Papp Tímea: Találkozások és félreértések
Hedda Gabler; A kommuna; Apró kozmikus félreértés. Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár
A Játéktér 2019. tavaszi számából
Borítókép: Hedda Gabler (a képen Simó Emese). Fotó: Petru Cojocaru
Miniévadot tartott a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Bár ennek konkrét okát az UNITER-válogatók érkezése jelentette, a showcase három előadásában nem volt nehéz megtalálni a női tematikus fókuszt. Mintha a Hedda Gablert, A kommunát és az Apró kozmikus félreértést nem a véletlen, hanem eleve a vágyak, célok, döntési lehetőségek női szempontú vizsgálata sodorta volna egymás mellé.
Ha a mából olvassuk a Hedda Gablert, a drámában felvázolt osztályrend társadalmi kényszeréből adódó boldogtalanságot – mint a tettek magyarázatát – teljesen elvethetjük. Ugyaninnen olvasva azt sem gondolom, hogy Hedda Gabler kizárólag megalkuvásból ment hozzá Jörgen Tesmanhoz. Ennek a nőnek fontos a testi-lelki izgalom, továbbá van tartása (amibe talán némi önhittség is vegyül), az uralkodásban a hatalom mellett annak megszerzése, a harc is vonzza, ami viszont egy eleve gyengébbel szemben számára egyáltalán nem érdekes kihívás. Következésképp biztos vagyok benne, hogy Hedda kezdetben szexinek találta Jörgen mániákus odaadását a középkori brabanti háziipar iránt. A szalmaláng viszont hamar ellobbant, miután rájött, ez a világ tiszteletet őbenne egyáltalán nem parancsol, érdeklődést nem kelt, elismerést sem vált ki, ezért jobb híján, a kudarcélményből adódó szorongással teli ébrenlét elől az alvásba menekül. Feltehetnénk a kérdést – pláne a mából, no meg egy bizonyos Nóra nevű nő példájából –, ha ennyire rettenetes, vállalhatatlan és inspirációmentes ez a kapcsolat, miért nem válik el… De maradjunk ennél a történetnél, a feltételes módnak sem az életben, sem a színpadon nincs helye. (Persze, a valóságban van az úgy, hogy az ember képes nem fájó, csak épp rég tetszhalott kapcsolatokban akár évtizedekig is létezni, az élet érdektelen unalma azonban a színpadon semmilyen eszközzel nem válik érdekessé.)
Három oldalról vesszük körül a stúdióban a játékteret (tervező: Albert Alpár), amelynek központi, gyakorlatilag egyetlen eleme egy viseltes bőrkanapé. A nyomasztó feketét oldja és északivá hűsíti a fehér balettszőnyeg, a bejárati ajtó az előadás kezdetén egy világos függönnyel erkélyajtóvá alakul. A színészek szintén köztünk, az első sorokban ülnek. Veled is megtörténhet – sugallja nem is annyira a szerző, mint inkább Tom Dugdale rendező. Zongora helyett karaoke van a házban, repülővel érkeznek a nászútról, a professzori állás betöltéséhez itt sikeres versenyvizsga szükséges. A papír a múlt és a jelen, a pendrive pedig a jövő – mondják. (Ami valljuk be, megmosolyogtató, hiszen a felhő a jelen, azt meg, hogy mi jön utána, ki tudja.) És azért mondják, mert Lövborg nagy műve nem elég a kandallóban, hanem egy pendrive-ról, betűnként tűnik a semmibe. (A backspace gomb nyomogatása helyett mennyivel teátrálisabb és egy Hedda Gablerhez adekvátabb lett volna egyetlen mozdulattal, már az Intézőből vagy a Total Commanderből kitörölni a fájlt!) A diktálás közbeni jegyzetek is mobilra felvett töredékek, amelyekből Jörgen és Thea megpróbálják rekonstruálni a korszakalkotó munkát.
Hedda (Simó Emese) sminktelen, farmeres, atlétatrikós, mezítlábas, aki ebben az understatementben maga az erotika. Thea Elvsted mániákusan ragaszkodó, manipulálható, alázatos, önmegvalósításra nem törekvő, empátiával teli, rebbenékeny, de leginkább saját nőiességére hangsúlyt nem fektető karakteréhez képest disszonáns a sötétvörös rúzs, az elöl teljesen zárt, hátul teljesen nyitott ezüst flitteres felső, amit Carmencita Brojboiu Lőrincz Ritára ad. Van feszültség ruhákból és a születésből származó státuszbeli különbségből adódóan (abból, hogy az egyiknek semmit nem kell csinálni, mégis minden megvan neki, a másik pedig ha belefeszül, akkor se lép előre vagy feljebb), ám a rendezés ezt nem viszi tovább, nem teljesíti ki. Nem sokkal szerencsésebb Molnár Bence sem, a tengerészcsíkos pólóba és fehér térdnadrágba öltöztetett Tesman férfinak, tudósnak, szórakozott professzornak – így is, nemhogy még egy lazacszín zakóval kiegészített szettben – egyaránt komolyan vehetetlen, inkább helyes és derűs BA képzésben részt vevő elsőéves kisfiúnak tűnik. A mackónadrágos Brack (Mátyás Zsolt Imre) hiába akar alfahím lenni, ez Lövborggal (Aszalos Géza) szemben lehetetlen. A nők ugyanis itt Lövborgon keresztül látják magukat, ő hitelesíti nőségüket, tehetségüket, ő a rosszfiú, aki életfeladatot ad, mert így vagy úgy, de meg kell menteni.
