Simó Emese: Hol tartok most? Hol akarok tartani holnap?

Simó Emese: Hol tartok most? Hol akarok tartani holnap?

Beszámoló Tomi Janežič workshopjáról
A Játéktér 2018. őszi számából

Borítókép: a kruščei rezidencia stúdiója, ahol a tréningek zajlanak. Fotó: Simó Emese

Tavaly nyáron volt alkalmam először részt venni Tomi Janežič szlovén rendező egy intenzív, tizenkét napos, nemzetközi színészworkshopján. Idén ősszel már másodjára mentem el workshopjára, ugyanis az a fajta színházi megközelítés, alkotói munka, amit ő képvisel, olyan utat nyitott meg számomra a színjátszás és önmagam felé, mely elsősorban a személyességen és az őszinteségen alapszik, a szembesülésen és a feldolgozáson, az önmagammal és a csoporttal való munkán. A workshopjai által felkínált út leginkább egy konstans szakmai és személyes terápiához hasonlítható.

Tomi Janežič rendezői munkája mellett egyetemi tanár a ljubljanai Színház-, Rádió- és Filmművészeti Akadémián (Academy for Theatre, Radio, Film, and Television, Ljubljana), továbbá pszichodráma-pszichoterapeuta. A volt Jugoszlávia szinte mindenik államában dolgozott, előadásai pedig számos nemzetközi fesztiválon vettek részt Európában, Oroszországban, az Egyesült Államokban és az exjugoszláv országokban – a munkáját rangos szlovén és nemzetközi szakmai díjakkal ismerték el. Romániában két előadása volt látható: a Sirályt a temesvári TESZT fesztiválon és a sepsiszentgyörgyi REFLEX fesztiválon játszották, az Ivan Iljics halálát pedig a TESZT fesztiválon.

A hely

Tomi megalapítója és művészeti vezetője egy színművészeti kutatói laboratóriumnak (Studio for Research on the Art of Acting), melynek tevékenységei nagyrészt egy Szlovénia fővárosától, Ljubljanától nem messze található kis faluban, mondhatni tanyán zajlanak, Krušče-ban. A Krušče Workcenter for Artistic Research, Creation, Residency and Education művészeti rezidencia, amely alkotói és nevelési központ is egyben. A több épületből álló bázison van egy közösségi ház, ahol a vendégek, résztvevők, látogatók – a „Krušče birodalom” lakói – vannak elszállásolva; egy különálló épület, amely egy kisebb stúdió, ahol a tréningek zajlanak; közvetlenül mellettük pedig Tomi magánháza és egy csűr található, amiből a tervek szerint egyszer színház lesz. Ezen a helyen tartja Tomi a színészworkshopokat, itt vezet pszichodrámacsoportokat, itt próbál a színészekkel, itt szervez mini pszichodráma-fesztivált, itt dolgozik és él csodálatos családjával.

Különleges természeti és emberi környezet ez, minden él és vibrál itt. Gyümölcsfák, dombok, hegyek, köd, őzek, erdő, csillagok, természetes csend. Egy olyan hely, ahol már pusztán a ténytől, hogy ott vagy, jobb embernek érzed magad.

A csűr amiből egyszer színház lesz.

A közösség

Janežič workshopjainak az atmoszférájához szervesen hozzátartozik, hogy a közösség fogalma itt azonnal megszületik és érvénybe lép – rájövök, hogy mennyire fontos ennek a része lenni, mennyire hiányzik ez a fajta létezés az életemből. A tény, hogy minden résztvevő különböző, de mégis ugyanazzal a céllal megy oda, attól a kíváncsiságtól és nyitottságtól vezérelve, hogy felfedjen magával és a szakmájával kapcsolatosan olyan dolgokat, amiket még nem ismert – vagy talán mégis, de időközben elkoptak benne, és most újra felfedezheti azokat egy másik értelmezésben –, a puszta tény, hogy mindenki dolgozni megy oda, már összeköt bennünket.

