Ugron Nóra: Ehhez a történethez mindenkinek van köze

Interjú Alina Șerbannal
A Játéktér 2018. téli számából 

Alina Șerban roma művészként sokféle szerepkörben alkot: színész, drámaíró, rendező. Munkái összekapcsolódnak a roma identitás és történelem színrevitelével, a színházi nyilvánosságot következetesen az etnikai-kulturális és a társadalmi igazságosság képviseletének a tereként használja. A bukaresti és külföldi egyetemi tapasztalatairól, a romániai színházak kisebbségi reprezentációhoz való viszonyáról és az általa rendezőként jegyzett A nagy szégyen című előadásáról beszélgettünk vele.

Mesélj nekünk egy kicsit a bukaresti és angliai egyetemi tapasztalataidról. Hogy látod ezeket az intézményeket a roma hallgatók szempontjából?

Nem tudok minden roma hallgató, hanem csakis a saját nevemben válaszolni. Nyilván ezek a tapasztalatok nagyon különbözőek és rengeteg tényezőtől függnek: hogy ki az osztályvezetőd, milyen tanáraid vannak; attól a ténytől, hogy amikor én egyetemre jártam, az internet még nem volt ennyire népszerű, a Facebook sem ennyire napi szinten ismert, ahogy a politikai korrektség elve sem. Én nem a romáknak fenntartott helyekre jelentkeztem, bár tudom, hogy ez a szóbeszéd járta akkoriban, ezzel szerették volna bizonyos emberek megmagyarázni a sikereimet, hogy „persze, mert a romáknak szóló helyre jelentkezett”. Speciel én nem, de ha ezt tettem volna, az is jogomban áll. De anélkül jutottam be a bukaresti színművészeti egyetemre, hogy előzetes színészi felkészítőre jártam volna. Erre nem volt pénzem: voltaképpen csak meg akartam próbálni, hogy sikerül-e. Ez egy magammal szembeni tét volt.

Alina Șerban. Fotó: Cornel Brad

Természetes, hogy a tapasztalatok nagyon különbözőek, mert a bukaresti egyetemen, legalábbis az én évfolyamomon a képzés nagymértékben egy bizonyos fajta színházra és színészi módszertanra épült. Kint van lehetőséged más módszerekkel is kísérletezni, már csak ebből fakadóan különbözőek az egyetemi tapasztalatok. Sok múlik az egyes embereken, ismerek olyan hallgatókat, akik nem tudtak alkalmazkodni a kinti körülményekhez. De ezzel nem azt szeretném állítani, hogy a nyugati világ sokkal jobb, mint a miénk vagy fordítva. Nekem személyesen sokat segített, hogy a bukaresti egyetemen Mihaela Sârbu külföldi tanárokat hívott a vakációkban, és lehetővé tette, hogy több részletben törlesztve befizethessek a Színház Határok Nélkül (Teatru Fără Frontiere) magánkurzusaira, ahol megtapasztalhattam, hogy másfajta technikák is léteznek. Természetesen ez a privilégium, amiben részesültem, tette lehetővé, hogy szembesüljek azzal, hogy másfajta színházi műfajokhoz, színészi technikákhoz is illeszkedem. Mondhatni ez volt az én szerencsém. De az is meghatározó, hogy személyesen te éppen hogy érzed magad, hol tartasz az életedben, hogy a tanáraid miként beszélnek veled, így tudsz fejlődni. A dolgok nem feketék-fehérek, nem is tudnám azt mondani, hogy „jaj, rémesen éreztem magam a bukaresti egyetemen”, amikor lehet, hogy akkoriban épp egy olyan szakaszában voltam az életemnek, amikor nagyon nehéz volt fejlődnöm, szóval elég sok mindentől függ ez. Azonban az nyilvánvaló, hogy a diskurzus tekintetében nagy különbségek vannak: a sokféleség diskurzusa az én időmben egyáltalán nem létezett, ma pedig bizonyos problémák sokkal szabadabban, lazábban felvethetők, megbeszélhetők. Ezek a problémák nem hiszem, hogy megoldódtak, de legalább valamivel gyakrabban hallani róluk. Én teljesen csodabogárnak számítottam, amikor 2009-ben az egyetem befejezése után Romániában egy újfajta színházzal kísérleteztem, amely a romák diszkriminációja ellen szólalt fel. Egy olyan színházzal, amely nem egzotikus színben tüntet fel minket, de áldozatokként sem. Egy utcai performansszal kezdtem, amelynek a címe Eleven közmondások (Givisarde Paramicea – Proverbe însuflețite) volt, majd a saját történetem sokszoros verzióival folytattam. Temesváron kétfajta előadást csináltam, aztán pedig – ami miatt igazán ismert lettem – a Saját felelősségemre kijelentem-et (Declar pe propria răspundere), amelynek ezt megelőzően több verziója is volt.

