Dézsi Fruzsina: Hallgattok, emberek!

Dézsi Fruzsina: Hallgattok, emberek!

A hetedik HolnapUtán fesztiválról
Borítókép: Felhő a nadrágban, Kosztolányi Dezső Színház. Fotó: Vigh László Miklós

Már az elején fontos leszögeznem, hogy rég örültem ennyire egy fesztiválnak. Ezt az örömöt pedig ezúttal elsősorban nem a meghívott előadások kiegyensúlyozottan magas színvonala táplálja, hanem az érzékeny, párbeszéden alapuló műsorpolitika, a nagyváradi Szigligeti Színházban ugyanis néhány napig végre flottul lehetett beszélni arról, hogy hol és legfőképp mitől tartunk ma. Pontosabban, hogy mitől kellene tartanunk, ha végre beengednénk az ajtónkon egyre fáradtabban dörömbölő valóságot, de hát a passzivitás olyan szemérmetlenül flörtöl a társadalmunk minden rétegével – mi tagadás, volt ideje gyakorolni az elmúlt jó néhány évtizedben –, hogy nem is csodálkozhatunk, amiért ilyen lassan fordul az a kulcs a zárban. Szerencsénkre azonban a fesztivál szervezőit nem hagyta nyugodni a gondolat, miszerint egy színháznak elsősorban társadalmi és szociális feladatai vannak, így az egymást követő estéken sorra kerültek terítékre a jelenkor társadalmi-politikai erózióiról tudósító előadások, amelyek legerősebben a nemzeti büszkeség, a melldöngető öntudat harcos túlhajtásait célozták meg igencsak maró iróniával.

Aligha meglepő, hogy a szembenézés korántsem veszélytelen aktusa éppen a humort hívja segítségül: nem lehet, hogy ne nevessünk magunkon, ha látjuk, milyen gondosan idomítottak minket az aktuális rendszer öntudatlan kiszolgálására, vagy éppen akkor,  ha a 20. század máig feldolgozatlan történelme és a teljességgel figyelmen kívül hagyott jelen egyszerre veti ránk árnyékát – szédületes, milyen hazugságokat engedünk meg magunknak. A harsány tréfa mögül persze, így vagy úgy mindig előbukik a keserűség, szilánkra törik a kivételességében messzemenőkig biztos énkép, és végre láthatóvá válnak a nekünk rendelt világ kontúrjai: a kiszolgáltatottság, a nyomor, a szándékolt együgyűség. Mindebben látszólag egyetért a magyar színház, mert bár a vajdasági, az erdélyi és a magyarországi alkotócsoportok formanyelve magabiztossággal elhatárolható, annyit mégiscsak elmondhatunk, hogy gondolkodásukban közös dinamika érvényesül: a populizmus, a centralizáció, a kultúrharc és a múltfeldolgozás eltérő rétegzettséggel bár, de egyik társulat munkáját sem hagyja érintetlenül. Csattannak is a pofonok estéről estére. Nem kevés merészség kellett egy ilyen műsor összeállításához.

Az idő csupán látszólagos múlása mellett legerősebben az Örkény István Színház fragmentumokból összeálló előadása, a Secondhand érvel. Tudniillik: a múlt és a jelen egy. A Szvetlana Alekszijevics szövegei által megidézett posztszovjet világ is csak amolyan tessék-lássék mód felvett álca itt, hiszen ezt a berendezkedést, ezt a kizsákmányoláson és félelemkeltésen alapuló hatalmi rendszert hordják ők, és hordjuk mi magukon ma is. Hiába mossuk a múltat, az anyag fakul, foszlik, de nincs más, amit viselhetnénk. Ignjatovic Kristina rongyhalmokból álló díszlete is mintha csak ezt a gondolatot húzná alá: a szereplők egymáson átbukdácsolva küzdenek a fodros tömegsírral, és mi már jól tudjuk, mi lesz ennek a vége. A történetek egyre apokaliptikusabb világot vetítenek elénk, a hidegháborútól a metrómerényleteken át a csernobili katasztrófáig jutunk, miközben muszáj folytonosan emlékeztetni magunkat, hogy hiába látunk színházat, mindez nem fikció. Mindezt hagytuk megtörténni.

