Boglári Tamás: Belső órám szerint délután egy van - 2. rész

Boglári Tamás: Belső órám szerint délután egy van – 2. rész

A pécsi Bóbita Bábszínház 2013. április 8. és 15. között vendégszerepelt Tajvanon, a Kaohsiungi Nemzetközi Bábfesztiválon, Alain Serres-Szász Ilona: SzerelMese című előadásával (rendezte: Bartal-Kiss Rita, Blattner díjas).

Boglári Tamás bábszínész szubjektív beszámolójának második része következik.

2013. április 11. csütörtök
Nagyon nehéz a reggel. Az agyam tudja, hogy itt van, de a testemnek még mindig alig múlt éjfél.
A két workshop sikeresen lemegy, a második után megmutatják nekünk az előadásunk helyszínét, ami a közeli Bábmúzeum színházterme.

Ahogy a létszámokkal volt egy kis bibi, itt sem tudjuk elkerülni, hogy a valóság más legyen, mint amit elképzeltünk. A színpad két méterrel kisebb, mint a darab számára megfelelő minimális méret. A fénypult hat csatornás összesen. (egy hagyományos tajvani árnyjátékhoz ennyi bőségesen elég!) A lámpák LED-esek, nem késelhetők. A rendezőnk és az igazgatónk füstölög, de tudják: most, ha már itt vagyunk, egy gyertya mellett is elő kell adnunk a darabot. De mi lesz a művészi koncepcióval? Mi lesz a hatásokkal? Kétségekkel telve, és a fény-technikusban bízva utazunk hazafelé.

Örök dilemma a fesztiváldarabokkal, hogy a körülményekhez idomul-e az előadás, vagy a körülményektől függetlenül minden helyen és időben egyformán valósul meg. A rendező vágya érthető módon az a művészi színvonal, amivé ő megrendezte. Akárhol is mutatjuk be a darabot. A színész vágya ugyanaz: magas művészi színvonalon hozni azt, amire képes. Az már sokszor alkati adottság, hogy egy beállított jelenetben az ember képes-e a megváltozott dolgokra figyelni. Láttunk már ezt is azt is. Az igazság azonban, hogy ez az a pont, ahol egy produkció ereje meglátszik. Egy buddhista mondás szerint: „Ha ma a tegnapon rágódsz, elveszíted a holnapod.” Ez a helyzet tökéletes próbája volt ennek az igazságnak. Valahol a bizalom, amivel ehhez az előadáshoz viszonyulunk, soha nem veszett el. Ha kérték volna, egy zsebkendőn előadjuk.

Egyébként a lámpák, amelyek a technikai igényben szerepeltek (mert küldtünk ilyet, amit jóvá is hagytak és elfogadtak), léteznek Tajvanon. A Nagyteremben, ahol a gyerekekkel játszottunk, ott lógtak a mennyezetről. De áthozni nem lehetett őket. A technikai állás egyébként itt is a nézők előtt, a színpad mellett volt található.  A technikus csapat nagyon segítőkész volt. A nyelvi korlátok az angollal kicsit átjárhatóbbak voltak, de nemhiába volt velünk hivatalból tolmács, rajta kívül csak kevesen beszéltek angolul. Bár többen értették, ha hozzájuk szóltunk, válaszolni nem tudtak.

Csak azt tudom mondani, minden információt kétszer, ha nem háromszor le kell ellenőrizni, megismerni minden feltételt, amíg még fel lehet készülni rájuk. Ott kint, ahol még a hálózati feszültség, a dugalj is más, nem lehet arra számítani, hogy a szomszéd Művház majd ad lámpát.

Délután megérkezett Chiafi Hsu, egy taipei-i lány, illetve asszony, hiszen férje, gyereke van, de olyan fiatalos, mintha alig lenne húsz. Chiafi bábstúdiós volt Budapesten, több évet töltött nálunk, kiválóan beszél többek közt magyarul is. Ő volt a tolmácsa a nálunk járt tajvani árnyszínházasoknak, és nagyrészt neki is köszönhetjük, hogy kijutottunk.

