Carla Weingarten: Roma Armee – a roma hadsereg

Carla Weingarten: Roma Armee – a roma hadsereg

A Játéktér 2018. téli számából
Fotók: Ute Langkafel

A reflektor fénye felizzik és megvilágítja Lindy Larsson svéd színészt, aki a Gorki Színház színes függönye előtt áll.[1] „Gypsyland-Europa” – ez áll a függönyön nagy, cirkalmas betűkkel. A színész csillogó platformcipőket visel és egy szintén csillogó selyemkimonót, amely később mindegyre szemérmetlenül kibomlik, hogy felfedje testhezálló, színes tetoválásokkal telerajzolt kezeslábasát. A nyakába akasztott harmonikával, akár egy konferanszié, nyitódalként belekezd egy közismert Zarah Leander-slágerbe: „A Pusztáról akarok álmodni, cigányzene mellett”. Vagyis egy klisészerű vágyakozástól csöpögő dalba, amelyet hamarosan meg is szakít, hogy Zarah Leandernek a náci Németországgal kacérkodó viszonyáról meséljen nekünk. Hazájában, Svédországban emiatt elkárhoztatták és csak a svéd homoszexuális közösség rehabilitálta őt. Állítólag ezek voltak Leander utolsó szavai: „What would I have done without my beloved Fag-Juden-Zigeuner army of fans” („mihez is kezdtem volna szeretett buzi-zsidó-cigány rajongóseregem nélkül”). Széles, drámai gesztus kíséretében, Leander-szerűen nyögi a szavakat a mikrofonba, hogy aztán kitett mozdulatokkal mutassa be az est előadóit, miközben lüktet a háttérzene. Név, szexuális orientáció, utolsó menstruáció időpontja, illetve ennek hiánya, továbbá étkezési szokásaik – csak a legfontosabb tények, amelyek segítségével bemutatja a nyolc, svédországi, angliai, ausztriai, romániai, izraeli és német előadót, akik sorban lépnek színre a függöny mögül és széles Vogue-gesztusokkal festik alá a róluk skandáltakat. Ebben a színes, multinacionális társaságban van minden: gender-fluid, meleg, heteroszexuális, leszbikus, vegetáriánus, szőke, barna, queer. Romának nevezzük azt a népet, amelynek ősei eredetileg Indiából, illetve a mai Pakisztán területéről származnak, és amely 600 éve él Európában. A népet, amely mindegyre menekülni kényszerült az üldöztetés, rabszolgatartás, száműzetés vagy az anyagi szükség miatt, azóta pedig bőséges táptalajt nyújt mind a romantikus fantáziáknak, mind a rosszindulatú előítéleteknek. A náci Németországban a (nyugat-európai) szintik és (kelet-európai) romák mintegy 70 százalékát meggyilkolták. Romániában a romákat a 13. és 19. század között rabsorsban tartották. Becslések szerint ma Európa-szerte 8−12 millió roma él. A nemzetközi roma közösséget a cigány nyelv köti össze, amelyet azonban tájegységenként nagyon változó dialektusban használnak, és amely egyes roma családokból a kirekesztés és a kényszerű asszimiláció folytán teljesen kiveszett. Azt, hogy a roma lét még ma is stigmatizáló lehet, hogy szégyen és kirekesztés kapcsolódik hozzá, amely alól fel kell szabadulni, csillogóan és színesen mutatja meg a berlini Maxim Gorki Színház Roma Armee című előadása (bemutató: 2017. szeptember 14.). Kollektív önfelhatalmazás – így harangozza be magát az előadás, és erről szól az este.