Az első tréning egy beszélgetéssel kezdődik, egy közös, körbe ülős, rövid és lényegre törő bemutatkozással. Azután Tomi „lefekteti a szabályokat”, azaz elmondja, hogy próbáljunk olyan nyitottsággal részt venni a workshopon, és azon kívül is egymással szemben, ami előítélet- és attitűdmentes. A kritikus, analitikus, egymásnak tanácsokat osztó magatartás ugyanis könnyen egy felsőbbrendűbbnek gondolt pozícióba helyezhet bennünket, ami a megismerés nyitottságát lezárhatja, annál is inkább, mivel nem ismerhetjük teljes mértékben a másik gondolatait, személyes történeteit, nem láthatunk bele a lelkivilágába. A jó és erős és konstruktív munkához egyenlő viszonyok kellenek. És bizalom.

És máris mindenki átkapcsol erre a csatornára. A következő gyakorlat párokban történik: öt perc alatt meg kell fogalmaznunk, hogy hol tartunk most, hogy érezzük magunkat és hol akarunk tartani a workshop végén; milyen célokkal, elvárásokkal jöttünk, és mi az, amin dolgozni szeretnénk? Nincs rossz válasz: a lényeg, hogy fókuszáltan meg tudjam fogalmazni az érzéseimet, igényeimet. Aztán csere. Eleve attól, hogy kifogalmazhatok dolgokat magamból, meghallgatnak és aztán én is meghallgathatom a partnert, ami után kialakul egy közvetlen beszélgetés köztünk, az az érzésem támad, hogy bár alig tíz perce beszélgetünk, még egymás nevét sem tudjuk pontosan, mégis mintha ezer éve ismernénk egymást. Mert ugyanúgy önazonos lehetek, mint a legjobb barátommal szemben, bármilyen előítélet, szorongás, félelem, kockázat, magyarázkodás, vagy bocsánatkérés nélkül. Ez az érzés, a csoporton belüli és egymással szembeni viszony napról napra mélyült a workshop folyamán. Ebből pedig kialakult egy kölcsönös megértés és tisztelet.

Megtapasztalom, hogy mit is jelent egy olyan közösségben létezni, ahol van terem az önkifejezésre, elférek, mindenki elfér és mérhetetlen elfogadást, együttérzést és biztonságot érzek. Itt nem Mesi, a színésznő, a barát, a testvér, a partner, a szerető, a gyermek, az eltévedt kereső, a szociális, az antiszociális, a vicces, az erős, a bátor, az érzékeny, a sérülékeny, a satöbbi vagyok, hanem mintha egyik sem és minden egyszerre. Egyszerűen nyitott vagyok és őszinte.

Vigyázz magadra!

Az egész workshop alapvető lényege az embernek az önmagával való munkája. Mindig van egy aktív és egy passzív énünk. Az aktív az, aki akar, dolgozik, aki a bennünk létező szakma, aki keres, harcol, játszik, megfelel, pörög. A passzív emberi oldalunk, az érző énünk segíti, alátámasztja vagy épp elszenvedi az aktív-én létezését. Tomi szerint, ha ez a két énünk nem dolgozik együtt, mint egy csapat, ha nem partner, akkor minden, amit csinálunk, hamis lesz, erőltetett, önző, öncélú, önkényes, kicsinyes, értéktelen és lényegtelen.

Vegyük a színész példáját, a saját példámat: kapok egy szerepet, amit el kell játszanom. Azonnal bekapcsol a színész énem és elkezd nagyon dolgozni rajta – nyilván kap segítséget, rendezőt, partnereket, díszletet, koncepciót, jelmezt, sminket, reflektorfényt, zenét, effektet, hangulatot, színpadot, nézőket. Ez mind remek, de vajon az emberi énem akarja ezt? Felkészült-e erre? Tud-e elég közel kerülni a szerephez, a feladatához? Hol tart most? Van elég önbizalma és bátorsága? És meglehet, kiderül, hogy amíg a színész énem belemerül a munkába, az emberi énem csak az eszköze lesz ennek, az elszenvedője, tulajdonképpen ő egyáltalán nem érzi jól magát ebben a munkafolyamatban, mert a színész énem nem kezeli egyenlő partnerként az emberi énemet. Mert nem hallgatja meg az emberi igényeimet, nem ad hangot neki, nem fordít rá elegendő időt és energiát, talán teljesen elnyom, mert épp a koncepcióval foglalkozik, a kollégával, a szövegtanulással, a rendezővel, vagy számtalan más dologgal, csak épp nem a belső hangjával. És a végeredmény nem lesz teljes. A siker, a pozitív visszajelzések ellenére sem. Még ha azt is hiszem, hogy jó munkát végeztem, könnyen lehet, hogy becsapom magam és hamisan játszom, és teljesen megfeledkezem a felelősségről, hogy a nézőt is becsapom. Sőt az is megtörténhet, hogy rábírom őket, hogy hamisan nézzenek engem és az előadást, elhitetem velük, hogy igaz és jó és vicces és szép és tragikus és komikus és drámai és mély üzenete van annak, amit látnak, holott az egész csak külsőség, technikázás, a szerepemről elképzelt projekció kivetülése és önmagam hitegetése. Megúszás. És ott fog motoszkálni a gyomromban egy ideg, egy hang, ami fél a következő lépéstől, a mindezzel való szembenézéstől.