Amint köztünk volt, a tébláboló magyar csapat rögtön egyik ámulatból a másik ámulatba száguldó, mosolygó társasággá vált. Óriási könnyebbség volt, hogy mostantól az angol filter helyett rögtön magyarról kínaira illetve kínairól magyarra tudott valaki fordítani közülünk. Chiafi elhozta a fiát, Nikolát is. Egyébként próbálkoztunk már korábban is a kínaival. Párszor segített, de többször hagyott cserben Őri Sándor nálunk lévő kisszótára, amiben még a kínai köszönés, a jó napot/szia megfelelője a „Nyí-hao!” sem szerepelt.

Chiafi elvitt minket a városba, megmártóztathattuk lábunkat a tengerparton, megcsodálhattunk egy buddhista templomot, és biciklizhettünk egyet a szigeten.

Este megmutatta az (egyik) éjszakai piacot, ahonnan mindenki szebbnél szebb ajándékokkal tért vissza, például arckendőkkel, amiket a helyiek tömegével viselnek a szmog és a por miatt. Ez ott már divatcikk.

Az éjszakai piacon rengeteg fiatal volt. A vásárlók között nem láttam harmincévesnél idősebb tajvanit.

Este az élményektől fáradtan dőltünk ágyba, biológiai óránk is átállt végül, reggel már nem kellett a magyar zombik támadásától tartani.

2013. április 12. péntek
A technikai beállásra szánt nap végül a színészeknek egy felejthetetlen kirándulónapot, a díszleteseknek és a technikusoknak viszont egy hosszú rémálmot jelentett. Amíg mi biciklire pattanva, vagy akár gyalog jártuk végig a minket érdeklő helyeket, addig kollégáink kézzel és lábbal kommunikálva próbálták a rendező látomását a színpad meglehetősen gyér eszközeivel megvalósítani. Soha nem lehetünk eléggé hálásak nekik, és a megfelelő sörbeli ellenszolgáltatásról megpróbáltunk gondoskodni.

Ebben kikerülhetetlen segítségünk volt Ako apó. Ő a családfő és vezető abban az árnyszínházban, akik nálunk vendégeskedtek egy éve. Ako feleségével és fiával – akik szintén a színházuk tagjai – meglátogatott minket a hotelben, és átadták vacsorameghívásukat az előadás utáni estére. Roppant kedvesek voltak. Angolul nem beszéltek, csak kínaiul, így szinte csendben, mutogatással, gesztusokkal beszélgetve értettük meg magunkat.

Itt meg kell jegyeznem valamit. Az a szerénység, kedvesség, ahogy ők velünk bántak, rendkívül elgondolkodtató volt. Konfuciusznak van egy mondása: „Nincs annál nagyobb öröm, mint messziről jött vendéget fogadni.” Nos, ők, és minden más tajvani is, akikkel találkoztunk, élő példái voltak ennek a mondásnak. A vendéglátás hazai búsképű lovagjai és birodalomvesztett hercegnői igazán elmehetnének egy tanulmányútra. Akár minden magyar elmehetne Tajvanba egy hétre, megismerni azt a mélységet, emberséget, őszinteséget, amivel mi találkoztunk. Nem kell majd nagyon kutatni. Le kell majd vetkőzni pár európai, stresszes és kapkodó beidegződést. De megéri.

2013. április 13. szombat
Utazásunk koronája az előadások napja volt. A bábmúzeumban még egy próba is belefért az időnkbe, és hazai idő szerint reggel ötkor felgördült a függöny.

Az első előadás után kicsit megkönnyebbülve pálcikáztuk a dobozból a rizst, és csodák csodája, körülöttünk a néptelen tér, amit megérkezésünkkor hidegnek és embertelennek éreztünk, tele volt gyerekkel. Szülők és nagyszülők vegyesen sétáltak, rohangáltak, fagyiztak a modern épületek között. A könyvtár mellé színes autók parkoltak, amiből édességet, frissen facsart gyümölcslevet, vattacukrot lehetett vásárolni. A gyermekek egy akadályversenyen vehettek részt, a feladatok megoldásáért ajándékot kaptak.