Ez az önfelhatalmazás, amely show-jellegébe egy kis burleszket, egy kis kabarét, meg egy kevés musicalt elegyít, két nővér, Sandra és Simonida Selimović ötletén alapul. A Bécsből származó színésznők, akik szerepelnek és közösen rappelnek az előadásban, színházi tevékenységük mellett politikailag is aktívak. Mindj Panther név alatt lépnek fel politikai eseményeken, német és cigány nyelven rappelnek. Ezenkívül ők hozták létre Bécs első professzionális roma színházi egyesületét. A Roma Armee alapját képező ötletükhöz a Selimović nővéreket a Gorki Színház hozta össze Yael Ronen izraeli rendezőnővel. Ronen ezt megelőzően már több rendezésében dolgozott az előadók életrajzi anyagát alapul véve, többek között a 2015-ös berlini Theatertreffenre is meghívott Common Ground című előadásában. A Roma Armee díszletét Heike Schuppelius tervezte és a nemrég elhunyt Damian Le Bas, illetve felesége, Delaine Le Bas festették meg és készítették el. Maria Abreával közösen Delaine Le Bas tervezte a jelmezeket is, amelyeket meglehetősen gyakran váltogatnak ebben a roma-önfelhatalmazó-show-ban. A férfi és női előadók magas sarkúakat, platós cipőket, csillogó ruhákat és öltönyöket hordanak.

Az előadás alapanyagát a hat roma származású, Svédországból (Lindy Larsson), Angliából (Riah May Knight), Ausztriából (a Selimović nővérek, Sandra és Simonida), Romániából (Mihaela Drăgan) és Németországból (Hamze Bytyci) érkező előadók személyes történetei és beszámolói adják. A roma nép egységesítésének problematikáját a német, angol, cigány és spanyol nyelvek közti folyamatos oda-vissza váltás hangsúlyozza ki, ugyanez emlékeztet újra és újra a társulat multinacionális voltára is. A német−török származású Mehmet Atesci és az izraeli Orit Nahmias úgy ellensúlyozzák a roma társulatot, hogy a többi előadó történetei iránti megjátszott értetlenséggel és naiv kérdésekkel tükrözik a nézők hiányos ismereteit a roma kultúra terén. A történetmesélés leginkább egy revüt vagy egy musicalt idéz meg. Az egyéni történetek, amelyek különböző tapasztalatokról számolnak be arra vonatkozólag, hogy milyen ma romának lenni, úgy sorakoznak egymás után, mint egy revü számai. Az identitáskeresésről, a valahova tartozás lehetőségéről, a szegénységről, kirekesztettségről szólnak, illetve a politikai harcról, amely egy roma forradalom ötletébe torkollik, hogy aztán a roma nép új hőseinek keresésén keresztül találjon rá emancipatív lezárására.

Nagyon megrázó Riah May Knight története, amelyet egy archaikus dobszó kísér: Mary Kay Knight maga játssza egy tamburinon. A többi színész a háttérben sötét gúnyás, fáklyás, lincselésre kész tömeggé tömörül, fenyegetően masíroznak az elbeszélő mögött. Abban a faluban, amelyben Knight felnőtt, az évente megrendezett Tábortüzek Éjszakája alkalmából, amely során egy-egy népszerűtlen szimbolikus tárgyat szoktak elégetni, egyszer történetesen egy cigány szekér képmását égették el. Miután édesanyja felkereste a helyi újságot és megkérdezte, hogy miért nem számoltak be a faluban megtörtént rasszista akcióról, a tábortűzjelenség kapcsán hirtelen a saját neve is felbukkant az országos médiában. A falu így a sajtó fókuszába került, May Knight családja pedig, amelyet hirtelen roma családként is felfedeztek, a falusiak lincsszerű zaklatásainak kereszttüzében találta magát. A postaládában ürüléket találtak, az autójukra szitokszavakat pingált valaki. May Knight ritmikus előadása mellőzi az önsajnálatot. A nézők mégis mintha viszszatartott lélegzettel figyelnék. Hiszen ekkorra már világos, hogy mindez nem fikció, hanem az előadók személyes történetei, a nézők megdöbbenése pedig kézzelfogható. Ez a történet nem a húszas-harmincas évekből származik, 2003-ban történt meg Sussexben, Angliában. A most 22 éves énekes-dalszerző és színésznő, Riah May Knight akkoriban 7 éves volt, és mint minden normális gyerek, iskolába járt a barátaival. Ezután az eset után azonban a többi gyereknek megtiltották, hogy vele játsszon, a családját pedig mindenki elkerülte.