Ez gyakran megesik egy színésszel, de nem csak vele – talán ez egy általánosabb társadalmi probléma is. A különböző ránk ruházott szerepkörökből, a megfelelési kényszerből, a bizonyítási vágyból, a hiúságból, a versengésből fakadó huszonegyedik századi hübrisz mindenkit kóstolgat intézménytől, munkahelytől függetlenül. Nézzünk szét a színházakban. Sehol sincs teljes harmónia. Sehol sincs teljes lelkesedés. Sehol sincs teljes megújulás. Sehol sincs teljes frissesség. Sehol sincs teljes munkakedv. Sehol sincs teljes partneri viszony. Sehol sincs teljes öröm és felszabadultság. Sehol sincs teljes együttlét. Sehol sincs teljes színházi élmény. Sehol sincs teljes nézőtér. És nem a technológiai vívmányok expressz fejlődése és életünk felett való eluralkodása miatt van ez, hanem inkább mert megfeledkeztünk vigyázni magunkra. Kevésbé vesszük figyelembe az emberi oldalunk szükségleteit, nem ismerjük fel, hogy elbátortalanodtunk, és így nem is tudunk dolgozni ezen.

A színész énem és az emberi énem között tehát egy folyamatos kommunikáció kell hogy kialakuljon, egy folyamatos önmagammal való munka: rendbe kell tennem először azokat az érzéseket, kételyeket, félelmeket, amelyek megakadályoznak abban, hogy teljesen szabadon és zökkenőmentesen tudjak belebújni egy karakter bőrébe, és láthassam annak perspektívájából a körülötte levő világot.

Tomi tehát a színésszel elsősorban mint emberrel és egyenlő partnerrel dolgozik: nem foghatok neki egy szerep felépítésének, amíg nem vagyok rendben magammal, amíg nem készültem fel rá. Ezt állítja tulajdonképpen Sztanyiszlavszkij is, erről szól elsősorban a színész munkája. Megismerem magam, szembesülök a gátlásaimmal, a határaimmal, a félelmeimmel és meggyógyítom magam. Vigyázok magamra, hogy ezáltal tudjak vigyázni a szerepemre és a partneremre is, annak érdekében, hogy az egész előadás kontextusában szervesen tudjak létezni. A színészi és az emberi énem közti kapcsolat valódi és egymást segítő kell legyen.

Erre a pszichodráma számos gyakorlatot biztosít, ami a szerepcserén alapszik, a csoporttagok segítségével pedig egy folyamatos párbeszédet folytathatok a két énem között, voltaképpen önmagammal, egészen addig, amíg konszenzusra nem jutok. Sok minden kiderül egy gyakorlat során: hogyan vigyázok magamra? Hogyan kezelem a saját problémáim? Mennyire veszem komolyan vagy tartom tiszteletben saját magam? Mennyire tudok gondoskodni magamról, a lelki, szellemi világomról? Mennyire hallom meg magam? Mik a szükségleteim, elvárásaim, határaim? Hol tartok most és hova szeretnék eljutni? Tudatosítanom kell a bennem végbemenő folyamatokat, érzéseket, gondolatokat.

