Beretvás Gábor: Fókuszban a magyarországi kisebbségek

Beretvás Gábor: Fókuszban a magyarországi kisebbségek

Az V. Jelen/Lét fesztiválról
Borítókép: Malko Teatro: Virágzó szemek 

Az, hogy egy kisebbség kultúrája megmarad-e és fejlődik-e, nagyban függ a befogadó többségi közösség hozzáállásától. A Magyarország szomszédságában élő, vagyis az erdélyi, felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyarok gazdag színházi tevékenysége azt bizonyítja, az ottani többségi nemzet viszonylag elfogadóan viszonyul e kultúra megnyilvánulásaihoz. Természetesen egy éremnek két oldala van. Ezért is örvendetes, hogy Magyarországon immáron ötödik alkalommal szervezték meg az országban élő nemzeti kisebbségek színházainak találkozóját, ismertebb nevén a Jelen/Létet. Az V. Jelen/Lét március 25—30. között lezajlott programfolyamából vettem alább egy kisebb merítést – ebben az írásban tehát a fesztivál néhány előadását mutatom be.

Előrebocsátom, hogy tetszik az a (nem csak szimbolikus) gesztus, hogy a kisebbségi társulatoknak a budapesti Nemzeti Színház adott otthont. Viszonyítási pontom itt a kisvárdai helyzet, vagyis a határon túli magyar színházak több mint harminc éve létező magyarországi fesztiválja – a kisvárdai helyszínek adottságainak változása ugyanis nem tud megfelelő módon lépést tartani a határon túli színházak igényeivel. Az erdélyi, felvidéki, délvidéki színházak találkozójának is jót tenne, nem csak szimbolikusan, hanem a technikai paramétereket is figyelembe véve, ha egy jól felszerelt (nemzeti?) színház fogadná őket. Lehetne ez akár a miskolci színház is. Vagy akár a felújítás utáni debreceni színház.

Az V. Jelen/Lét Fesztivál a Magyarországi Szerb Színház és a Magyarországi Nemzetiségi Színházi Szövetség szervezésében jött létre. Az esemény főszervezője ismét az a szegedi születésű Rusz Milán volt, aki csapatával évről évre tető alá hozta a rendezvényt. Rusz tevékenysége nem „csupán” a szervezésben kulminált, hanem az események koordinálása és az előadások utáni köszönetnyilvánítások is többnyire az ő reszortját képezték. (Ebben segítségére volt olykor Csasztvan András, a szarvasi, szlovák nyelven is játszó Cervinus Teátrum vezetője, a Magyarországi Nemzetiségi Színházi Szövetség elnöke.) Mellesleg Rusz Milán képzett színész, Szinetár Miklós osztályában végzett 1990-ben. Ez a továbbiakban jelentőséggel bír majd. De lássuk, milyen előadásokat láttam a rendezvényen.

A fesztivál nyitó előadása a kárpátaljaiaké volt. Igaz, hogy a színpadon állók közül sokan már a Nemzeti Színház csapatát erősítik évek óta. Mint ahogy az is igaz, hogy a szereplők mind a – mostani nevén – Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházhoz kötődnek. Az előadás során, mely az Egyfelvonásos komédiák címet viselte, Csehov rövid komédiáiból kapott ízelítőt a néző, Vidnyánszky Attila rendezésében. Ez talán Csehovnak egy kevésbé ismert oldala. A szerző inkább az úgymond mélyebb drámái miatt lehet emlékezetes a színházba járók számára (ezekből viszont bőven kaptunk ízelítőt a közvetlenül a Jelen/Lét után zajló MITEM nemzetközi fesztiválon, szintén a Nemzeti Színházban). Már csak ezért is volt érdekes az, hogy a színészek, igazodva a komédiázás követelményeihez, egy régiesebbnek tűnő színjátszási módon játszottak. Amit leginkább a Liliomfi című film miliőjével lehetne megragadni.

