Tompa Eszter: Radikal Jung 2018 – Naplórészlet

Tompa Eszter: Radikal Jung 2018 – Naplórészlet

A Játéktér 2018. őszi számából
Borítókép: Jason Danino Holt – Not Letting It In

A Radikal Jung az egyik kedvenc színházi fesztiválom. 2005 óta létezik, és a müncheni Volkstheater ad neki otthont. Minden előadást közönségtalálkozó követ, amelyen az előadást meghívó válogató és egy külső kritikus kérdez. Sok, ma már hírneves rendező első szárnypróbálgatásaira hívta fel a figyelmet. Gyakori, hogy többször – szabály szerint maximum háromszor – hívják meg ugyanazon rendezőt, így nyomon követve annak fejlődését.

Az egyik évadban a magyarországi HOPPart társulat is a meghívottak között volt, ugyanitt a moldvai Teatru Spălătorie nevét látom. Amikor erről kérdezem Kilian Engels dramaturgot (aki a fesztivál egyik válogatója is, Bernd Sucher és Annette Paulmann mellett), azt mondja, nincsenek szabályok, kvóták: nem törekednek olyan normák betartására, mint német–nem német produkciók arányának betartása, vagy a női és férfi rendezők munkáit sem próbálják mindenáron egyenlő arányban meghívni – mindez a minőség rovására menne. A statisztikák évadonként változnak, annak függvényében, hogy milyen produkciók jönnek létre.

Az idei kiadásban például a 13 meghívott előadásból nyolcnak volt női rendezője. Néhányat sikerült megnéznem: Pınar Karabulut klausztrofóbikus, de közhelyekkel teli Rómeó és Júliáját a Schauspiel Köln társulatának előadásában. (Hogy miért közhelyekkel teli? Számomra a shakespeare-i szereplőkben az a legnagyobb gyönyörűség, hogy ellentmondásosak, nem fekete-fehérek és végtelenül sokrétűek, akárcsak a szöveg maga, melyben napról napra újat lehet felfedezni – ehhez képest a rendezőnő mintha le akarta volna egyszerűsíteni őket és viszonyrendszereiket). Egyedül a Dadus szerepét játszó Sabine Waibel tört ki ebből a keretből és egyedi humorával elvarázsolta a nézőket. Wolfgang Herrndorf Bilder deiner Grossen Liebe című prózáját két hamburgi színésznő vitte színre (Birte Schnöink és Marie Rosa Tietjen, Thalia Theater) – ízlésesen és olykor megható egyszerűséggel, társulatuk lehetőségeivel okosan élve. A német−bolgár származású Christina Tscharyski rendezése a Wiener Rabenhof Theaternél (Ja Eh! Beisl, Bier und Bachmannpreis) a harmincas generáció válságát vázolja fel bécsi kabaréstílusban – sikerrel. Corinne Maier Children of Tomorrow című rendezésével (Volkstheater, München) megosztva kapták végül a közönségdíjat.

A látottak közül azonban Jason Danino Holt munkájára szeretném felhívni a figyelmet. A Facebook korában, amikor kényszeresen bizonygatjuk, mennyire jól vagyunk, mennyire jófejek vagyunk és alig jut idő magányra (minek következtében talán egyre nehezebben lekövethető saját magunk számára, hogy kik vagyunk, kikké válunk) ez a hétórás performansz ritka élményt nyújtott, és annyira beszippantott, hogy kelletlenül hagytam el a teret, majdhogynem kisöpört a takarító. Not Letting It In címen fut a performansz, és minden nézőnek elmagyarázzák a szabályokat, mielőtt belépne a térbe. Egy asztal, székek. A nézők körben ülnek, de a székek szabadon áthelyezhetők, mint egy lakásban. A falakon táblák, kréta.

Jason Danino Holt – Not Letting It In

Szabályok: nincs kommentár, megjegyzés, értékelés, bármit mondhatsz, megszólalhatsz, feltéve, ha valami olyasmit szeretnél mondani, amit szégyellsz, vagy amiért bűntudatod van. Nézőként, de performerként is bármikor kimehetsz, visszajöhetsz; nincsenek tabutémák, bármiről lehet beszélni. Tulajdonképpen játéknak, gyakorlatnak indult – egy másik előadás próbafolyamatát lett volna hivatott beindítani. Amúgy én is szívesen használnám ezt, egy próbafolyamat valamelyik pontján, ha úgy érezném, kisiklik a lényeg a kezeim közül, vagy nincs igazi kapcsolat az alkotók között – ez rekordidő alatt összekapcsol minden jelenlevőt, belső és külső konfliktusokat fed fel. És tulajdonképpen mennyire egyszerű, természetes és mégis rettenetesen szokatlan – vallomások hangzanak el, de a szabály csak olyasmiket enged kimondani, amelyek nehezünkre esnek. A nézőket annyira megérinti, megnyitja, hogy akaratlanul is megszólalnak, bekapcsolódnak. Hosszú improvizáció, amely egyetlen percig sem unalmas. Rácsodálkozunk emberi mivoltunkra.

Íme egy példa arra, hogy milyen mondatok hangzottak el: „Amikor anyám megbetegedett, persze, nagyon megijedtem és aggódtam, de az első – legelső az volt, hogy elégtételt éreztem, és azt gondoltam: Ugye megmondtam, hogy ne tegye ezt meg ezt?! Igazam volt!”

Ez a témanyitó vallomás rengeteg ehhez kapcsolódó vallomást indított el – némelyik néző elsírta magát, később meg is szólaltak. Amikor a szabály tiltja a minősítést, egy idő után elfelejtjük, és tiszta empátiával hallgatunk meg másokat, ezáltal magunkat is. Olyan tükör ez, amelynek segítségével valóban fejlődni lehet. Elégtételt éreztem már én is, hasonló helyzetben, amikor más életéről volt szó? Elsődleges nekem vajon, hogy igazam legyen? Itt akár el is mondhatom, meg is sirathatom saját gyengeségem, de egy biztos: a szégyen elmarad, mert megteremtődött ez a közösségi tér. Igaz is, ki az a színész, aki szégyellné magát, miközben Richárdot vagy Lady Macbethet játssza?

Hiszen színészként a vallomás – kötelességem.