Az önismeret, önvizsgálat elengedhetetlen a munkámhoz való hozzáállásomban, akárcsak a kapcsolataim és magánéletem vonatkozásában. Szóval első számú lecke: vigyázz magadra!

A pszichodráma és a színház

Nem létezik és soha nem is létezett egy vagy több nagyon erőteljes metódus, amelynek alapján kizárólagosan építkezhet a művész, és aminek köszönhetően elérheti művészete G pontját. Ezért fontos, hogy tudatában legyünk annak, ha egy metódust követünk (mindegy, hogy hasznos vagy sem), az ugyanúgy leszűkíti a látókörünket, mint egy másik. Tomi a módszerek korlátain túl elsősorban az emberben hisz, a személyes átélésen dolgozik. A saját fejlődési folyamatát követi és ezáltal a másokét. Hagyja, hogy mindenki a maga idejében érkezzen meg oda, ahova szeretne és ahova tud. Engedi, hogy mindenki a saját eszközeit használja, a saját élményein keresztül maga fedezze fel a hangját, kreativitását, színeit. Ebben a folyamatban ő inkább „mentor”, mint autoriter, magasabb rendű vezető, akit követni kell; inkább olyan lelki- és játszótárs, aki szerves része egy alkotói folyamatnak.

Janežič szkeptikus a módszerekkel szemben, azonban használja a pszichodrámát, amely számos lehetőséget nyújt: elsősorban az önmegismerésben; másodsorban a kreatív munkában, például egy szerep felépítésében; harmadsorban egy csapat szellemiségének, energiájának, dinamikájának, az erős együttlétnek a megteremtésében, a közösség fogalmának a kialakításában. Egy pszichodráma-gyakorlat során ugyanis a protagonista lehetőséget kap a hozzá tartozók perspektívájából rálátni saját magára, megérteni a kapcsolatrendszerét, a jelenlegi állapotának forráspontját, vagyis az okokat és miérteket mindazoknak a szemszögéből, akik bármilyen hatással vannak rá. Olyan külső szemként tud rálátni a saját maga helyzetére, amely segíti őt a tisztánlátásban és a megoldás megtalálásában. A csoport többi tagja ebben pedig néző és partner egyaránt.

Miután mindenki dolgozott a saját belső konfliktusán, és ezen keresztül – Tomi pszichodramatikus vezetésével – megmutatta az éppen legérzékenyebb oldalát, miután mindenki egy kicsit „megtisztult” a saját problémáitól, elkezdhettünk szakmailag dolgozni. A tavalyi tizenkét napos workshopon több idő jutott erre; az idei, mivel rövidebb volt, és mivel mindenkiben annyira erős volt az önmagával való munka igénye, csak kicsit kóstoltunk bele a szakmai részébe, de ez nem tette kevésbé termékennyé a másik vonatkozást. Megtapasztalta mindenki a saját bőrén, hogy milyen érzés részt venni egy pszichodráma-gyakorlatban. Ez azért fontos, mert ehhez hasonló eljárásokat használtunk egy szerep felépítésénél. Akinek lehetősége adódott megnézni Janežič az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház társulatával létrehozott Sirály c. előadását, az bátran asszociálhat egy ahhoz hasonló munkafolyamatra. Mindenki választhatott egy létező vagy fiktív szereplőt, akinek pszichodráma-gyakorlatok segítségével fedtük fel a viszonyrendszerét, az érzelmi- és gondolatvilágát, és bújhattunk a bőrébe anélkül, hogy bármit előre kitaláltunk volna. Azonban pontosan tisztában kellett lennünk a szereplőt meghatározó tényekkel. Amelyeket, egy létező drámai karakter esetében, tulajdonképpen leír a szerző: ott vannak a sorok között, nem kell hozzátegyünk semmit, csak figyelembe vegyük a tényeket. Fontos volt újra megélnem, hogy a kreativitás az út közben születik, és hogy mennyire a spontaneitás velejárója. Szembesülnöm kellett azzal a reflexemmel, hogy mennyivel előrébb akarok tartani agyban, gondolatban, érzelmileg pedig mennyivel le vagyok maradva – pedig mennyivel fontosabb mindkettőben egyenlő lépést tartani. Rájöttem, milyen könnyen el lehet veszíteni a jelen pillanatban való létezést emiatt. Újra megtapasztaltam, mennyire fontos, hogy a partnerrel egy hullámhosszon legyünk, játszótársakként, és hogy ne gondoljunk ellentétes dolgokat ugyanarról a jelenetről – újra megtapasztaltam a csapatjátékot.