A mai olvasat azonban megmarad a látszólagosságban, a technikai külsőségekben, a hétköznapiságukban ható, nem jelmezszerű ruhákban. Minden azonnal és egyértelműen olvasható, az előadás titoktalan. Az atmoszférazenék chillje kikapcsol, a füst, a vibráló fény machévá tesz. A közelség nem fojt vagy zavarba ejt, hanem leleplez és súlytalanná tesz.
A Thomas Vinterberg írta A kommunában is van egy férfi, aki három nő számára jelent meghatározási pontot. Adott egy férfi, Erik (Bandi András Zsolt), aki örököl egy szép nagy házat, és felesége, Anna (Éder Enikő) biztatására lányukkal, Frejával (Szabó Abigél), továbbá ismerősökkel és ismeretlenekkel együtt költöznek oda. Erik az ötletadó, viszont ő az, aki nehezebben oldódik, Anna pedig azt várja ettől, hogy saját mentális fáradtsága eltűnik, ha úgy tetszik, a házassági problémáik megoldódnak. Egyetlen dologra nem számít: az egyoldalú megoldásra, ami (aki) Erik fiatal diáklány szerelmében, Emmában (Szilasi Eszter Júlia) testesül meg.
A kommuna (a képen Szabó Abigél és Éder Enikő). Fotó: Petru Cojocaru
A kommuna tagjai mindent megosztanak, mindent megbeszélnek – azt is, hogy beköltözhet-e Anna –, ez kívülről nézve időnként egészen komolytalanná válik. A vígjátéki helyzeteket irónia váltja, a derűs nosztalgiát (bár nem derül ki, mi iránt) keményebb konfliktusok ellensúlyozzák, mégis folyamatos a hiányérzet, bele-beleununk a történetbe. A túlzott szerzői empátia lenne az ok, ami mindent elsimít? A kommuna mint mellékszál, ami ráburjánzik a valódi tétre menő kamaradrámákra, és dramaturgiailag kioltja az életközepi válság és a felbomló házasság, illetve azok árnyékában a felnőtté válás problémáját? A staffázs, amelynek karakterei futóbolondságukban érdekesek, de csak a vázlat szintjén maradnak, és elterelik a figyelmet az egyébként önmagában meglehetősen súlytalan szerelmi háromszögről? Valószínűleg mindez együtt okolható azért, hogy a karakterábrázolás megreked a felszínen. Kétségkívül csodálatosak a napszemüvegek, a cipők, a trapéz- és alsónadrágok, és akkor még a parókát meg a póthajat nem is említettük, de mindez csak a történetet korban elhelyező külsőség.
Vinterberg 2011-ben rendezte meg a darabot, az ősbemutatót a bécsi Burgtheaterben tartották. 2016-ban filmet forgatott belőle, mert az anyag nem hagyta nyugodni. (Nem véletlenül, az embert nehezen hagyja nyugodni saját gyerekkora: Vinterberg ugyanis a 70-es évek közepétől a 80-as évek közepéig, 19 éves koráig, szülei válásáig egy kommunában lakott.) Az együttélésben rejlő lehetőségek és nehézségek, a hétköznapok ebből adódó bohózati, abszurd, melodrámai, tragikomikus pillanatainak sűrítése azonban egyik műfajban sem sikerült maradéktalanul. A temesvári, Radu Alexandru Nica rendezte előadásban az alapanyag hiányosságai kiütköztek, a korlátozottan alkalmas tér pedig ezeket fel is nagyította. A közönség térbeli elhelyezése miatt olyan az előadás, mintha egy laboratóriumi kísérletet néznénk (díszlet- és jelmeztervező: Ioana Popescu): két oldalon tribünről, egy oldalon a játéktérrel egy szintben levő székekről nézhető A kommuna, amelynek berendezése egy lakást idéz. Egy légtérben a nappali és a konyha, lépcső vezet az Erik és Anna, majd Erik és Emma hálószobájához. A földszint lomhán terül el, a nézőtér nem minden pontjáról látható be, valódi fókusza nincs. Így túl azon, hogy az A pontból B pontba jutás ideje megnő, a járás egy része üresjárattá válik, elsikkadnak és eltűnnek fontos gesztusok, szavak. Bár ez utóbbi korlátot megfelelő artikulációval, hangerővel és tempóval le lehetne küzdeni, az a bizonyos színpadi energia elszáll a semmibe, a nézői figyelem ellankad.