Hogyan kezdtél saját történetekkel foglalkozni a színházban? Mi volt könnyű vagy nehéz a kisebbségi tapasztalatnak a saját történeteken keresztül való feldolgozásában, és egyáltalán a diszkrimináció ellen felszólaló színház műfajában? Amikor saját történetekkel dolgozol, amelyek mások számára is reprezentatívak lehetnek, mik lehetnek a harc eszközei?

Értem a kérdést, de bármennyire is igyekszem ennek a kereteihez igazítani a választ, nem tudom azt mondani, hogy valami nehéz volt vagy könnyű, vagy akár ezt konkrétan beazonosítani – egyszerűen mert nem volt senki más, akinek a nyomdokain elinduljak. Nem volt semmiféle modellem Romániában arra, a médiában sem, aminek alapján azt mondhattam volna, tudod, haver, van az a roma, aki elindult és erről így és így beszélt; vagy nézd, az a roma hogyan lépett elő és kezdett a saját identitásáról beszélni. Nekem nem volt ilyen szerencsém, hogy megadatott volna egy példa, amit kövessek. Szóval egyből kiléptem a golyózáporba, és azt mondtam: rendben, tisztában vagyok azzal, hogy van bennem egy igény elmondani a történetemet, mert olyan dolgokról szeretnék vallomást tenni, amelyeken keresztül azt remélem, hogy mások is azonosulhatnak ezzel a történettel. Nagyon idealistán kezdtem, azt hiszem, mert ez sok bonyolult kérdést vetett fel, amelyeket meg kellett emésztenem utána, és egyedül kellett ezeket megértenem, például azt a tényt, hogy a saját és az édesanyám életét veszélynek tettem ki, minket is kilakoltathattak volna; és nem vártam arra, hogy ez a történet „híres” legyen, mert nem is ezért csináltam. Amikor elkezdtek írni az újságok az előadásról, az bonyolult helyzetet teremtett, mert nem tudtam, hogy ez nehézséget fog-e okozni nekünk. Vagy, gondolj bele, én 2009–2010-ben csináltam meg mindezt: ma már coolabb kijelenteni, hogy „én roma vagyok”, de akkoriban még messze nem volt az. Annak, amit akkor csináltam, különös és bonyolult tétje volt. Számomra személyesen is, mint egy közönséges valakinek, aki hátrányos helyzetből érkezett. De ezen túl, ha nem is hátrányos helyzetből érkeztem volna, különösen nőként, nem lett volna egyáltalán cool bárkinek azt mondani, „én roma vagyok”.

Most is van ez a különbség, vagyis Kolozsváron és Bukarestben erre a fajta színházra, az identitás kinyilvánítására érzékenyek az emberek, de ha elmész Nagybányára vagy Tordára, vagy máshová…