Csapatjáték

Említettem a közösség fogalmát és fontosságát, most viszont arra szeretnék kitérni, hogy a csapatjáték mennyire elengedhetetlen tényező egy színházi előadás létrehozásában és játszásában.

Amivel nem mondok semmi újat, viszont azért hangsúlyozom, mert gyakran hiányzik a színházi közegben ennek a megélése, akár színészi, akár nézői szemszögből. Talán a folyamatos időhiány miatt, a színészek a színházak gyártási hajszájában hajlamosak elvakult végrehajtókká válni; kapkodva és saját maguk kapacitásába kapaszkodva nem bíznak egymásban, nem mernek bízni, mert nincs idejük ilyesmire. És mivel nincs időnk a sűrű együttlétre, a közös játék élményére, egyre gyakrabban megéljük a kudarcot, hogy nem sikerült gondolati és érzelmi értelemben releváns alkotást létrehozni. Vannak kivételek persze, tartalmas, csapatösszerázó próbafolyamatok és előadások, de mintha a társulati létezés fogalma és kultúrája elveszőben lenne. Társulat alatt olyasmi közösséget értek, mint egy erős focicsapat, amelynek lételeme a csapatjáték. Ehhez viszont fontos a bensőséges bizalmi viszony megélése és fenntartása a csapattagok között, ahol mindenki egyformán erős láncszeme az egésznek. És ha az egyik lemarad, mert ő lassabban halad, akkor a többiek megvárják, megsegítik. Talán csak az egymásra való megértő figyelem a kulcsa az egésznek. Amit Tomi workshopjain tapasztaltam, az nagyon közel áll ehhez a fajta szakmai együttléthez.

Tomi Janežič színháza 

Tomi elhatározta, hogy nem akar szenvedni a színházi intézmények által nyújtott körülmények miatt, melyek különböző okokból megakadályozzák, visszarántják egy kreatív folyamat kibontakozását. Nem akar szenvedni a felületességtől, a státuszharcoktól, a romboló energiájú művészektől. Évente készít egy előadást, amit legalább egy évig próbál a színészekkel. Legfrissebb előadása, a Se ni naslova (Nincs még cím), melyet a ljubljanai Szlovén Ifjúsági Színházban mutattak be 2018. október elején, a Don Juan-mítoszra épül, Simona Semenič kortárs szlovén drámaíró és performer írta a szövegét, és – a hosszú tartamú játék Tomitól nem idegen – tízórás. Az előadást a workshop lejárta utáni napon játszották, kihagyhatatlan volt a megtekintése.