Secondhand c. előadás. Fotó: Vigh László Miklós

Bagossy László és Kovács D. Dániel rendezőosztályával elegánsan kerülte el a végeérhetetlen nosztalgia és a melankolikus anekdotázás egyébiránt sokszor vonzó csapdáit: nem csupán a kelet-európai dicstelen múltról vagy az arctalan áldozatok traumáiról beszélnek, hanem arról a mérgező mechanizmusról, amellyel a társadalom generációról generációra örökíti át leplezni vágyott valóságát, melynek a nagyság kevéssé, az embertelenség annál inkább attribútuma. Mert az, ha egy apa a halált jelentő hősiességre neveli a fiát, nem pillanatnyi zavar a történelem folyásában, ezt a rendszert nem lehet újraindítani: számolni kell a következményekkel. De nem kell visszamennünk a háborúk és diktatúrák idejéig, hogy kapcsolódási pontot találjunk: Csákányi Eszter üzletasszonya levakarhatatlan bájmosollyal buzdít minket, hogy szálljunk be mellé a karrierizmus mókuskerekébe, napi tizennégy óra munka megéri, hogy az embernek se barátja, se társa ne legyen. Kétségtelen, hogy a kapitalizmus karikatúráját láthatjuk, ráadásul nagyon is groteszk módon talpig piros ruhában. Telitalálat ez is, ahogyan Csuja Imre tiszta, minden színpadi manírtól mentes monológja a gyászoló apa fájdalmairól, vagy éppen Bíró Kriszta és Zsigmond Emőke metrójelenete, amely talán a legerősebben rezonál korunk terrorfenyegetettségére. Az etűdök színvonala persze korántsem egyenletes, de ez voltaképpen rendben  is van így: két generáció fontos munkája ez, és a tökéletességre való törekvésnél erősebben nyom a latban a  közös tanulás, tapasztalás és kísérletezés élménye. Együtt mondani valamit a világról, együtt térképezni fel a múlt aknamezejét.

Secondhand c. előadás. Fotó: Vigh László Miklós

Ha nem tudtam volna, hogy mi következik, a színpadképből akkor is meglehetős bizonyossággal tippeltem volna meg, hogy a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház másfél órás őrülete veszi hamarosan kezdetét: a katonásan felállított mikrofonállványok azonnal feltételezik a társulatra jellemző radikálisan deklarált és demonstratív beszédmódot, a mögöttük rózsaszín paravánokból összeálló sorfal pedig a színes-szagos köntösbe bújtatott iróniát hangsúlyozza. És kapunk is mindkettőből jó adagot, Kokan Mladenović rendezése, a Felhő a nadrágban ugyanis Majakvoszkij Nadrágba bújt felhő című versét, illetve a neki tulajdonított A forradalom tíz üzenetét felhasználva mutat rá az öntudatát elvesztett társadalom anomáliáira. Már-már provokatívan gondolatébresztő előadás ez, amit érintetlenül hagyott a színházakra egyre inkább jellemző stílus- és politikakonform, és bár az etűdök nem szálazzák szét a jelenleg is zajló társadalmi folyamatok összefüggésrendszerét, a felszabadító szókimondással, és a merész, politikailag teljességgel inkorrekt humorral mégiscsak a felelősségvállalás elkerülhetetlensége mellett tesznek tanúbizonyságot.