MedveA dohányzás ártalmairól és a Leánykérés során a csapat tehát a népszínházi szórakoztatáshoz próbál visszanyúlni. A puritán díszlet, az elrajzolt karakterek, a szöveg nyelvezete és tartalma, a párkapcsolati témák így együtt a színjátszás hőskorát juttatják a néző eszébe. Bár ez a színháztörténeti kor és stílus nem feltétlenül tartozik azok közé, amik nagyon felkeltenék az érdeklődésemet, mégis, azt kell mondanom, hogy ezáltal az előadás által sikerült valamiképpen közelebb kerülnöm Csehov korához, illetve Csehov általam kevésbé ismert arcához.

Ebben nagy segítségemre voltak a mellettem ülők. Akik a közönség bemondogatós, fuldokolva kacagós szegmentumát képezték. Ők annyira élvezték az előadást, hogy a több szerepben is megmutatkozó Trill Zsoltnak ezt már muszáj volt lereagálnia. Így egy magát ösztönösen a női szerepekbe beleélő hölgy felkiáltására – „Hol vagyok?” – „A Nemzetiben!” volt válasz, mely az előadást nemhogy megakasztotta, hanem gazdagította is egy olyan elemmel, mely emlékeztetett arra, hogy a színészeknek hogyan kellhetett mondjuk százötvenévvel ezelőtti idejében lereagálniuk az akkori közönség harsány gesztusait.

A bolgár nyelven (is) játszó magyarországi Malko Teatro előadása szintén a párkapcsolatok irányából közelített, ám ezt a kérdéskört frissességével, humorával nem a múltba, hanem a mába helyezte. Igaz, a kiindulópontnak számító Radosztina Angelova-regény, a Bécsi lakás is új keletű. (A könyv 2017 óta magyarul is olvasható.) Az ennek nyomán készült Virágzó szemek című performatív előadás pedig, bár hasonlóképpen említi, hogy mit várt el a társadalom a nőktől, a mába helyezve humorosan negálja is a régi sztereotípiákat. A négy fiatal színész, Maria Dzsoikeva, Nikol Szultanova, Nikol Nikolova és Cvetelina Nikolova a saját élettörténetüket is bemutatva beszél az előadásban arról, hogy mit gondol most egy nő magáról, lelkéről, testéről, gondolkodásáról és persze a férfiak tulajdonságairól. Az alig több mint egyórás találkozás igencsak közel hozott a nézőkhöz számos, a huszonéves lányokat érintő problémát.

Pécsi Horvát Színház: Filip Latinovicz hazatérése

A Pécsi Horvát Színház előadása, a Filip Latinovicz hazatérése egy Miroslav Krleža-adaptáció volt, de mivel sajnos a művet nem olvastam, és a szláv nyelvekben csak módjával vagyok jártas, az értelmezésem megragadt a szavak etimológiai monitorozásán, illetve az értelmezés egy igen alacsony fokán. Mert azon kívül, hogy a Latinovicz (ejtsd Latinovits) név a megszokottól eltérő környezetben hogy cseng, és a játékmód milyenségének megfigyelésén túl bőven volt időm azon merengeni, hogy a javarészt szövegalapú előadáshoz miért nem gondoskodtak magyar vagy angol feliratról. Mellesleg csak pár magamhoz hasonlóan bagolytekintetű nézőt láttam, szóval a közönség nagy része – ez sok diákot is jelent – valószínűleg ismerte a horvát nyelvet, legalábbis az én nyelvtudásomnál egy mindenképpen előkelőbb szinten.

A fesztivál egyik legörvendetesebb attrakciója számomra a Magyarországi Szerb Színház Avala Express XX. című produkciója volt. Nem színházi értelemben dobott nagyot az előadás. Inkább amiatt volt érdekes, hogy Cseh Tamás dalai szerb nyelven szólaltak meg. Az Avala Express nem mellesleg egy híres balkáni vasútvonalon közlekedő menetrend szerinti járat neve. A címadás nem véletlen, hiszen az előadás története szerint a vonatút szimbolikus jelentőséggel bírva köti össze a múltat és a jelent. A Levél nővéremnek-ben a krakkói gyors ilyen.