Mindezek központja a Bábmúzeum volt, ami önmagában olyan magas minőségű, hogy még az emléke előtt is megemelem a kalapom. Mert gondoljuk csak el, itthon egy bábmúzeum sokszor csak molyette plüssfigurákat, törött PVC kulacsokból készült kecskéket jelent, tisztelet a kivételnek.

A kaohsiung-i Bábmúzeum azonban nem hogy halad a korral, hanem jóval előtte jár. Ez a fajta minőség és tisztelet, amivel a bábot, mint „művészet”-et a tárlat bemutatta, illetve ahogy mesélt róla, nos, ez nem a magyarországi nyuszikás-macikás szint volt.

A bábjátékot – t.i. az árnyjátékot – a gyökerektől kezdve mutatta be. Meséltek a falak Wu-ti császárról, a Han dinasztiából, ez kétezer éve volt, amikor még Kína nem volt egységes állam. Nos, ennek a császárnak meghalt oly kedves felesége Li, és ettől mély bánatba zuhant. Udvari orvosa úgy okoskodott, hátha szerelmének látványa megvigasztalja az uralkodót. Készíttetett is egy életnagyságú festett figurát, Li kisasszonyhoz hasonlót, és ezt egy vászon előtt táncoltatta, mögötte pedig tüzet rakatott. A rajz olyan élethű volt, hogy sajnos a jó doktor épp ellenkező hatást ért el vele, mert a szerelmes császárt ezt látva belehalt bánatába. Mindenesetre ezen a szép legendán túl a tények is ott voltak kiállítva. A Song dinasztia alatt írások említik a báránybőrökre festett figurákat, és főbb vonásaikat. Ezer-ezerötszáz éves bőrvágót, ecseteket és bambuszbotokat láthattunk. Ezek csak azért maradhattak fenn, mert itt az árnyjáték hagyománya családokon keresztül öröklődik, a nagyapa szerszámaival az unoka készíti, javítja a figurákat, majd ő is továbbadja az ő unokájának.

A híres és közkedvelt családfők életrajzukkal fent is voltak a falakon. Nem volt sok, négy. És egyikük nem volt más, mint a Yong Xing Yue színház, Ako apó apjával a nagyképen, és Akoval, mint a staféta átvevőjével a kicsin. Ako több mint hetven éves! (Szkeptikusoknak ajánlom a tajpeji reptér bábmúzeumát, – igen, ott is van egy, – ott is ők szerepelnek!) A család, akik szerényen és csendesen végigjátszotta Magyarországot, ott Tajvanban nemzeti kincs. Persze, hogy elállt a lélegzetünk attól, amit bemutattak. De látni őket egy modern bábmúzeum falán, valahogy léptékbe helyezte a dolgot.

A bábmúzeum attrakciói közt szerepel egy felépített árnyszínpad, ahol naponta háromszor előadást láthat az érdeklődő. Vannak kipróbálható bábok, tükör előtt, amiben a bátor próbálkozó láthatja is, mit művel. A legérdekesebb azonban egy játék, amit két gyerek játszhat egyszerre. Érintőképernyős tévén (ennek gyártásában is világelsők például) két bábfigura áll egymással szemben, lovas katonák, dárdával. A kéz ujjait a megfelelő pontokra illesztve a figurák mozgathatók, és összecsaphatnak egymással. a két sarokban számláló mutatja, kinek mennyiszer sikerült kilökni az ellenfelet a nyeregből.

