL-NAPPALi! Koncertáljunk (kuncog) most a színházra!
I. néző: Ssz! Színház? Hullaház!
II. néző: Pszt! Hih, a kettő nem zárja ki egymást.
I. néző (foga vacog)
II. néző: Ssst! Jó lesz! Ilyen kis zuhanysapkát is kaptunk a lábunkra…
I. néző: Úgy emlékszem, nincs otthon…
II. néző: Kicsoda? Mi? Pssszt! Kezdődik.
I. néző (gyomra hangosat kordul)
II. néző: Hallak!

Közben tényleg elkezdődik, bár a nézőtérnek abból a sarkából talán nemigen látni még, hogy a színpadösvény végén kitáruló ajtó mögött a félhomályban valami nyugtalanítóan csupasz testszerű… vagy testekszerű mozgolódik. (A terem egyik ablakát nem takarja semmi. Ha gyorsak vagyunk, azon még elmenekülhetünk.)

A nézők látóterébe való beereszkedés lassúsága – mintha olajozatlan tengelyen, picit akadozó fogaskerekeken mozgatnák őket, vagy a levegőnél jóval sűrűbb, nem épp homogén közegbe merülnének alá – jótékonyan tompítja a meztelen testekkel való szembesülés kínosságát. A nézők – a kelletlen első, a lelkes második és a harmadik velük szemben, aki drámára vár, illetve mind a többiek, akiknek lassan leesik, hogy korhatárkarikás szemmel bámuló nézőfelebarátaik a passzázsszínpad túloldaláról mindent látnak… Na jó, az apró rángó ideget a bal szemük alatt talán nem, ebben a félhomályban, ám azt, hogy hová néznek, milyen magasra milyen hosszan, épp melyik kétségtelenül pucér színésznek melyik kíméletlenül takaratlan testrészére, szőrszálára, pattanására, azt biztosan… Sőt, abban a sarokban orvul ferdítő tükörben a saját oldalukon ülők is mind rájuk bámulnak, a színészekről már nem is szólva! – szóval mi, nézők, immár nézettek, lassanként hozzászokunk e kitettséghez. Színmeztelenül vagy nézőmezben, kék cipővédő zacsesszel a lábunkon, ugyanabban a színházlében úszunk. Olyannyira, hogy kicsivel később, a segglyuk-ánuszrózsa monológnál már könnyedén sodródunk az árral az első kósza nézői kaccintás után, és felszabadultan kiröhögődik belőlünk a maradék letapadt prüdéria.

No de ott még nem tartunk. Mostanra épphogy csak felmértük a ZUG játék- és nézőtérré sminkelt, nem titkoltan lepusztult terét, az idő tépázta falakat, a maradék csorba csempéket, az életminőség-javító műtét nyomát a műanyag keretes ablakokon. És akkor meglátjuk: az a bizonyos ablak mégsem óvatlanságból fedetlenül hagyott menekülési útvonal gyengébb idegzetű nézők számára, hanem jelentésnyomokkal megtölthető, átlátszó, átvilágítható felület. (Röntgenfilm?) Itt gubbasztunk hát a hangszóróból halkan szemetelő utcazajban, összezárva ezzel a két lassan mozgó, háttal s nem támadólag közénk férkőző, pőre jószággal, akik külső nemi jegyeik alapján hímek, ám színpadi jelként egyelőre semlegesen akármiértelműek. Bolondok? Szentek? Földönfutók? Egy apokrif édenkertből pottyantak ide? Eltévesztették a zuhanyozót? Hullaházból szöknek? … Emberek egyáltalán? (Vagy engedjünk a plakátról emlékezetünkbe tátogó cím kísértésének?) Halak? Akik csillagjegyként párban járnak (azaz lábatlankodnak) mindig, akár Didi és Gogo? Halak, akiknek angolul nincs is többes számuk, ha ugyanahhoz a fajhoz tartoznak (mint erről a kettőről sejteni lehet)? A címben ott feszítő (címet szétfeszítő?) ortográfiai differancia, az a laza szóvégi -z is arról árulkodott, ugye, hogy ezek nem „úgy” halak, hiányzik belőlük a reprezentáció egyértelműsége. Weird Fishez… Hagyjuk! Mi az a kívülről támadt reflektorfényben kirajzolódó skicc az ablakon? Tüdő? Levél? Áh, valami szerves, mindegy most! Figyeljük inkább, mit mond a hang! Hátha megment, jelentést szolgál föl, történetet mesél! A (reflektor ellenfényében) fekete alakhoz tartozó női hang azonban, mely később visszatér majd piros ruhás testben, valami élő, öregedő szervről, szervezetről magyaráz, érteni enged valami sikamlósat vagy testit, emberit, gyászosan természeteset. Nem szolgálja ki azonban a bizonytalanságban szemfülelő közönséget egyértelmű referenciával, a fikcióra, drámára, pszichológiai hitelességre éhes harmadik nézőt pedig drámai cselekménnyel.

Mi ez? Szól, nem feltétlenül valamiről, csak bele a világba; mesél, nem feltétlenül történetet?

Nem klasszikus tragédia, annyi biztos, nem jól megcsinált komédia, még csak nem is abszurd egzisztencialista allegória ez a játékosan nyomasztó látomás, amelyet a Sipos Krisztina koordinálta alkotócsapat elénk, azaz közénk, körénk idéz.