Az előadás szövegeinek „balkanizálásában” maga Bereményi Géza segítette Milosevits Pétert. Így Rusz Milánnak és csapatának a Cseh Tamás – Bereményi Géza – Milosevits Péter trió adta meg az alapot. Azaz a Milosevits Péter rendezését követő mű, megtartva Bereményi hangulatiságát, némi nosztalgiával idézi meg az egykori Jugoszláviát, úgy, hogy a történet szerint az egyik „volt osztálytárs” a pesti Keleti Pályaudvaron várja a többieket, akik a délszláv háború kitörése miatt mégsem jönnek.

A kerettörténet több mint húsz éve íródott, és akkori aktualitása miatt nyilván más hangsúlyokkal bírt az Avala Express XX. 1996-os koncertje. Ám az idő szerintem nem ártott a produkciónak. Mint ahogy az sem, hogy a szerb nyelv miatt a magyarul is ismert szövegek erősebb tónusúak, keményebbek lettek. Mint ahogy a zeneiségen is tetten érhető a szerb népzenei múltból való táplálkozás miatt a balkáni jelleg. Kuriózum-előadásról van szó. Aminek szerintem a határokon túl is sikere lenne. Nem csak magyarok vagy szerbek lakta területeken, hanem, a színvonalas fordítástól függően, majd minden közép-kelet európai vidéken. Ugyanúgy értenék a románok, mint a csehek vagy a lengyelek. Persze fontos, hogy a turné során hasonló igényességgel lefordított szövegekkel találja magát szembe a közönség. Ezen az előadáson például két nyelven futottak kivetítve a szövegek.

Magyarországi Szerb Színház Avala Express XX.

Két kultúrkör szintézisét lovagolta meg a Magyarországi Német Színház előadása is. Itt viszont leginkább az keltett disszonanciát, hogy a színészek németül adták elő egy francia szerzőpáros eredetileg franciákra írt darabját. Ez még önmagában nem keltett volna feszültséget, viszont a szerzők témaválasztása örvén az előadás az idő teltével egyre érdekesebbnek mutatkozott. A Hogyan nevezzelek? / Der Vorname című előadás ugyanis pont a nyelviség miatt kapott némi kifordított jelleget. Bár már a közös Európában akár kulturálisan semleges kérdés lehetne, hogy milyen reflexek miatt nem szokás elneveznünk Adolfnak-Adolphnak egy újszülöttet, ám mégis a kiváltó ok épp a világháborúkat juttatja a néző eszébe. Azaz nem az egyesülés, hanem az eltávolodás, szétszakadás korszakát. Hitler keresztneve pedig német nyelven bűnbánatot és szégyent kelthet, franciául pedig faragatlan viccnek tűnhet. Így pont a német nyelvű játék miatt kapott a francia eredeti szöveg egy újabb gellert, így tett az előadás jelentése némi többletre szert. Persze a környezet ismerős volt. Elvégre most futott sikerrel az olasz eredeti alapján készült új magyar film, a Búék, melyre az előadás miliője részint emlékeztetett. Baráti és részben családi találkozó, középosztály, középkorú szereplőkkel. A lappangó titkok pedig lassan előkerülnek. Kiderül, hogy senki sem ismeri a másikat igazán. Mert mindenki csak magára figyel. Akár így is működhetne a szekszárdi Deutsche Bühne Ungarn előadása, de a humor és ez a nyelvi csavarintás más dimenziókat is életre keltett. Eleinte megdöbbentő volt és kusza, de aztán szép lassan helyére kerültek a mozaikból a kisebb darabok, a részek összeálltak egy egésszé.

A 2019-es Jelen/Lét kirakósa tartalmazott még számos elemet. Örmény, szlovák, görög és roma társulatok is megmutatkoztak itt. Mint ahogy a bábszínház műfaja sem hiányzott a repertoárból. Érdekes összeállítás volt. Kíváncsi vagyok, mi változik majd pozitív irányba, mi tapintható majd ki a 2020-as Jelen/Léten.