Persze, tudom ezt. Semmiképpen nem állítom, hogy ezek a dolgok megoldódtak volna. Csak Bukarestben, Kolozsváron egy kicsit coolabbá vált ezt kimondani, és mi kialakítottunk ennek egy közönséget. A Saját felelősségemre kijelentem, akár elismerik, hogy részem van ebben vagy sem, de létrehozott egy újfajta színházat, mozgalmat és receptív közönséget. Hogy ezt esetleg a magam kárára tettem volna, az, mit is mondhatnék, a saját kockázatvállalásom része. Aminek, utólag nézve, a nyertesének érzem magam. De akkor egyáltalán nem tudtam semmit: hogy hogyan rajzoljam meg a helyzetet; hogyan mondjam el az anyámnak, hogy mindezt azért csinálom, mert úgy érzem, valamit változtatni fog a dolgokon. Mert éreztem, hogy nagy esélye van annak, hogy minket is kilakoltatnak majd – hát ezt magyarázd meg, ha tudod… Örülök, hogy csökönyösen ragaszkodtam valamihez, de ugyanakkor fogalmam sincs, hogy sikerült-e ezt véghez vinni. Könnyű része ennek a folyamatnak nem volt soha. Ellenben sokat tudnék arról mesélni, hogy mi az, ami maximálisan boldoggá tett, és ami most is erőt ad a folytatáshoz. Az emberekre gondolok, akik előadás után odajöttek hozzám, akik azonosulni tudtak a történettel, legyenek romák vagy sem. Arról, hogy gyakran kapok emberektől olyan üzenetet, hogy: gratulálunk, ezt folytatnod kell! Arról, hogy középiskolákban turnézva az előadással hétszáznál is több diákkal beszélgettem. Mindez sokszor vég nélküli harcnak tűnt, amibe újból és újból belekezdtem – de amikor hazaértem és üzeneteket kaptam a diákoktól, amelyek azt jelezték, hogy gondolkoznak arról, milyen társadalomban is élünk, az nagyon jó érzés volt.

Saját történetekkel indultál, amelyek mások számára is reprezentatívak lehetnek, de A nagy szégyenben[1] (Marea rușine) közös történetekről, közös traumákról beszélsz, mint például a roma rabszolgaság. Hogy jutottál el ide? 

Nyilván a saját történetről szóló előadásom mellett más előadásokat is készítettem, más darabokat is írtam – az egyik szövegemmel drámaversenyt nyertem… Valóban, személyes történetből indultam, és annak, hogy a saját felmenőimről gondolkoztam, van egy olyan jelentése, hogy szerettem volna hátrafordulni és megérteni a romák komplex helyzetét. Persze ez ahhoz a kérdéshez vezetett, hogy vajon miért mi vagyunk a leginkább gyűlöltek Európában? Európában és az országban. És megértettem, hogy amikor a romákról esik szó, egyúttal soha nem esik szó a történeti kontextusról is. Folyton ezt hallani: ezek, akik nem tudnak… Hasonló retorikával gyakran találkozni más kisebbségi csoportok esetében, gondolok a más bőrszínű emberekre. És nyilván ez a retorika a diszkrimináció változatos formáival van összefüggésben: például a társadalmi osztály szerinti vagy etnikai alapú kirekesztéssel, de egy olyan rasszista rendszerrel is, amely a romákat hosszú évek rabszolgasága után mind a mai napig rabszolgaságban tartja.

A köztünk lévő különbségtétel soha nem az erényeinkből fakadt, és a velünk született privilégiumok kiegyenlítéséért állami vagy rendszerszintű segítség soha nem érkezett, ellenkezőleg: ezeket inkább elmélyítették. Mindez eléggé érthetően egy tabuizált, kényelmetlen történethez vitt, amely a miénk, a mindenkié és a közös történetünk része: a romák rabszolgaságához. Ehhez a történethez pedig mindenkinek köze van, semmi esetre sem csak a romáknak. Ez a darab lehetővé tette, hogy bemutatóm legyen az országban és egy újfajta provokációval kínált meg, jelesül az első roma rendezőnővé válás kihívásával. És boldog vagyok, mert kilenc év társadalmi üzeneteket közvetítő művészi munka után láthatom ennek a gyümölcsét, láthatom az állami színházaknak az ajtaját kinyílni, például az Excelsior Színházét. Az előadást most úgy játsszák havonta az Excelsiorban, hogy minden alkalommal beszélgetés kíséri. A nagy szégyen címnek nem egyfajta személyes szégyenérzethez van köze, hanem az Islazi kiáltvány szövegéhez; nem emlékszem pontosan az idézetre, de arról a követelésről van szó, amely az embertelenség és a roma rabszolgaság nagy szégyenének eltörlését kéri. Ez ugyanis a forradalom követelései közt szerepelt.

