Zsidó Ferenc: Újdráma.hu

Zsidó Ferenc: Újdráma.hu

A Párhuzamos világok c. drámakötetről[1]
A Játéktér 2018. téli számából

A kortárs ifjúsági színdarabokat tartalmazó kötet többnyire formabontó, a mai fiatalok problémáira választ kereső, adekvát nyelven megszólaló műveket vonultat fel, de ezek művészi/esztétikai értelemben nem kiemelkedőek. Ennek ellenére, vagy ezekkel együtt is fontos könyv.

A hátlap ajánlója szerint „szerzőik otthonosan mozognak a tizenévesek világában, pontosan értik problémáikat, és hitelesen beszélik nyelvüket. Ezáltal képesek megragadni valami lényegit a mai kamaszokat feszítő kérdésekből úgy, hogy az a felnőtteket is érdekelje”. Az első kijelentés stimmel, a második csak hellyel-közzel.

E darabok szerzői többnyire színházi szakemberek (nem mellesleg drámaírók is): dramaturgok, színészek, rendezők, drámapedagógusok, a művek épp ezért jól működ(het)nek a színpadon, izgalmasak/újszerűek a technikai megoldások, az eddigi bemutatók (a függelékben megtalálható a jegyzékük) sikeresek voltak…, könyvben olvasva azonban nem mindig működnek ennyire jól. Talán kicsit kevés a poétika, az általánosítás, a kiemelkedés.

Na de: mint minden antológiában, ebben is vannak jól és kevésbé jól sikerült darabok, ugyanakkor – és ez is lényeges szempont – mind játszhatók. A kötet maga pedig egyértelműen hiánypótló. Gyakorló diákszínjátszókör-vezetőként is tudom, örök hendikep, hogy a diákszínjátszó fesztiválokon a zsűrinek elvárása, szempontja, hogy a társulatok olyan darabokat vigyenek színre, amelyek kifejezik a bennük játszó színész fiatalok életérzését/ problémáit, ugyanakkor kevés olyan kortárs ifjúsági darab van, amit elő lehet venni. Mindezt szem előtt tartva üdvözítő e kötet megjelenése, még akkor is, ha a darabok általában „beérik” egy-egy szimptóma primer kibeszélésével.

A nyitódarab, a Kettős: játék Jeli Viktória és Tasnádi István bravúros négykezese, amely szétfeszíti a műfaj korlátait. Darab a darabban, pontosabban egyik műből „átlátunk” a másikba és fordítva, a hasonlóságokra épülő, mégis kezdetben párhuzamosan futó két történet szálai összeérnek (de külön is játszhatók a művek, esetleg szimultán, két színpadon is). A téma nagyon is aktuális a fiatalság számára: melyek a következményei, ha túlságosan elveszünk a számítógépes játékok és mobiltelefonok jelentette virtuális világban. A szereplők egy része is virtuális lény: Wifiember, Szörcs, Hide, Kuka, Spamszűrő (vagyis egy-egy számítástechnikai szakszó tulajdonnevesülése), a két valóságos szereplő (Hárún és Tünde) is sokáig csak avatarként, egy online játék (Szauron szeme) nickname-jével (Aragorn15 és Arwen14) szerepelnek, a darabnak pedig nem felvonásai vagy jelenetei vannak, hanem szintjei, mint a videojátékoknak.

A virtuális világ színpadi megtestesülése izgalmas nézői élményt jelenthet – ennél a darabnál éreztem leginkább, hogy játszva nagyot üthet, könyvben viszont talán „kevés”. Aragorn és Arwen „összemelegednek” cseten, együtt abszolválják a Szauron szeme különböző szintjeit, olyannyira, hogy az válik valósággá számukra, de a tények makacs dolgok, amikor kiderül, hogy Aragorn-Hárún egy menekült, aki az országában dúló háború elől németországi nagybátyjához tart, Arwen-Tünde pedig fogyatékos, akkor egyszerre darabokra esik az álomkép, és nekik újra ki kell találniuk magukat. Jó a darabban, hogy nyitott marad, az újrakezdés lehetőségével. Nyelvileg üdítő, a tiniszleng, illetve a számítógépes metanyelv jó, poénos eszközeivel operál, vannak benne serdülős „ingerkedések”, ironikus-gúnyos kiszólások, például: „Örülj neki, hogy vitatkozunk, különben két szobanövénnyel is élhetnél.” Döbbenetes a lány főszereplő életfilozófiája:

„Ha már nagyon idegesít mindenki, egyszerűen kikapcsolom a világot”. Zavaró tényező a darabban, hogy fiatalokról szól, de érezhető, hogy felnőttek írták, nyilvánvaló a distancia, illetve a leereszkedés.

