Bugnár Szidónia: Gördeszka, avagy hogyan ismerkedik meg a jövő a kortárs magyar drámával

Bugnár Szidónia: Gördeszka, avagy hogyan ismerkedik meg a jövő a kortárs magyar drámával

Beszámoló a XIII. DESZKA Fesztiválról
Borítókép: Wonder-full avagy Nóra Csodaországban előadás, készítette Bunda Zsuzsanna

A Debrecenben megszervezett tizenharmadik Deszka fesztiválon megfigyelőként résztvevő diáktársaimmal együtt számos olyan előadást volt lehetőségünk megtekinteni, amelyek a mai emberhez szóltak. De vajon mi a helyzet a mai gyerekekkel?

Az okostelefonok és tabletek világába született gyerekek figyelmének elnyerése csöppet sem egyszerű feladat. Ők a legkritikusabb és a legértékesebb közönség is egyben, hiszen a reflexiót tőlük az alkotók már akár nyílt színen is megkaphatják, és minél fiatalabb a közönség, annál hangosabban reflektál a látottakra. Kínált-e a fesztivál számukra néznivalót?

A válasz: igen, hiszen a Deszka fesztivál néhány éve elindította a Gördeszkát, amely az óvodás és iskolás korú gyerekeknek ajánl előadásokat. Idén tíz gyermek- és ifjúsági előadást láthattak az érdeklődök, ezek közül nekem hetet nyílt alkalmam megtekinteni.

Gimesi Dóra: Hogyan fogjunk csillagot? című szövegét Kuthy Ágnes rendezte meg a kecskeméti Ciróka Bábszínházban. Debreceni tartózkodásom alatt ezt a gyerekelőadást láttam elsőként, és nagyon pozitív élményként él az emlékezetemben. Ivanics Tamás, Szörényi Júlia és Lendváczky Zoltán mutatták be Theo, a kisangyal történetét, amely arról szól, hogy az angyalok is egészen emberiek, mi pedig egészen angyaliak vagyunk. A három bábszínész csodálatos módon lehelt életet a figurákba és okozott újra meg újra meglepetést a gyerek- és felnőttközönség számára.

Fotó: Ujvári Sándor

Az iskoláskorú gyerekek a társadalmi konvenciók által szép lassan megtanulják, hogy a színházban csöndben kell ülni és hozzászólások nélkül kell végignézni egy előadást, kivéve, amikor az direkt azért készül, hogy őket szóra bírja. Ilyen a Nemzeti Táncszínház, a Duna Táncműhely és a Káva Kulturális Műhely Talpuk alatt című közös produkciója, amelyet Romankovics Edit írt és Sereglei András rendezett. A gimis diákok már az előadás első húsz percében megszólalhattak, hiszen egy férfikalap és egy női kendő kézről kézre járt a közönség soraiban azért, hogy mindenki elmondhassa, mi jut róla eszébe. A Kanadában élő magyar család története által sikerült ebben az előadásban olyan problémákat érinteni, amelyek szívügyei lehetnek egy érettségi/pályaválasztás előtt álló diáknak. Hol tervezi az életét? Mi a szülők szerepe egy család életében? Mennyire kell tisztelni a hagyományt? Mit is jelent pontosan az, hogy hagyomány? – ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel és kerültek új megvilágításba. Nem született konkrét megoldás egyik kérdésre sem, de azt hiszem, ez volt a szépsége ennek a részvételi színházi előadásnak: felvetette a problémát, mert fontos beszélni róla, de hagyta, hogy a konklúziót mindenki egyénileg fogalmazza meg magának azok alapján, amit látott, hallott és érzett.

Fotó: Dusa Gábor

Ha már királylányokat említek, rögtön eszembe jut a győri Vaskakas Bábszínház Hamupipőke című előadása, amelyet Gimesi Dóra írása alapján Tengely Gábor rendezett. A Csokonai Színház nagyterme színültig telt gyerekekkel, olyannyira, hogy mi, lelkes bábszínház-rajongók alig fértünk be. Kissé lankadt a lelkesedésem, amikor rájöttem, hogy egyetlen bábot sem fogunk látni, ám ekkor körbenéztem, elkezdtem figyelni, hogyan reagálnak a gyerekek a mesejátékra, és gondolatban gyorsan letoltam magam, amiért elvárásokkal ültem be előadást nézni. Láthatóan ők élvezték, ami tulajdonképpen érthető, hiszen egy olyan hercegnőt láttunk, aki bolondos, néha ügyetlen, de nagyon szerethető, éppen ezért szurkoltak neki a gonosz mostoha és a testvérek elleni harcban. Az egy másik kérdés, hogy számomra a mese kissé elvesztette a lényegét, valamiért ugyanis azt éreztem, hogy Hamupipőke nincs igazi veszélyben. A mostoha gonoszsága kigyomlálódott az eredeti történetből, és a főszereplőre rászabott feladatok nem tették őt úrihölgyből szolgálólánnyá. Azt nem tagadom, hogy talán jobb a gyerekeknek ebben az enyhébb formában megismerkedni Hamupipőke történetével, mégis vegyes érzésekkel és némi hiányérzettel távoztam erről az előadásról.A debreceni Vojtina Bábszínház Pimpáré és Vakvarjúcska című előadását Somogyi Tamás rendezte Erdős Virág írása alapján. Kezdés előtt húsz perccel kisiskolás gyerekek lepték el a bábszínház előterét, majd hangoskodások közepette lassan elrendeződtünk a nézőtér soraiban. A hétfő délelőtti előadás ritmusában nyoma sem volt a „hétfőn még a fű sem nő” hangulatnak, hiszen a fekete színház módszerével élve az alig látható bábszínészek figyelemreméltó hozzáértéssel mozgatták a bunraku bábokat, amelyek úgy ugráltak, sikítottak, dolgoztak akárcsak mi magunk. A színes tárgyak és figurák szimbiózisban léteztek és olyan színpadképet komponáltak, amelyben önfeledten elmerülhettünk. Olyannyira elragadó volt a bunraku bábok világa, hogy kezdetben nehezen sikerült elfogadni az éles váltást, amelynek során a színészek vették át a bábok szerepét. Ám a történet újabb fordulatainak köszönhetően megértettem a rendezői értelmezést, miszerint Pimpáré, a királylány úgy vált felnőtté, hogy hús-vér ember lett.