Valójában ez egy, a szereplők által interiorizált szégyenné is válik…

Persze, hogy a történetben… A gondolat, amire én figyelni szeretnék, és amit ki akarok hangsúlyozni, hogy számos interjú rasszista módon kiemeli, hogy hiszen Alina Șerban is ezt állítja, hogy a romáknak szégyenérzetük van ezzel kapcsolatban. És pont ezek miatt van szégyenérzete. Természetesen a történet összetett, és különböző rétegekben a szégyen különböző formáit mutatja fel, a történelmi, közös szégyentől a személyes szégyenérzetig, amelyeknek számos komplex, árnyalt feltételrendszerhez van közük. De a munkát sokan leegyszerűsítik, a szemembe mondva a fentebbi érvelést, és nekem újra neki kell futnom a címül szolgáló idézet magyarázatának.

Nem erre utaltam, de jó, hogy ezt elmondod.

Igen, nem hagyok ki semmit.

A nagy szégyen. Fotó: Váczi Roland

A következő kérdésem az állami színházakra vonatkozik: hogy látod, hogyan reprezentálják a különböző kisebbségeket a romániai állami színházak vagy egyáltalán állami intézmények? A te esetedben: hogyan kaptál lehetőséget abban a színházban, ahol A nagy szégyent is játsszák Bukarestben? Van-e az állami színházak részéről érdeklődés a marginalizált kisebbségek és az ilyen jellegű történetek iránt, mint amilyen A nagy szégyen?

Nekem egyáltalán nem volt könnyű ebben a rendszerben helyet találni ennek és egy ilyen témájú előadásnak. Nem számítva, hogy megtörtént, hogy felülről cenzúráztak, és a cenzúrázó e-mail magában az előadásban bizonyítékként szerepel. Nyilván az én kilenc éve tartó alkotómunkám épp azért indult, mert nem láttam viszont magamat az állami színházak által kínált történetekben, így a romák történeteinek a független színházban csináltam helyet, egyfajta mozgalmat és közönséget generálva ezzel. De ezen túl nagy tétje volt számomra annak, hogy olyan helyre menjek, ahol az emberek nem feltétlenül értenek egyet velem alapból. Őszintén, nem is reméltem, hogy az Excelsior Színházban jóindulattal fogadnak majd, inkább arra számítottam, hogy megmutatkozom és elutasítanak, ahogyan ez olyan sokszor megtörtént már velem. Zárójelben mondom: korábban azt is mondták nekem, hogy a darab túlságosan „valamilyen”. Ellenben a román színházban semmi nem túlzó, mert több város állami nagyszínpadán is láthatsz élő disznókat, és meztelen nőket az élő disznókon, miközben tolleső hull a mennyezetről – és ez az egész nem „valamilyen”. Szóval mindebből semmi sem „valamilyen”, de egy, a romák rabszolgaságáról szóló előadás az túl „valamilyen”. Ez sokféle elutasítással szembesített. Biztos vagyok benne, hogy ha ezt a szöveget egy nem roma, befutott alkotó írta volna, gyorsan elfogadták volna, és a nem roma művészt megtapsolják. Lám, már éppen amikor feladtam volna, az volt a tervem, hogy továbbra is a független szcénán játsszunk, de azért elmentem, hogy őszintén bemutatkozzam, ők pedig eljöttek a bukaresti társadalmi témájú színházat képviselő ARCUB-ba, hogy megnézzék az előadást – ahová egyébként nagyon hosszú ideig, egy évig kellett lobbiznom, hogy bekerüljünk, pedig ők társadalmi témájú darabokat hoznak –, s lám, az Excelsior Színház mint egy megmentő, a román nép számára diadalmasan azt mondta: igen. Bevett hát az Excelsior, akikről nem sokat tudtam, és örömömre szolgált, hogy kiderült, gyermek- és ifjúsági színház, ami nagyon jó dolog, mert ezen az előadáson keresztül épp nekik szeretném elmondani a történeteimet. Majd kiderül, hogy lesz az új házban. Eddig áprilisban és májusban játszottuk [az interjú készítésének idejéig, vagyis júniusig – szerk. megj.]. Régóta szerettem volna egy otthont a darabomnak, hogy végre legyen technikai segítség is. De ez egy nagyon új hely, és ahogy említettem, rengeteg mindent bevetettem az előadás érdekében, nem csak akciót és munkát. Mert teljesen tisztában voltam azzal, hogy a történet ezt megérdemli, és valójában ezért küzdök tovább, nem álltam le. Remélem, az előadást játszani fogják, lesz rá érdeklődés. Ahogyan remélem, hogy hosszú élete lesz – meghívtak egy turnéra is – mert meggyőződésem, hogy megérdemli. Még dolgozom ezen az előadáson, szóval ezt szeretném valójában mondani, hogy itt nem ért véget.