A beszámolót követően az előadás hangvétele harciasabbá válik. Az előadók harci jelmezekben sorakoznak fel. Mihaela Drăgan harcias beszédet tart, amelyet egy harcművészetre emlékeztető koreográfia kísér és egy mexikói zapatista forradalmár szavaival mosódik össze. Kemény szavakkal, hol románul, hol spanyolul rója fel a romániai romák kultúrtörténetének erőszakos eltüntetését és általános hiányát. Egyetlen tankönyv sem számol be a romák több mint 600 évig zajló rabszolgalétéről, amelynek Romániában csak a 19. században vetettek véget. A roma történelem eltörlése egyidejűleg a romák létezését is eltörli, hiszen „a múltból építed fel a jelent” (the past is what makes you construct the present), idézi a mexikói zapatisták beszédéből a Roma Forradalomra buzdítva.

A színpadot videoanimációs páncélautók (Hanna Slak, Luka Umek) lepik el, miközben ritmikus zene (Yaniv Fridel, Ofer Shabi) lüktet. Ezalatt az előadók átépítik a díszletet, eltávolítva a maradék tarkaságot. Csak egy acélszerkezet lóg le felülről mint védősánc-asszociáció. Gépfegyverekkel a kezükben Malcolm X-et[2] idézik: „Akkor vérzünk, ha a fehér ember azt mondja, vérezzetek” (You bleed when the white man says bleed.) A romák sorsára alkalmazott Malcolm X-beszéd adja meg a felütést a roma hadsereg megalapítására, amely minden gádzsót (vagyis nem romát) kiirtani hivatott. Hogy is ne vetemedne az ember nem erőszakos tettekre, ha a saját népét gyilkolták, rabosították, sterilizálták és még mindig gyújtogatják, deportálják, elnyomják és diszkriminálják, kiáltja Sandra Selimović. Elkéstek már a gádzsók igyekezetei, hogy integrációs projektek révén váljanak testvérré a romákkal. Így először az izraeli színésznőt és a német−török színészt „lövik le”. A lövéseket a hangfalakon keresztül halljuk, a haláljelenetek kis burleszkszámokká válnak. Nem kérdés, hogy a kivégzéseket komolyan gondolják. Hiszen hamar világossá válik, hogy a roma forradalomra vonatkozó tervek azon fognak elbukni, hogy a roma szereplők túlságosan kevés faji ismertetőjegyet tudnak felmutatni.

Mert az itt álló előadóknak is meg kell vívni a belső és külső harcaikat. Nem heteronormatívnak lenni egyes előadók számára azt jelenti, hogy hazájuk roma közösségei nem fogadják el őket. Ugyanakkor védekezniük is kell a hazájukban létező előítéletekkel és cigányellenes zaklatásokkal szemben. Miről ismerszik meg a roma lét? Riah May Knight túlságosan szőke és kék szemű ahhoz, hogy igazi roma legyen. A következő „túl meleg”, a következő „túl kövér”. Hamarosan tehát mind holtan végzik. Ezután a példaértékű szelekció után, amelyet végül senki nem él túl, csak az a felismerés marad, hogy egyikük sem felel meg a roma ideálnak.

Úgyhogy az agyonlőttek ismét felállnak. A díszlet újjáépül és az üdvös megbékélést Larsson és May Knight duettje, a Gelem Gelem pecsételi meg. Ezt követi a két „gádzsó“, Mehmet Atesci és Orit Nahmias burleszkszáma, akik amiatt panaszkodnak, hogy alig van szerepük ebben a darabban. Atesci külön felkészült az áldozat szerepére. Végül is a nagyapja arabként a török közösségben kisebbséget képvisel. De most Atesci német−törökként, Nahmias pedig zsidóként ebben a rendezésben hirtelen a kivételezettek helyzetében találja magát. Ez a műsorszám, ez az áldozati szerepért való harc felszabadít a téma nehéz gondolatai alól és kihangsúlyozza a rendezés show-jellegét. Innentől ismét szórakoztató-harciasan, előre tekintve folytatódik az előadás. A Selimović nővérek cigányul rappelnek, egy kusturicás Carment próbálnak röviden.