Felhő a nadrágban c. előadás. Fotó: Vigh László Miklós

Szürke munkásruhában jelennek meg a színészek – egytől egyig kiválóak –, hogy artikulálatlan ordítással az arcunkba üvöltsék a forradalom pontjait. Haragos, fékezhetetlen népindulattal törnek ránk, az égő ország ígéretét hordozzák magukban – legalábbis addig, amíg le nem kapcsolják az áramot. És ennyi elég is ahhoz, hogy a forradalmi lázongás csilingelő hazaszeretetté csendesedjen. Előkerülnek a rózsaszínű szemüvegek, jut is belőle mindenkinek, hiszen nem szabad megengednünk magunknak azt az elviselhetetlen luxust, hogy gondolkodásunkra bárminemű befolyással hassanak a tények. A továbbiakban ezt a filozófiát maximálisan magukévá téve parádéznak a szereplők, immár a színskála legharsányabb árnyalatait magukra öltve, elvégre mindent összevetve ez a lehetséges világok legjobbika. Következik hát a penészes kenyér dicsérete, a nagyívű Pampers-ária, és kosztümös-konvencionális, semmi esetre sem angazsált színházhoz intézett vágymonológ.  Könnyű ugyan elcsúszni az aktuálpolitika talaján, ám Béres Márta, Kiss Anikó, Kucsov Borisz, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek és Nagyabonyi Emese végig súlyos és önironikus jelenléte garantálja, hogy a  harsányság nem válik egyneművé: a groteszk mögül kibújik a személyes, a túlzások fölé magasodik a valóság, a felajzottságot megkötik a kételyek, miközben a „hallgattok, emberek” felkiáltás végig ott visszhangzik a fülekben.

Felhő a nadrágban c. előadás. Fotó: Vigh László Miklós

Ugyancsak kényelmetlen önvizsgálatra kényszerít minket a Miskolci Nemzeti Színház Eklektikon 2048 című előadása, amelyet rendezőként a k2 Színház két társulatvezetője, Benkó Bence és Fábián Péter jegyez. A szellemi zsonglőrködéssel nyugodt szívvel vádolható darab – melynek társszerzője Zságer Varga Ákos – a valóság és a színház zavarba ejtően aktuális összejátszására tesz olyannyira sikeres kísérletet, hogy bizonyos pillanatokban még azt sem tudjuk eldönteni, vajon melyik dimenzió az abszurdabb. Itt ugyanis két felvonásnyi kíméletlen kultúrharcnak lehetünk szemtanúi Árpádostul (Borsányi Dániel), Babits Mihályostul (Fandl Ferenc) és Janus Pannoniusostul (Prohászka Fanni), az irodalmi érdekek ily távlatokig visszanyúló összeütközése pedig váratlanul pörgős akciódrámát indukál. A bevett kánont ugyanis át kell szabni, legalábbis a „kimaradottak” szerint, így pedig mást nincs mit tenni, mint Szent Péter esernyőjét gyilkos tárggyá avatni, és likvidálni  mindenkit, aki a nyugatosokkal szemben nem a Napkelet sugárzó tehetségei mellett teszi le a voksát. A popkulturális utalásokkal is gazdagon operáló, igen szövevényes család- és kultúrtörténet középpontjában ifj. Arnóti Dezső (Horváth Szabolcs) áll, benne a legerősebb ugyanis a KE (ti. Kulturális Emlékezeti Sugárzás) értéke, így könyvtárosként ő dönthet arról, hogy mely művek kerülhetnek az öröklét polcaira.

Eklektikon 2048 c. előadás. Fotó: Vigh László Miklós

Az előadás egy pillanatig sem hagyja, hogy ellustuljon a közönség, a szereplők jó ritmusban labdáznak az irodalmi és kultúrpolitikai utalgatásokkal, fordulatokban pedig ugyancsak nincs hiány. Ez a játékosság igen szellemesen egyszerre karikírozza az eluralkodni látszó intellektuális infantilizmust és a hatalmi otrombaságot, amely megengedi magának a termékeny művészet (le)uralhatóságába vetett hitet. A humor azonban éles fegyver, és itt bizony metsz is: ifj. Arnóti Dezső érzelmi-szellemi kálváriája közepette mégiscsak véghezviszi az irodalmi öncsonkítást, és lesöpri a polcról az elmúlt évszázad irodalmát – élén Babits Mihállyal. Hiába színház ez, mégiscsak fájdalmas nézni, ahogyan repülnek a könyvek, de talán még elkeserítőbb tudni azt, hogy kik kerülnek a helyükre. Aztán mégiscsak jön a felemás feloldozás: bár a mesében áldozatul estünk a mind gátlástalanabb fenyegetettségnek, itt, a valóságban még zajos a csatatér.