Fotó: Orosz Sándor

Női főszereplők után, váltsunk egy férfire: a debreceni Csokonai Színházban Madák Zsuzsanna rendezte meg Mikó Csaba Az ifjú Mátyás című írását, amely gyerekbarát köntösben mutatja be Mátyás király történetét. Nagyon jó ötletnek tartom, hogy a színház által valamilyen módon történelmet tanítunk a fiatal generációnak, hiszen ebben a formában a történelmi alakok nem csak papírszagúan élnek bennük, hanem vizuális élmény társul a tudáshoz, ami maradandóvá teszi azt. Számomra az utolsó dal a legemlékezetesebb, hiszen majd felrobbant a nézőtér a tapsoló gyerekek energiáitól. Úgy vélem, hogy ez számukra is olyan élmény lehet, amely a színházat, mint közösségi teret, kedvessé, szerethetővé teszi.Folytatnám a női főszereplővel rendelkező előadások felsorakoztatását egy igencsak meglepő adaptációval: Vészits Andrea Wonder-full avagy Nóra Csodaországban címmel írta meg Ibsen Nórájának a folytatását, amelyet párhuzamba állít Lewis Carroll Alice Csodaországban című meseregényével. Kiss Ágnes rendezte meg ezt a történetet és ő maga játssza is. Kezdetben nem tudtam elképzelni, hogy hol találkozhat ez a két történet, és ez nem sokat változott az előadás megtekintése után sem, hiszen annak ellenére, hogy Nóra életének egy nagyon izgalmas folytatást ajánl, elkülöníti a két történetet maga az előadás is. Nagyon dicséretes pontja viszont ennek az előadásnak a báb- és kellékhasználat. Nóra, miután elhagyta a családját, egyedülálló nőként egy vidámparkban kezd dolgozni és Alice történetét mutatja be a szórakozni vágyóknak. Alice világa, gyönyörűen kitalált kellékekkel van felépítve, praktikusan működő eszközök ezek, amelyeknek segítségével gyorsan életre kell a Csodaország. Az Alice-báb mozgatását is megemlíteném, hiszen a fesztivál bábszínházi kínálatának egyik kiemelkedő darabja volt ez a technikai tudást illetően.

Fotó: Matey István

Minden előadás során érzékelni akartam a közönség reakcióit, energiáit és természetesen kerestem a tanulságot. Hogy szükséges-e minden gyerekelőadásban tanulságnak lenni, vagy elég csak a kellemes színházi élmény, nem tudom. Viszont biztosan állítom, hogy nagyon fontos a fiatalokkal megismertetni és megszerettetni a színházat, nem csak azért, mert egyszer majd az ő kezükben lesz az értékek továbbvitele, hanem azért is, mert ott varázslatot láthatnak (Hogyan fogjunk csillagot?), őszintén megnyilvánulhatnak (Talpuk alatt), megtudhatják mi az igaz szerelem (Pimpáré és vakvarjúcska), szurkolhatnak egy főhősnek (Hamupipőke), klasszikusokkal ismerkedhetnek meg másik formában (Wonder-full avagy Nóra Csodaországban), történelmet tanulhatnak (Az ifjú Mátyás) és beszélhetnek arról, ami az iskolában csínytevőknek minősíti őket (Rinocéroszok, avagy a diákcsíny-enciklopédia).Az általam a Deszkán látott utolsó ifjúsági produkció a K2 Színház Rinocéroszok, avagy a diákcsíny-enciklopédia című előadása, amelyet Fábián Péter írt és rendezett. Egy részvételi színházi előadásnak, úgy gondolom, elsődleges célja, hogy a diákokban valami megfogalmazódjon, vagy gondolkodásra késztesse őket. Ebben az előadásban kiemelkedő színészi munkát láthattunk, viszont a megfogalmazott gondolat – hogy meddig terjedhet a csíny és a diákok szabadsága, illetve meddig a tanári hatalom – számomra elenyészett. Mivel megfigyelőként kísértem végig ezt az előadást, csak kívülről láthattam, hogyan dolgoznak a diákok, talán ezért nem sikerült átfogó képet kialakítani arról, ami ott zajlott.