Az előadás második része mintha a romák új hőseinek keresését tűzné ki céljául. Közben a nézők izgalmas információkat tudnak meg a szuperhősök világából, például azt, hogy a Magneto nevű szuperhős a képregény eredeti verziójában roma származású volt, amelyet aztán az amerikai mozik kedvéért zsidó származásra írtak át. Végül az előadás egy erőteljes, színes jelmezekben előadott popdallal zárul, ezzel téve pontot a tarka show-kavalkád végére.

A show-jelleghez hasonlóan – a roma közösségen belüli és az azon kívüli – identitás és identitáskeresés témája is végigvonul az előadáson. A homoszexualitás ugyanis nem elfogadott a hagyományos roma közösségekben. Ez azt jelenti, hogy egyes szereplők nemcsak a roma közösség elfogadásáért kell megharcoljanak a saját hazájukban, hanem önmaguk elfogadásáért is a roma közösségben. A szereplők nagy része a színészkedés mellett politikailag vagy kulturálisan is aktív. A koszovói származású Hamze Bytyci 2016 óta tagja a DIE LINKE párt igazgatói tanácsának és a Roma Trial egyesület egyik alapító tagjaként a roma hátterű fiatalokat érintő interkulturális oktatási és kulturális ügyek támogatása mellett száll síkra.

Mihaela Drăgan Bukarestben él és dolgozik, ahol 2014-ben más roma színészekkel és színésznőkkel közösen megalapította a Giuvlipen nevű feminista színháztársulatot. A Giuvlipen a színházi alkotónők saját szókreálmánya, mivel a „feminizmus” fogalmának mindezidáig nem volt cigány nyelvű megfelelője. Drăgan az előadás után elmondja, hogy társulatuk nem igazán élvezi a roma közösség támogatását. Csapatával Drăgan többek között olyan, a roma közösségben előforduló témák ellen küzd, mint a kiskorúak házasítása, a patriarchális struktúrák és a konzervativizmus, és a saját közegében is ellenállásba ütközik. Ugyanakkor színházi munkáival a román társadalomban elterjedt előítéletek ellen harcol, például aktuális előadásában, a Gadjo Dildóban a cigánygyűlölet, az uszítás és a roma nők túlszexualizálása ellen. Kétirányú harcot folytat tehát. A szereplők harciassága teszi az előadást izgalmassá, megindítóvá és emancipációs felszabadításaktussá. A rendezői eszközök plakátszerűek. Ahogy a felvételről bejátszott gépfegyverropogás, az átöltözések és a díszletezés is nyílt színen történnek. A színházi eszközök használata vicces-ironikus. A beszédek néha túl hosszúra nyúlnak, hosszuk és többnyelvűségük miatt veszítenek a hatásukból. Más részek viszont megmaradnak a harcias gesztusok szintjén, egyoldalúságukkal nehezítve a tartalom folyamatos befogadhatóságát. Az előadás viszont végig megőrzi show-jellegét, amely nem veszi magát túl komolyan, cserébe sok energiával és viccel szórakoztat.

Az előadók beszámolói súlyosak. Mélységet kölcsönöznek a rendezésnek. Ez a mélység csak rövid ideig tart, mielőtt megszakítja egy-egy újabb show-műsorszám, mégis intenzív és tartós. Az ember többet is meg szeretne tudni ezekről a szereplőkről, az életükről és a harcaikról és a színészi teljesítmény egyenlőtlen minőségét is megbocsátja, hiszen minden előadó teljes valójával, szívvel-lélekkel van jelen az előadásban. Ezek a személyiségek és az őket ilyenné formáló élmények teszik az estét erőteljessé, élettelivé és meghatóvá.

Fordította: Biró Eszter

 ____________________________

[1] A szerző a 2018.05.08-i előadást látta.
[2] Malcolm X (1925−1965) amerikai muzulmán pap, fekete nacionalista, emberjogi aktivista (szerk. megj.).