A kolozsvári Váróterem Projekt Románia 100 című előadása bizonyos szempontból szintén a végzetes akarnokságot és a hatalmi rendszerek által működtetett olvasztótégelyek mechanizmusát szemlélteti. A két család súlyos múlttal terhelt történetében felfedezzük ugyan Románia elmúlt száz évének konfliktusait, azonban a szereplők válságai ennél erősebben beszélnek a talajvesztettségről, és az egymás közti tiszta és nyílt kommunikáció lehetetlenségéről. A centenáriumi év jó alapot ad minderre, a társulat pedig igen plasztikusan mutatja meg, milyen elválaszthatatlanul forrt össze a személyes és a közügy, sőt Lovassy Cseh Tamás kétnyelvű, analitikus erejű szövege tulajdonképpen azt a megválaszolhatatlan kérdést szögezi nekünk, hogy vajon élhető-e az a föld, ahová születtünk.

Románia 100 c. előadás. Fotó: Vigh László Miklós

Igen, megválaszolhatatlan, de nem azért, mert ne tudnánk logikusan végiggondolni, hanem mert egyetlen válaszopcióként az emigráció tűnik fel. Ez a földhöz való problematikus viszony már Gábor Zsófi díszletében is megejtő pontossággal artikulálódik: a Sebők Maya által alakított kerámiaművész, Király Eszter gyúrja, dagasztja a földet, magokat vet belé, öntözi, hadd növekedjenek. Persze mindig jön valaki, aki kiguberálja, valaki, aki letapossa a gyenge termést.  Nem tud elkészülni a vak agyagszobrocska sem: ki-ki lecsipeget magának belőle, tépik egymást ezek az emberek, összetartozásukat paradox módon éppen az egymás iránt érzett mély megvetés táplálja leginkább. Nem csodálkozhatunk, hogy a politika az első adandó alkalommal széthúzza a családot: elég egy irredentának bélyegzett dal a helyi magyar iskola ünnepségén, és nincs többé egyezség.

Románia 100 c. előadás. Fotó: Vigh László Miklós

A humorral sűrűn átszőtt előadás legérzékenyebb jelenete mégsem az okos rendezői megoldásokban – szintén Lovassy érdeme – bővelkedő stúdiójelenet, amelyben a család egyik tagja riporterként igyekszik lavírozni a férje, sógora és a polgármester között feszülő etnikai vitában, hanem a közös vacsora, amelynek csendes brutalitása a letűnt polgári élet kényelmetlenül pontos allegóriája. A kiszolgáltatottság rettenete és az ellenséges közeggel szemben használhatatlanná vált viselkedésminták ütköznek itt össze, röpködnek az egyszerre cinikus és patetikus mondatok, és bár mindegyik színész kifogástalanul teljesíti a rá szabott feladatokat, az első az egyenlők között mégiscsak Király Eszter és Nagy Bianka párosa. Nagyszerű zárakkord.

Összetett, sokoldalú, politikus válogatás ez. Különösen, ha azt nézzük, hogy a múlt és a jelen felgöngyölítése már-már heroikus vállalkozásnak tűnik fel ezekben a tudatlanságot dicsőítő időkben. Épp ezért üdvözlendő, hogy mégiscsak vannak olyan intézmények, amelyek fontosnak tartják, hogy hozzánk és rólunk beszéljenek. Netalántán még velünk is. Ismétlem: rég örültem ennyire egy fesztiválnak.