Kovács Eszter: Jelenünkben ott a múlt

Kovács Eszter: Jelenünkben ott a múlt

Semmit se bánok. Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat
Fotó: Czinzel László

Alig két évvel a rendszerváltás előtt születtem, ezért az ezt megelőző időszakról elenyésző háttértudással rendelkeztem. Néhány történelmi ismereten túl igazából csak történetekre és a történeteket elmesélő arcokra emlékszem az elmúlt három évtizedből, fintorokra, mikor szóba került a Szekuritáté, elképesztő sztorikra, amik mindig afelé terelgettek, hogy örüljek a szabad akaratomnak és annak, hogy szinte semmire se emlékszem a Ceaușescu-időkből. Éppen ezért volt bennem egy kis félsz, mikor beültem a szatmári Harag György Társulat ősbemutatójára, hiszen Székely Csaba Semmit se bánok c. drámája – amit Lendvai Zoltán m. v. állított színre – ezeket az időket idézi.

Nem tudtam, mire számíthatok, mit olvasok ki majd az előadásból úgy, hogy bár beleszülettem a romániai kommunizmusba, igazából semmit se éltem meg belőle. Mindezek ellenére mégsem maradt bennem hiányérzet, hiszen a dráma olyan egyetemes, a múltunkat és a jelenünket is meghatározó kérdéseket feszeget, melyek megértéséhez és továbbgondolásához nem feltétlen kell ismernünk a korszak velejét, de még a szeku működését és a rendszer által beszippantott személyek motivációit sem. A Szekuritáté bármely más, közeli s távoli diktatúra titkosszolgálatával behelyettesíthető, hiszen az előadás inkább a múltunk feldolgozatlanságára és annak személyes és környezetünkre gyakorolt hatásaira irányítja a figyelmet. Például arra, hogy mi van akkor, ha egy múltban elkövetett vétkünk hatással van egy számunkra kedves emberre a jelenben is.

A múltunkkal való szembenézés – legyen az történelmi vagy magánéleti – éppúgy jelen van a mindennapjainkban, mint az, hogy sokszor a saját bőrünkön tapasztaljuk az igazság sokféleségét, a megbánás képlékenységét, a látszat és a valóság közötti különbséget, mint ahogy azt is, hogy élnek körülöttünk olyan emberek, akik bár megúsznak súlyos dolgokat, tetteiket és azok következményeit egy életen át kell cipelniük. Ha pedig nem ők, hát az utánuk következő generációk, hiszen ahogy arra az előadás tűhegyesen rávilágít: a múlt örökségét mindannyian magukon hordozzuk. És hát mi is a küldetése egy múltfeldolgozással foglalkozó előadásnak? Hogy a maga komplexitásában igyekezzen megmutatni a dolgokat, miközben történelmi és egyéni helyzetekről is elgondolkodtat. Akkor működik jól, ha képes szembesíteni minket a múlttal, még akkor is, ha ez a múlt a jelenből nézve elképzelhetetlennek és távolinak tűnik.

A Rappert-Vencz Gábor által megformált karakter nyugalmazott Szekuritáté ezredesként tengeti magányosan napjait, eltaszítva magától mindent és mindenkit, mintha csak önként vállalt száműzetésében élne. Gyilkosságok, módszeres kínzások sötétítik be a múltját, de cselekedeteire úgy gondol, mint a rendszer által elvárt és az ország érdekét szolgáló tettekre hiszen „az információt meg csak ki kellett szedni valahogy” és „meg kellett nekik mutatni a helyes utat”.

Bár a darab idejét tekintve 2006-ban járunk, Dominik továbbra is a múltjában él. Lepukkant panellakásban lakik (díszlettervező: Bátonyi György m. v.), amiben talán az egyetlen, nem a román bútoripar termékeként megjelenő tárgy egy összecsukható ruhaszárító. Képcsöves tévén nézi a híradásokat arról, hogy egykori munkatársait hogyan hurcolják meg és börtönözik be, és a civil ruhás ügynökökre is jellemző általános gyanakvásban és félelemben él. Elővigyázatossága megalapozott, hiszen Nagy Csongor Zsolt személyében betoppan hozzá egykori beosztottja, aki nem minden hátsó szándék nélkül látogatja meg hajdanvolt felettesét. A jelenleg a Román Hírszerző Szolgálatnak (SRI) dolgozó Alexnek láthatóan jobban megy az új időkbe való beilleszkedés. Öltözéke is erről tanúskodik (jelmez: Szabó Anna), hiszen trendi, színes ruhákban jelenik meg – bordó nadrágban, halvány rózsaszín ingben, mokaszinban, bőrdzsekiben –, míg az ezredest szinte csak ugyanabban az elnyűtt pulóverben, tréningnadrágban, gumipapucsban, később pedig egy kordbársony barna zakóban látjuk. Alex teljes meggyőződéssel állítja és hiteti el saját magával is, hogy „ez a nemzetbiztonság már nem az a nemzetbiztonság”, pedig az, csak éppen másképp nevezik. Kettejük erőpróbája, hatalmi harca oly módon képes ébren tartani a nézői figyelmet, hogy bár vannak pillanatok, amikor igazán semmi sem történik a színen – csak szó-pingpongoznak a szereplők –, ennek hiányát mégsem érezzük, csupán lélegzetvisszafojtva szívjuk magunkba mondataikat. Ehhez persze szükség van a két színész egyéniségének erejére, személyiségüknek kisugárzására és arra is, hogy az előadás másfél órája alatt egyszer sem látjuk őket egymás ellen, sokkal inkább egymásért játszani. Ez ritka és dicsérendő két ilyen karakteres színész esetében. Mindkét művész részéről finom lélektani realizmussal, koherens módon felépített színészi összmunkát látunk.

