Győrfi Kata: A cukor édes és finom, vicces és szórakoztató

Győrfi Kata: A cukor édes és finom, vicces és szórakoztató

Abigail bulija. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós – Csíki Játékszín, Csíkszereda – Tomcsa Sándor Színház, Udvarhely
A Játéktér 2019. tavaszi számából
Borítókép: Bartha Boróka, Kozma Attila, Vass Csaba és Szilágyi Míra. Fotó: Bartalis Előd

Éltek már a kilencvenes években vagy a kétezres évek elején, és voltak már olyan összejövetelen, ahol az első fél, másfél óra azzal telt, hogy a lakást kellett dicsérniük? Vagyis a kanapét, a szőnyeget, a függönyt, a konyhabútort, azt az elektromos húsdarálót, amit szándékosan hagytak az egyébként szintén új márványutánzat-színű bordó csillogóra polírozott konyhapulton. Mike Leigh Abigail bulija című darabját egy hármas koprodukcióban rendezte meg az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Barabás Árpádja, és az előadásban a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház, illetve a Csíki Játékszín színészei játszanak. Bár az eredeti darabot Mike Leigh ’77-ben írta és rendezte meg az akkori angol új középosztály szatírájaként, itt nálunk, Kelet-Európában nagyon is aktuális. Egyszerre nosztalgikus és nem. Eszünkbe juttatja a kilencvenes éveket, de igazából magunkat juttatja eszünkbe.

A székelyföldi kisvárosokban – mert székelyföldi kisvárosok színházainak koprodukciója az előadás, és székelyföldi kisvárosok lakói a nézők nagyrésze is, akik ezt látták és látni fogják – úgy képzelem, hogy valamikor a kilencvenes évek közepétől a gazdasági válságig volt ideje kialakulni egy úgynevezett új középosztálynak, amit mi már csak úgy hívtunk, hogy újgazdagok. Az előadás nem téved, amikor a Leigh-darab alapszituációját és karaktereit újgazdagosítja. Nagyon is közel állnak hozzánk ezek a figurák.

A rendszerváltás előtt, azt mondják, mindenkinek bőven volt pénze évente legalább egyszer elmenni nyaralni, mindenkinek bőven volt pénze mindenre. Vagyis volt pénz megvenni ugyanazokat az udvarhelyi, csíkszeredai vagy szászrégeni bútorgyárban összerakott szekrénysorokat, kanapékat, kiskutya-, balerina- és üveghalacska nippeket, amiket vegyesen kevertünk a vitrinbe a nagymamáinktól örökölt csipkékkel. Közvetlenül a rendszerváltás után, azt mondják, senkinek nem volt valójában pénze semmire, de nem is volt idő sehova menni valódi pénzeket költeni, mert el volt mindenki telve a szabadság érzetével. Vagy ki tudja, mi volt. A lényeg, hogy kellett tíz év, amíg elterjedt a módi, hogy az embereknek illik lecserélni a tíz-tizenötéves nappalijukat és konyhájukat valami divatosabbra, modernebbre, korszerűbbre. És ezzel a csereberével járt egy új szociális kódrendszer, szabályzat, etikett, ismerkedési felület, sértődési ürügy – az egésznek kultúrája lett, és végre lehetett beszélni valamiről, ami meggyőzött másokat és minket is, és amivel fenn lehetett tartani az új látszatot, hogy jólét van, a világ fejlődik, és fejlődünk a világgal mi is, felvettük a lépést. Ezek voltak kicsi nyomorú életünkben az első tapintható jelei a demokráciának és a kapitalizmusnak.

Máthé Annamária, Kozma Attila. Fotó: Bartalis Előd

A Szűcs-Olcsváry Gellért által tervezett díszlet valahogy a gazdasági válságot túlélt új-újgazdagok nappaliját juttatja eszünkbe, ami csak az úgynevezett wannabe-gazdagságnak a jeleit hordozza magán, vagyis az igény- és igényességmentes nagyzolást. Vagy csak simán nem volt túl nagy költségvetése az előadásnak, és erre futotta, mindenesetre a pénzügyi korlátokat sikerült a témához illeszteni. Apró részletek: az illatosítópálcikák, az újrahűthető jégkockák, a festményprintek (amik ijesztően emlékeztetnek a Mona Lisa repró-giccs-örökségre), és a legjobb: a plazmatévén kivetített festmény (aminek ismerjük még többek között a kandallós, akváriumos, családi fotóalbumos, vízeséses verzióit is). A színek és a formák eltávolítani látszanak a jelen valóságától, és mintha retro akarna lenni az ülésgarnitúra, az alacsony kávézóasztal és a magas minibár. Török Réka jelmezei teljesen a hetvenes-nyolcvanas éveket idézik, azoknak is a népszerű, nem a korhű angol ruhadarabjait: minták minták hátán, erős meleg színek, bő ingujjak, lenge selyem, fényes anyagok. S igazából erről sem lehet eldönteni, hogy az eredeti darabhoz akarnak hűek maradni, azt akarják meg- és felidézni ilyen figyelemelterelésképpen, vagy csak jelzésértékűek, mert Angie (Szilágyi Míra) jelmeze például annyira ízléstelen összeállítás, hogy valami szándéka biztos volt valakinek vele – de én ezt sajnos nem értettem.