Nem színházi szövegnek készültek a Forgách András 12 nő voltam című novelláskötetéből választott novellák, szám szerint négy, de a belőlük létrehozott előadás határozottan színházi eseménnyé vált. Csábi Anna rendező – aki maga is játszik az előadásban – a monológokat szétszabdalta, ám a térben, időben, női karakterben távoli megszólalásokat igen rafináltan össze is hangolta úgy, hogy azokból egymást értő és érző, önmagukra és a többiekre is reflektáló nők beszélgetése alakult ki. Partnerei ebben Borbély B. Emília, Lőrincz Rita és a Temesvárra m. v.-ként visszatérő Tankó Erika. Értik egymás nyelvét, érzékiek, cinkosak, működik köztük a kémia, pontosan érzik, hogyan kell létezni a térben, ami egyszerre tervezői költészet és megoldásközpontú profanitás: ahol áttetsző párnák lebegnek (nejlonzacskóba rakott két-két héliumos lufi) és ide-oda gurul a fürdőkád (amire, hogy kívülről is fehér legyen, fehér pamutdzsörzét húztak). Magától értetődő természetességgel tudják viselni a furcsa hajfonatot, pizsamához a sapkát, az űrhajósruha alatt a csipkemídert, és bontják ki a ruhából a pillangószárnyat. Egyértelműen megképződik a Budapest–Brassó nemzetközi gyors büféje, a budapesti és a párizsi reptér, de még az űr is. Albert Alpár tere, kellékei és jelmezei egyszerre konkrétak és oda nem illőek, ebből az ellentétből pedig nem feszültség, hanem szürreális játékosság adódik. Ebből is következik, hogy a már említett reflexív hangvétel sem a szokásos analitikus, hanem jóval több benne a lebegés, az álomszerűség. Paradox módon épp ettől az elmosódástól, egyfajta mágikus valóságtól lesznek átélhetők és hitelesek ezek a történetek.
Apró kozmikus félreértés (a képen: Borbély B. Emília, Csábi Anna és Lőrincz Rita). Fotó: Petru Cojocaru
A három előadás központi kérdése a vágy, és nem csupán testi értelemben, hiszen a szerelem és a szexus az önmegismerésben és önkiteljesítésben is fontos szerepet kap. Ám míg a Hedda Gableren és A kommunán is érezhető a kimódolt keresettség, az Apró kozmikus félreértés csupa természetes könnyedség, (női) rafinéria, igazi felszabadulás.
A temesvári társulat előadásait az elmúlt másfél évtizedben jórészt fesztiválokon, budapesti vendégjátékokon láttam, kevésszer állt módomban eredeti helyükön, a színház saját közönségével együtt nézni. Ez a távoli követés természetesen nem ad teljes képet, hiszen óhatatlanul hiányoz(hat)nak a társulat egészének, vagy egy-egy művész pályája szempontjából meghatározó produkciók. Temesvár nem egyedüli az erdélyi színházak közül abban a tekintetben, hogy a középkorosztály és a fiatal generáció határozza meg. Összeszokottnak tűnnek, értik egymás nyelvét, az azonban egyértelmű, hogy nem univerzális ensemble-ként működnek. Amikor viszont szerep és színész – akár a komfortzónán belül, akár azon kívül – egymásra talál, megcsillan a tehetség.
——————————
Hedda Gabler. Bemutató dátuma: 2018. december 21.; Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház; Rendező: Tom Dugdale; Író: Henrik Ibsen; Fordító: Kúnos László; Dramaturg: Demeter Kata; Díszlettervező: Albert Alpár; Jelmeztervező: Carmencita Brojboiu; Zeneszerző: Cári Tibor. Szereplők: Aszalos Géza, Lőrincz Rita, Mátyás Zsolt Imre, Molnár Bence, Simó Emese, Szász Enikő, Tar Mónika.
A kommuna. Bemutató dátuma: 2018. december 8.; Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház; Rendező: Radu-Alexandru Nica; Író: Thomas Vinterberg, Mogens Rukov; Fordító: Boronkay Soma; Díszlet- és jelmeztervező: Ioana Popescu. Szereplők: Aszalos Géza, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Éder Enikő, Kocsárdi Levente, Molnár Bence, Szabó Abigél, Szilasi Eszter Júlia, Tar Mónika.
Apró kozmikus félreértés. Bemutató dátuma: 2018. szeptember 21.; Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház; Rendező: Csábi Anna; Író: Forgách András; Díszlet- és jelmeztervező: Albert Alpár; Zene: Constantin Coada; Fénytervező: Gidó Zoltán. Szereplők: Borbély B. Emília, Csábi Anna, Lőrincz Rita, Tankó Erika m. v.