A történeti szál tovább gördül azzal, hogy váratlanul megjelenik Dominik életében az emeleten lakó 16 éves Liza, akiről nem derül ki pontosan, hogy milyen szellemi fogyatékban szenved: kicsit autista, kicsit hiperaktív, és a Savant-szindrómásokra jellemzően egyszerre van meg benne a zsenialitás és a deficit. Feltűnően okos és nagyon magányos. Pont annyira, mint az alatta lakó öregúr, akivel bár nehezen indul a kapcsolata, a végére mégis legjobb barátok lesznek. A kezdeti teszetosza érintésektől, a másik közelségének elviselésén át gyönyörű ívet ír le kettejük viszonya egészen addig, míg már egyikük sem húzódik el az öleléstől, sőt, kezdeményezi azt. Az előadás egyik legszebb pillanata, amikor Liza iskolai uzsonnáját felezi el puszta kézzel immáron bizalmába fogadott barátjával.

Keresztes Ágnes sokat hozzáad Liza figurájához gesztusokkal és mimikával, aki olykor vicces helyzetekbe keveredik a fogyatékossága miatt, pedig alapvetően tragédiák sorozatának árnyékát hordozza magán: láthatóan más, mint a többi, nincsenek barátai, az apja rendszeresen veri, ráadásul a darab vége felé az is kiderül, hogy veleszületett szívhibában szenved. Nem érti az iróniát, a kétértelműséget, néha a világ rendjét sem, viszont gondolkodás nélkül, őszintén mindent kimond, ami olykor komikus szituációkat eredményez a párbeszédekben. Ennek ellenére mégsem értettem, miért nevetnek körülöttem a nézőtéren? Miközben a való életben már-már kínosan ügyelünk arra, hogy semmi esetre se nevessünk ki fogyatékkal élő személyt, itt mégis ez történik. Megválaszolatlan kérdés maradt bennem, hogy a színházi közeg oldottsága engedi meg mindezt, vagy az alakítás hitelességén esik csorba, amitől olykor inkább komikusnak, mintsem tragikusnak látjuk Liza személyét.

Székely Csaba drámájának szövege paradox módon egyszerre önironikus és patetikus, a szerző mondatai pedig kitűnően egyensúlyoznak a tragikum és a groteszk határán. A rendezés érezhetően figyel az arányok megtartására, hogy egyik aspektus se kapjon kiemeltebb súlyt a másiknál. Összességében Lendvai Zoltán rendezése harmonikus élményt ad, amit nemcsak őszinte és hiteles emberábrázolás jellemez, de a rendezés átgondoltságának hála lépcsőzetesen felépített, jól tagolt, könnyen értelmezhető a történet is. Gyors jelenetváltások kísérik az előadást, amik csak egy-egy pillanatra engedik meg a nézőnek, hogy belegondoljon a történésekbe, hiszen az előadás utolsó néhány perce úgyis olyannyira lesz felkavaró, hogy valamelyest át is írja az addig látottakat.

Ám a dicsérő szavak mellé valamit a végén még szóvá kell tennem: meglepően, már-már kínosan kevesen voltak a március 22-én bemutatott előadáson. Nem tudni, miért, csupán sejteni lehet, hogy a bemutató bérletes közönség nagy része színházi mecénásokból áll, akik bár anyagilag támogatják a színházat, jelenlétükkel már nem. Ezzel a problémával mihamarabb kezdeni kellene valamit, hiszen adott egy nagyszerű előadás tehetséges színészekkel, ám a bemutató napján, méltatlanul negyed háznak játszanak.

Semmit se bánok. Bemutató dátuma: 2019. március 22.; Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat. Rendező: Lendvai Zoltán m. v.; Író: Székely Csaba; Díszlettervező: Bátonyi György m. v.; Jelmez: Szabó Anna; Szereplők: Rappert-Vencz Gábor, Nagy Csongor Zsolt, Keresztes Ágnes.