Életem első olyan előadása, amiből egy szót sem értettem, mivel szlovénul beszéltek benne a színészek, ráadásul sokat, de valamiért egy pillanatát sem untam. Nem éreztem, hogy fáradt vagyok, hogy türelmetlen, hogy feladom, mert úgysem értem, sőt nem éreztem az erőfeszítést, hogy figyelnem kell. Hogy mi történt ezalatt a tíz óra alatt, majdhogynem elmondhatatlan. Egy erős narratív szál mellett a színészek saját történeteket meséltek és dolgoztak fel, amelyek fő témája a szexualitás. Minden előadónak megvan a maga Don Juan-sztorija, vicces vagy traumatikus, női és férfi perspektívából egyaránt. Találtunk 60-as évekbeli történeteket, az idősebb színészek személyes történeteit, kontrasztba állítva a mai, fiatal színészek történeteivel, ugyanis ebben a szereposztásban minden korosztály képviselve van. Mindenkinek megvolt a saját narratívája, és mindenki tudta pontosan, hogy mit miért mond, és mit miért játszik. Emellett volt egy „másik előadás”, ami a fő száltól függetlenül egy másik térben játszódott, egy one-man show: az egyik fiatal színész személyes és szakmai története a Don Juan-szerepről, hogy ő mennyire szerette volna ezt eljátszani, megkeresni magában a legdonjuanabb Don Juant, viszont alkata, fizikuma, a nőkkel való tapasztalatai nem passzoltak a szerephez. A rendező is azt mondta, hogy ő egyértelműen Sganarelle (vagyis szolga) alkat. De nem adta fel, beöltözött, bemutatta a próbafolyamat alatt készített jelenetjavaslatait, melyekben randizott szép lányokkal, és mindegyik szegmensnek az volt a lényege, hogy valahogy sosem jön össze neki, minden próbálkozásának bukás lesz a vége. Végül megcsinálta élete legapokaliptikusabb jelenetét, ami a legnagyobb káoszba futott ki: a néző láthatta a színész és ember közötti harcot, az esetlenséget, az egész donjuanság keresésének paródiáját, a színészet, a rendezés, a művészet, és benne az énnek a paródiáját, aminek a vége egy önfeladás. Majd mégis a színész parancsol: megteheti, hogy kihívja a színpadra a rendezőt, akit megkér, hogy mindent, amit ő csinál, azt utánozza le, és a rendező azonnal végrehajtja a parancsot, és egy egymással szembenálló, színész-rendező közti állati üvöltésben végződik a jelenet. Rengeteg kacagás és felszabadultság van a színpadon és nézőtéren egyaránt.

A színészek annyira uralták a játékteret, hogy megszólítva éreztem magam. Éreztem, hogy tudatában vannak annak, hogy a nézőtéren olyanok is ülnek, akik egyáltalán nem értik, miről van szó, és ezáltal fokozottabb figyelemmel és koncentrációval voltak jelen. Tíz órán keresztül, kétóránként negyedórás szüneteket tartva, ugyanolyan erős jelenléttel kezdték, mint amilyennel végezték. Semmi túljátszás, semmi bizonytalanság, semmi becsapás. Hús-vér emberek, karakterek, erős jellemek, történetek, átélések, jelenlét.

Sokat dobálózunk ezekkel a kifejezésekkel – de vajon mit is jelentenek valójában? Például az átélés és jelenlét fogalma olyan szempontból értékelődött át bennem, hogy az előadás során, a színészi játéknak és együttlétnek köszönhetően közelebb kerültem ezeknek a szavaknak az egyszerű igazságához, a jelen kiszámíthatatlanságához, a folyamatos impulzusáramláshoz. Nincsen ebben spirituális misztika, ilyen az élet. Különböző megvilágításban. Az előadás végén pedig tényleg felkapcsolják az összes létező lámpát, reflektort, munkafényt, teremfényt és néhány percig ülünk csendben, egymásra nézve ebben a nagy megvilágosodásban. Előadás után úgy öleltem meg a színészeket, mintha igazi kollégák, legjobb barátok, testvérek lennénk. És ők is úgy öleltek vissza.

Mit viszek magammal?

Nekem így, ezzel az előadással lett kerek és teljes az a hét. Egy érzelmi detox volt, megtisztulás, „operáció”, ami után nem pattanhatok ki csak úgy a „kórházi ágyból”; szükségem van a felépülési folyamatra, viszont tudom, hogy már valamit kigyógyítottam magamból, és megengedhetem magamnak, hogy büszke legyek rá.

A workshop lezárásakor az volt az egyik fő kérdés, hogy „Mit hagyok itt és mit viszek magammal?” Mintha egy színházi előadás végén fogalmaznánk meg ezt. Amit otthagytam, azt nem írom le, az fölösleg, arra nem volt már szükségem. Amit viszont magammal hoztam: a törődést és gondoskodást, a magabiztosságomat, a spontaneitást és kreativitást, inspirációt, rengeteg megértést és elfogadást, a bátorságomat, a szenvedélyemet, a kompromisszummentességet, humort és kacagást, a lazaságomat, a játékkedvemet, a szembesüléseimet, a tanulságaimat – hogy nem tanácsokra van szükségünk, hanem együttérzésre és támaszra. Igyekszem vigyázni erre a gazdag birodalomra és osztozni vele azokkal, akiknek szükségük van rá.