De miért is akarnánk a dráma felől fülön fogni (Halakat? Talán kopoltyún!), reprezentáció reprezentációjaként fejteni meg, amit ezek ránk zúdítanak? Ha az előadás előtt utánanéztünk volna, tudhatnánk itt a hallevesben ülve, hogy nincs mögötte dráma, primer szöveg, sztori, nem lesz hepiend, a katarzis felejtős. Nincs tehát az előadást zsarnokul szolgasorba döntő gonosz logosz, „a hierarchikus színházi struktúrával dacolva” készült produkció így a nézőtől is a befogadási struktúra megszokott hierarchiájának leépítését reméli tán: hogy nem olvasni akarja, értelmén keresztül szűrni a nyelvileg artikulált és mimetikusan megjelenített jelentéseket, hanem szemetfület-érzékeket meresztve átengedi magán az előadást/magát az előadáson, aztán továbbmegy, talán haza, útközben nem minősítget, hisz nem árut kapott a színházjeggyel, nem kukucskálóshow-t, hanem alámerült egy más közegbe, kicsit szürrealisztikusba, követte a fehér nyuszit, azaz jelen esetben beszélő-szelfiző halakat/hullákat(?), púdertúladagolásra hajlamos sminkeslányt/ hal(ott)gondozót(?), bélféreg-rodeózó takarító-doktornőt(?), és a felszínre bukkanás (taps, kabát fel, kórházi kék lábtyű le, ajtón el) után, kenyérvásárlás közben talán könnyebben veszi majd a levegőt – vagy, ki tudja, tán épp nehezebben.

Hm, és mi van, ha mit sem sejtünk erről a nézőkként ránk nehezedő antifallogocentrikus nyomásról? Talán fölösleges is előre tudnunk róla ahhoz, hogy már az előadás első néhány perce után észrevegyük: az eddig hal(lott)ak-látottak csupasz, csúszós jelek, (fel)fogásunkból folyton kisiklanak. A két kezdő nudista (Csepei Zsolt és Rácz Endre) nem Ádám és Ádám, bár a kosztüm stimmel; nem is becketti silbakhuszárok ők, bár Godot itt sem mutatkozik. (Stan és Panra picit azért hajaznak mégis – „a köpcös és a cingár”, mondja róluk a sminkeslány.) Nem hajlandóak stabil képpé, metaforává, jellé merevedni (Hm, nincs erre valami kevésbé fallikus ige?), sem szerepben maradni a színházi konvenció átlátszó falának túlfelén. (Igazán felvehetnének valami jelmezt, hátha az segítene!) Folyton izegnek-mozognak, átmeztelenkednek a mi oldalunkra, nem egymást macerálják a kérdéseikkel. (Hogy lesz ebből így frappáns színpadi dialóg? Mikor szórakozhatunk már békibe’?) Ahogy a tekintetüknek és szavaiknak kiszolgáltatott közönségnek szegezik nonszensz találós kérdéseiket („Mi az?” „Mi az?” „Mi az?”), melyekre nem várnak választ, hanem lendülnek tovább a következő megszeppent nézőszempárra, megfejtés nélküli talányok maradnak maguk is. Még pikkelyfényes jelmezpizsamába bújás után sem vágjuk rájuk a választ. Akár a másik két(?) alak: a napi négy liter vizet betermelő, csini műanyagponyva-ruhás leányka (Pál Emőke), aki fölött az idő szeszélyesen múlik-nyúlik, illetve a kilocsolt víz miatt zsörtölő másik (Sebők Maya), aki egy pillanattal azelőtt szenvedéllyel merült el a belek, fekélyek univerzumában. Ők sem kevésbé furcsa páros. Szólamaik nem közös szituációban felelgetnek egymásnak, hanem szüszpanszosan szétválasztva, a nézők memóriájára bízva a párbeszéddé rendezést. A világosan azonosítható csatlakozási pont, a kampók („Milyen kampók?”) csak egymáshoz kapcsolják a két szólamot, egyértelmű referenciákhoz nem rögzítik.

Vagy csak nem raktuk össze? Elkalandoztak a gondolataink, nem hallottuk, amikor valami horgászatról faggatózott a hang a mikrofonban? Vagy múló színházi demenciás rohamunkban egyszerűen nem emlékszünk, akár a halak, akiknek a színlap szerint „állítólag három másodperc a memóriájuk”?

Erre tán nem, de pár (mozgó) képre még sokáig fogunk: arra, ahogy a két kergetőző, egymást elérni próbáló test („Hallasz? Nekem van jelem!”) összecsapódik, és frontális ütközés helyett átsiklik-bújik egymáson: az ellenmozgás nem torpan meg, csak lelassul egy hosszú pillanatra.

Szökevény jel-kép. „Van jele”, csak rögzített jelentettje nincs.

Aztán arra, ahogy a harcművész-formagyakorlatot idéző kampókoreográfia után az a vörös szárnyú keszeg nő a földön hánykolódik és nem tudni, mi sokkolja. A partra vettetés, a mikrofonzaj, az emlékek? Ő az emlék maga?

És van még az a púderhóban futó lány, aki egyre hátrál, bármilyen lélekszakadva is szalad előre.

Ennyi.

I. néző: Persze van olyan, hogy bezár az éjjel-nappali, csak akkor már nem nyit ki soha.
II. néző: … nincs otthon kenyér.
A többi utcazaj.

——————————

Fishez. A bemutató dátuma: 2018. október 18., Váróterem Projekt, Kolozsvár. Rendező: Sipos Krisztina; Díszlet- és jelmeztervező: Gábor Zsófi; Zene: bodoki-halmen zsolt; Rendezőasszisztens: Gábor Zsófi és Vass Zsuzsanna. Produkciós asszisztens: Imecs-Magdó Levente és Vass Zsuzsanna. Előadók: Csepei Zsolt, Rácz Endre, Pál Emőke, Sebők Maya.