Zárug Berni: „Szerintem is ez a részvétel kora”

Zárug Berni: „Szerintem is ez a részvétel kora”

Kortárs drámák vs. hagyományőrző sötétben felejtett nézők. Univerzumok közti kalandok vs. a színpad távolságát át nem lépő, jólnevelt szemlélők. A XIII. DESZKA fesztivál előadásainak legnagyobb részében élesen elválik a játéktér és a nézőtér világa. Akad azonban néhány program, amely nemcsak hogy nem feledkezik meg a „sötét oldalt erősítők” tömegéről, de teret biztosít a részvételre, igaz, több esetben ez puszta provokációba torkollik.

A legizgalmasabb kísérlet, amely még az interakcióktól idegenkedő nézők érdeklődését is felkelti, a Nemzeti Táncszínház, a Duna Táncműhely és a Káva Kulturális Műhely komplex táncszínházi nevelési előadása. Már a műfaj megjelölése kérdéseket vet fel. Most akkor ez tánc? Vagy így három óra alatt megtanítanak táncolni? Táncóra a színházban? Vagy itt akkor most táncra nevelnek? Vagy tánccal nevelnek? Hát mindegyik! Na jó, talán nem vált senki profi néptáncossá az előadás során, de néhány lépést azért minden résztvevő elsajátíthatott. A Talpuk alatt úgy nevel táncszínházra, hogy közben táncszínházzal nevel; úgy mutatja fel a hagyományőrző világ és a modernség közt húzódó feszültséget, hogy közben – a szünetben a színház előtt vigyorogva csárdásozó diákokból kiindulva – egyértelműen kedvet csinál a tánchoz.

Talpuk alatt. Fotó: Dusa Gábor

Sereglei András rendezésében elég egy kalap meg egy kendő, és máris felidéződik bennünk (déd)nagyszüleink kora. Aztán egyszer csak úgy kalandozunk tovább Patonay Anita és Bori Viktor vezetésével az Oázis című műsor stúdiójába, hogy fel sem tűnik a részvételi váltás. És továbbra is, szinte feltűnés nélkül fonódnak egybe a színházi és a Takács Gábor által tervezett interaktív részek az előadás során – épp ahogyan az autentikus dallamok kuszálódnak harmonikusan össze Dj Panda kortárs beatjeivel. Végül a diákok is lehetőséget kapnak rá – két kiscsoportot alkotva –, hogy elkészítsék saját „népiesen-modernkedős” koreográfiájukat. Hogyan lehet rávenni egy csapat tinédzsert, hogy néptáncoljon? Merész vállalkozásnak tűnik, a fináléban azonban olyan mély jelentést hordozó produkciók születnek, amelyek bebizonyítják, hogy közel sem lehetetlen a generációk közt tátongó szakadékot áthidalni. Az pedig, hogy mennyire hatásos ez a nevelési forma, az állva tapsoló diákok látványából egyértelműen kiderül. „Szerintem is ez a részvétel kora.”[1]

Egy másik, részvételi formát alkalmazó előadás, a Rinocéroszok, avagy a diákcsíny-enciklopédia szintén a fiatalokat szólítja meg. Fábián Péter rendezésének tantermi jellege, a színészek (Borsányi Dániel, Borsi-Balogh Máté, Domokos Zsolt) elképesztő lazasága azonnal szóra bírja a 16-18 év körüli résztvevőket, pláne, hogy valószínűleg nagyon is otthonosan mozognak a témában. Kinek ne lenne kedve elmesélni, hogyan gyújtották fel a padot hajlakkal, vagy, hogy hogyan kell golyóstollból tökéletes fegyvert készíteni? Szerencsére kreatívabbnál kreatívabb trollkodások röpködnek toll-íjak helyett, és máris közelebb érezzük magunkat mi, felnőtt nézők is a csínytevő korszakhoz. Aztán a k2 színház csapata megmutatja, mi lehet egy ilyen apró tréfa következménye. Szó esik felelősségvállalásról, diákszerelemről, tanár–diák szerelemről – bár sajnos minden témafelvetést csak tisztes távolból szemlélünk –, végül pedig maguk a résztvevők dönthetnek a szereplők sorsa felől.

Rinocéroszok, avagy a diákcsíny-enciklopédia

Nem mindegyik előadásnak sikerült azonban ilyen indokoltan és okosan bevonni a csendben leskelődő nézőket. A Tudás 6alom Csoport Cigány magyar előadása kérdés nélkül provokál, viszont kérdéses, hogy mit vár cserébe. A játszók (Farkas Franciska, Pászik Cristopher, Varga Norbert, Oláh Edmond és Horváth Kristóf, aki az előadás dramaturgjaként, Pápai Rómeó helyett ugrott be ez alkalommal) saját történeteiből építkező, vallomásszerű slamekből és monológokból összeszőtt flow-ban utazó nézőt random „Megbasszalak?” ajánlatok és arcbaüvöltések zökkentik ki, amelyek kétségkívül részei a cigányokról kialakult sztereotípiáknak. De mi van, ha én azt mondom, hogy „gyere, haver, próbáld meg”? Mi van, ha azt mondom, hogy „jó, kimegyek veled a hóra”? Vagy épp ezt várják tőlem? Nem hinném. Sajnos ezek a parttalan provokációk számomra inkább nehezítették a téma iránti érzékenyítést, mintsem hogy a mélyebb megértés felé vezettek volna.

Cigány magyar. Fotó: Lakatos Péter

A Znajkay Zsófia drámája nyomán készült Rendezői változat, amelyet a szerző maga adaptált színpadra, egy totális mindfuck-nak tűnő, zseniálisan kiagyalt összefüggés-gomolyag. A TÁP színház produkciója döntéshelyzeteket boncolgatva kuszálja össze, majd bogozza szét a felvázolt szálakat, úgy, hogy közben szerephatárokat, idősíkokat és térbeli határvonalakat feszeget és lép át, nemcsak az előadás, hanem a valóság tekintetében is. Egy ilyen alkalommal fordul hozzánk Emil (Laboda Kornél) – az előadás saját maga által feltételezett írója – magából kikelve, amikor rájön, kicsúszott kezéből a Kurta Niké és Hajduk Károly által alakított szereplők irányítása. Üvöltve oktatja ki a zajongó, köhögő, széknyekergető nézőket – az egyetlen probléma csak az, hogy épp senki nem zajongott, senki nem köhögött és senki nem nyikorgatta a székét. Ezzel szemben, amikor egyik néző telefonja fél órával a dühroham előtt többször is megszólalt, még egy rosszalló tekintetet sem kapott a szereplőtől. Így válik a „közömbös idiótákkal” (azaz velünk) szemben megfogalmazott kritika szembesítésből ártalmatlan poénná.

A nézőkkel való kommunikációt, a részvételi formát alkalmazó előadásokon túl, a délelőtti szakmai beszélgetések segítették/segíthették volna. Ezek sajnos leginkább a fesztivál négy – egyébként nem túl különböző színházi szférából érkező – „házi bölcsének” (Dobák Lívia dramaturg, Antal Csaba díszlet- és jelmeztervező, Árkosi Árpád rendező és Visky András író, dramaturg) kinyilatkoztatásába torkollottak, mintsem valós beszélgetésbe. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy nem volt lehetőség gondolatainkat hozzáfűzni a hallottakhoz, csak hát kicsit nehézkes a „sajnos lejárt az időnk, egyébként van-e valami hozzászólás vagy kérdés” mondat után még nem túl bölcsként felszólalni.


[1]A Káva Kulturális Műhely Facebook-oldalának mottója.