Az előadás stílusát valahová a groteszk és a hiperrealista közötti széles sávban helyezném el. A színészi játék időn kívüli gesztusai, amikor bemerevednek egy-egy magazinos reklámpózba, valójában szünetei egy fárasztó karakterábrázolásnak. Mintha az előadók időt, szünetet kérnének egy reboot-ra, amíg gyorsan feltelnek élettel, hogy folytathassák. Akár azt is mondhatnánk, hogy minden nagyon sok a színészek részéről. De ezt úgy képzelem, mint a kávét, ha – tegyük fel soha nem ittál kávét és – sok cukorral iszod, egy pár alkalom után már nemcsak a cukrot fogod érezni, hanem valami halvány kávéíz is felsejlik, de mi tagadás: a cukor édes és finom, vicces és szórakoztató. A színészi játék vállaltan és döntésszerűen szitkomos. Vagyis erre a képletre épít: könnyen beazonosítható helyzet, komikumforrás megteremtése, slusszpoén, reakció, nevetés – nevetés közben egy kis halott idő –, és a következő könnyen felismerhető, hozzáférhető, szimpatikus szituáció. És így tovább. A nevetés szinte egyik esetben sem marad el, mert mi tagadás: a cukor édes és finom, vicces és szórakoztató. Mivel a jelenetek humororientáltak, a legerőteljesebben a poénra várakozás, és abból is a várakozás érzete a legerőteljesebb, mert mint a cukor, a humor is függőséget okoz. Szóval a vége előtti utolsó pillanatig várunk. Mintha egy órán keresztül készítene fel az előadás valamire. Egy óriáspoénra, valami csavarra? Bármire számítsunk is, arra semmiképp nem készít fel, ahogyan vége lesz. Mindenki a közönségből néz egymásra, hogy „tapsolhatok? Ez most a vége?”

A szereplők ennek a szabad világnak a szereplői. Beverly (Bartha Boróka) az a nő, aki a tévéből, a szomszédasszonytól, a magazinokból leste össze az ízlését, és valamiért azt gondolja, hogy kellően modern, elegendően extrém, és mindenki számára hozzáférhető. Ezért ő, Beverly, azt gondolja, hogy mindenkinek tudja, hogy mi fog tetszeni, hogy mindenki által szerethető és – ráadásul – mindenki ízlése fölött ítélkezhet. Tudja, hogy hiába vannak éppen leszokóban Angie (Szilágyi Míra) és Tony (Vass Csaba), jól fog nekik esni, gyújtsanak csak rá egy cigarettára. Tudja, hogy Suzy (Máthé Annamária) kérni fog még, és még, és még egy italt – egészen addig, amíg szerencsétlen ki nem hányja. Tudja, hogy férje, Laurence (Kozma Attila) zenei, képzőművészeti és olívabogyó-preferenciái elérhetetlenek, és emiatt érthetetlenek a köz számára. Vagyis tudja és szégyelli, hogy Laurence egy unalmas figura, aki még a hitvesi ágyuk fölötti aktot is pornónak gondolja. Beverlyt ismerjük, találkoztunk már vele, tette már kínossá baráti és családi összejöveteleink.

Vass Csaba, Bartha Boróka. Fotó: Bartalis Előd

Angie és Tony a kotty-bele-mindenbe asszonyka és a ha-változik-szólok férfiember kisvárosi páros verziója. Elsősorban viccesek. Angie, vagyis Szilágyi Míra elviszi a show-t. Az első pillanattól kezdve, amikor megjelenik ez a modellszerű, hangos, selyp, sápítozó, kicsit butácska nyakigláb, úgy viselkedik, mint egy kislány, aki hirtelen hosszúra nőtt, és nem tud mit kezdeni sem a végtagjaival, sem a mértéktelen felnőttséggel, ami kijár neki a házasélettel, az új lakással. Amúgy minden „szupcsi”, csak Tonynak van egy tűrőhatára, ami nem végtelen, sőt, a partnere vérmérsékletéhez képest nagyon is véges. Hogy néha oda-oda csap-e, nem tudjuk meg. De azt, hogy megcsalja, simán kinézzük belőle, a piát szereti, és jól bírja, táncolni szeret és tud, és nagyjából ennyi ez a fickó. Amúgy meg minden „szupcsi”.

Suzy – az ő lánya Abigail, akinek a bulija van a szomszédban –, egy elvált, introvertált nőci, aki tartja a ritmust a világgal, de persze nem annyira, mint Beverly, és aki nem is bírja úgy az alkoholt sem, viszont annál jobban Laurence zenei, képzőművészeti és olívabogyó-preferenciáit, és talán Laurence-t magát. Vagy csak lehet, nem tud egy valódi nemet mondani? Ismerjük Suzyt is a szomszédból, látjuk, ahogy egyedül bevásárol, ahogy csendesen mosolyog találkozáskor, talán a kis egérke hangján még meg is kérdez valamit. Beverly és Angie ellenpontja Suzy. A kertvárosi asszonytrió vezéregyénisége, és lelkes követője mellett Suzy az, akinek akarata ellenére rátöltenek, és akit, ha rosszul lesz, aztán együtt álsajnálnak.

A néző tehát beül egy előadásra, amitől – tudatosan vagy kevésbé tudatosan – várja, hogy valahonnan valahova eljusson. A történet, a karakterek, bármi. És az előadásnak sikerül felszabadítani a nézőt körülbelül a második pillanattól, és – kisebb figyelemlankadásokkal – végig megtartani, és szabadon megnevettetni. De az utolsó, vagy utolsó előtti pillanatban, mint akik nem tudják, mi történik, s mit csinálnak, olyan hirtelen lesz vége mindennek, hogy azt sem lehet tudni, hogy

——————————

Abigail bulija. A bemutató dátuma: 2019. január 11. Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós – Csíki Játékszín, Csíkszereda – Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely. Rendező: Barabás Árpád; Szerző: Mike Leigh; Fordító: Hamvai Kornél; Dramaturg: Deák Katalin; Díszlettervező: Szűcs-Olcsváry Gellért; Jelmeztervező: Török Réka. Szereplők: Bartha Boróka, Kozma Attila, Máthé Annamária, Szilágyi Míra, Vass Csaba.