A múzeum kis ajándékboltjában voltak másfajta bábok is, kesztyűsek és egy nagy, gapitos figura. Ez a nemzeti csatornán tizenöt éve futó bábfilm-sorozat, a „Pili” egyik figurája. Esténként a hotelszobában mi is megnéztünk hitetlenkedve pár epizódot ebből a báb-anime-ből. A vágás, a zene, a speciális effektusok, mintha valaki a „Süsü, a sárkány” aprólékos kidolgozottságával készítene most egy akciófilmet. A bábok pislognak, mozog a szájuk (mechanikusan), és – harcolnak. Láttunk felvételt egy nyilvános „Pili”-előadásról, ahol a csuklyás mozgatók egy nagyszínpadon, zenekarral, élőben adják elő a részeket. A „Pili” gyűjthető figurákat, fegyvereket és füzeteket is jelent, kultúrája másolt videó-kazettáktól pólókig, teljes jelmezekig terjed.

A második előadás teltházas, ott ülnek árnyszínházas barátaink is, és a nézők meghajlás után hosszan fotózkodnak velünk és a bábokkal. Mindenki mosolyog, mi fáradtan csomagoljuk el a díszleteket, a légi szállításhoz megfelelő méretű darabokra kell bontanunk megint mindent, mint a legót.

Már sötét van, mikor hazaérünk, csak egy gyors zuhany, és indulunk is egy közeli étterembe, ahol az árnyszínházas család vár.

Mint már említettem, itt az emberek inkább esznek éttermekben, mint otthon, de ez a szegmens, amihez ez az étterem tartozott, eddig nem került a látóterünkbe. És itt is szinte minden asztal foglalt, minket különterembe vezetnek.

A szalvétán felirat : „To present from heart makes me happy!” (Boldoggá tesz, hogy szívből adhatok!) Ako és családja nagyon jó vendéglátó, az asztalra csak hozzák, hozzák a sok ínyencséget. A vacsora emelkedett hangulatát közös ajándékozás koronázza, sokszor hangzik fel a „Kampei!” azaz „Fenékig!” és meglepődve tapasztaljuk, hogy bár a húsz fogásból mindegyikünk jócskán evet, mégsem nehezültünk el. Az a mennyiség és minőség, amivel ott fogadtak minket, talán csak Arábia gazdagságával mérhető. A hűsülő estében Chiafi felvisz minket a közeli kilátóba, és utolsó esténktől a doromboló nagyváros látképével búcsúzunk.

A kilátónál nagy felirat: LOVE. Eszembe jut a szlogen, ami érkezéskor a repülőtéren fogadott: Taiwan – Touch Your Heart.

A tömegben, az utcán sose éreztem magam veszélyben pedig még bringáztunk  is. Rengeteg ember volt mindenütt, de valahogy áramlottak, mint a víz. Nem sodortak, mint a szél, vagy taszigáltak, mint a barmok. A keleti higiéniáról, az Indiát is megjárt ismerőseimtől hallott rémmesék Tajvanra nem vonatkoznak. A sztenderd autópálya-pihenőnél macskák játszottak a vécépadlón. A keleti áruk minőségéről kialakult sztereotípiák hamisak. Tajvanban még az Ecserit idéző éjszakai piacon sem láttam hamisítványt. Volt silány minőség, de annak az ára fillérekben volt mérhető.

Ottlétem alatt nem kaptam egy lenéző pillantást, nem láttam munkaundort az arcokon, nem kellett elnézést kérnem, ha egy boltban vásároltam, és soha, egyszer sem akart senki sem átvágni. Pedig a mi környékünk még ráadásul rossz hírű is volt. Később hallottuk, a katonai szlengben a kaohsiung-i állomásra menni olyan, mint Pesten szerelmet venni a Rákóczi-téren. De mindebből mi nem érzékeltünk semmit. Az emberek kedvesek voltak, segítőkészek és nyitott szívűek.

***

Másnap a repülőn, már Pest felett, kicsit rendezgettem a csomagomban, újból elő kellett kotornom a kabátomat, amit az ottani klíma mellett felesleges lett volna viselni. Kis zacskó akadt a kezembe, a bábmúzeum ajándékboltjából volt benne pár apróság. A szatyron egy maci, gyerekkorom barátja, felnőttként fura, megmosolyogtató. Mintha integetne. Mellette felirat, a tajvani angol zsúfolt egyszerűségével:

May Happyness Follow You Wonderful Everywhere!