A Hajós Zsuzsa és Kárpáti István által írt Szélben szállók pontos műfaji meghatározása: „komplex színházi nevelési előadás 12 éves kortól” – ehhez képest szerencsére a didakszis nem nő rá a történetre, modern előadás alapanyagának szánt, improvizációval, nézőbevonással stb. „tűzdelt” darab ez a szülőkeresésről, illetve a kisebbségi kérdésről. Mirka nem tud semmit az apjáról („ha kérdeztem anyát bizonyos dolgokról, rögtön másra terelte a témát”), találkozik két cigány gyermekkel, akik az elhelyező központból megszökve apjuk keresésére indulnak, és csatlakozik hozzájuk egy szimbolikus apakeresésben. Megdöbbentő részleteket tudunk meg a testvérpárról, kiknek édesanyja elment „Csodáliába” (a darab jól működteti a gyermekmítoszokat, mesei reminiszcenciákat), utána: „bedobtak minket a zaciba”, „apa írt, hétszer, minden évben egyet”, „mi meg rajzoltunk apának folyton (…), csak nem tudtuk, hová küldjük”. Az anyával megmaradt a transzcendentális viszony: „Minden nap átmegyek a szemem mögötti világba, és minden nap beszélgetünk.” A darab végén a testvérpár megtalálja az apját, Mirka a boldogságukat nézve úgy érzi: egy kicsit ő is.

A mű erőteljesen epikus jellegű (számos előidejű történet van újramesélve benne), kevés benne az itt és most akció, ennek ellenére a nézőbevonásos játékoknak köszönhetően pulzáló, mozgalmas darab kerekedhet ki belőle a színpadon.

A Gyulai Eszter, Kovács Krisztián és Scherer Péter által „összegyúrt” A gyáva meghökkentő történet a drogfüggőségről, illetve ebben is felbukkan az apamotívum. Jellemzően monologikus darab, a főszereplő Krisztián élményeit, verseit, gondolatait ismerjük meg, vannak párbeszédek is, de azok leginkább a szülő-gyermek kommunikáció buktatóit példázzák. Az apa mindent megtesz, hogy fia lejöjjön az anyagról, rehabilitációra küldi. Krisztiánnak először azt kell tisztáznia magában, miért lett drogos. Egyértelmű válaszok nincsenek, csak traumák: a szülők válása stb. Megjárja a legmélyebb poklot is, otthonról lelépve egy hajléktalan ismerősénél „vendégeskedik”, aztán egy újabb trauma (összeverik) mégiscsak elindítja az úton az apja és a tisztulás felé. A gyáva hiteles, és csupán kevéssé didaktikus darab egy fiatalokat érintő akut problémáról.

Pass Andrea Újvilága a kötet legkiérleltebb színdarabja, melyben a vázolt problémahelyzet a legkomplexebb, az adott válaszok/ értelmezések pedig a legmetaforikusabbak. A dráma azt a jelenséget járja körül, hogy miként sodródik egy családi értékválságba került fiatal – mintegy végső menedékként – a szélsőséges csoportok felé, illetve, hogy miként lehetne onnan visszatalálni, a felvett értékek helyébe sajátokat kitermelni.

A tizenhat éves Kata szülei különválnak, de őrizni szeretnék a látszatot, melyet a lány ironikus éleslátása valósággal szétrobbant: „Próbálták kulturáltan csinálni ezt a válás dolgot, ezért úgy döntöttek, hogy a karácsonyt még együtt ünnepeljük.” Egy olyan család az övék, ahol a kényelmetlen kérdéseket nem teszik fel, ahol nincsenek veszekedések. Csak magány. Az anya a lánnyal elköltözik egy új panelházba, ahol megismerkednek két rasszista, cigányellenes nézeteket valló fiatallal, Robival és Áronnal. Kata kezdetben hűvösen figyeli a fiúk kirohanásait, de ahogy közelebb kerülnek egymáshoz (Áronnal szerelmi kapcsolata is kialakul), egyre inkább azonosul a véleményükkel, már mozgalomépítésben, gyűlésekben gondolkodnak, új világot akarnak felépíteni Magyarországon (honlapot is, ujvilag.hu címen). Ezzel párhuzamosan az apa próbál lelkére beszélni a lányának, de az elzárkózik, mint ahogy az anyja elől is. Aztán a két fiú túllő a célon: egy biciklilopásos ügyet követően megvernek egy cigány legényt úgy, hogy az alig épül fel; a lány megdöbbenve tapasztalja, hogy ahelyett, hogy bűntudatuk lenne, inkább büszkék magukra. Ez, valamint az a hír, hogy valójában az ő szülei is zsidó származásúak (ismerős motívum, persze: nincs új a nap alatt…), megérleli benne az elhatározást, hogy szakít a fiúkkal, a mozgalommal. Rájön, hogy nem is tudja, kicsoda ő, mi az identitásának lényege, de azt tudja, hogy mi nem, s a többit pedig ezután felépíti, kitalálja.

Az Újvilág cselekménydús, fordulatos, az érvek ütköztetése hiteles, a helyzet pedig „univerzális”: nem annyira a szélsőjobboldali jelenség működését próbálja ábrázolni (külön erény, hogy a szerző véleménye nem tapintható ki!), hanem az értékvákuumba került fiatalság potenciális útjait mutatja be.

Összesítésben: játszható ifjúsági darabokat ad kezünkbe a kötet, melyekre nagy szükség van. Mivel mindegyik mű hangsúlyozza az alaphelyzet variálhatóságát, az improvizációs lehetőséget, csak rendező és társulat kérdése, hogy ki mit hoz ki belőle. Hajrá! Pusztán olvasmányélményként azonban csak fenntartásokkal javaslom.

____________________________

[1] Szűcs Mónika (szerk.): Párhuzamos világok. Selinunte Kiadó, Budapest, 2016.