Én is remélem, hogy eljuttok még Kolozsvárra is, itt rengetegen nem látták még az előadást, de már hallottak-olvastak róla.

Szeretnénk menni, jó lenne nagyteremben játszani. És szeretném, hogy Patarétről[2] is jöjjenek megnézni – mondom ezt annak a hihetetlen helyzetnek az apropóján, amiben Kolozsvár van éppen. És mekkora Patarét, amit Kolozsvár annyira eltart magától… Ami miatt magam emberként is szégyenkezem. Őszintén, nem lennék roma Kolozsváron: voltam a kolozsvári napok által meghívott, kényeztetett művész, de nem tudtam felengedni a város utcáin. Örültem annak, hogy mennyi fiatalt láttam, hipsztereket és bárkifélét egyaránt, de tudod, nem tudtam nem gondolni arra, hogy nem messze egy dombra emberek más embereket, gyerekeket éppen kidobtak. Szóval Kolozsváron nehéz felengednem, soha nem tudnék.

Értem ezt: ahogyan Kolozsvár viszonyul időnként Pataréthez, hogy az nem a város része és az „igazi” kolozsváriak bent élnek a városban…

És erről nem is beszélhetek legitim módon, mert nem vagyok azoknak az embereknek a helyzetében. Csakhogy a magam részéről nem tudok nem megrettenni. Annak örülök valamennyire, hogy nem vagyok közel ehhez a helyzethez. De soha nem szeretnék megnyugodni, tudva, hogy másokat egy szeméttelep mellé dobtak. Tudva, hogy az ottani gyerekek pont ugyanolyanok, mint minden gyerek. Ahogyan ők is ugyanolyan emberek, mint mi.

Igen, a helyzet most is nehéz, nemrégiben [2018 júniusában – szerk. megj.] is voltak kilakoltatások[3].

Tudom, láttam. Örülök annak, hogy vannak még emberek, akik megnyomják a vészjelzőt, vannak akciók, de ezzel ennyi… Ez a történet pont az a mese, amiben a gyönyörű kerítés mögött egy baromi nagy sárkány lakik. A sárkány itt a rendszerszerű megarasszizmus. És a kerítés pedig minden kulturális-whatever tevékenység, amire Kolozsvár olyan büszke. Ez a valódi Untold-sztori.[4]

——————————

[1] Lásd a szerzőnek a Színház folyóirat 2018. júliusi számában közölt kritikáját Alina Șerban A nagy szégyen (Marea rușine) című eladásáról (szerk. megj.)
[2] Az utóbbi pár évtizedben számos roma családot lakoltattak ki Kolozsvár belvárosából a várostól néhány kilométerre fekvő szemétdomb mellé, Patarétre. (U. N.)
[3] A kolozsvári Szociális lakásokat most (Căși sociale acum) aktivista csoport videóját a Lacatuș család kilakoltatásáról több mint 185 ezren nézték meg a Facebookon (U. N.)
[4] Kolozsvár központjában 2015 óta évente megrendezik az Untold nevű fesztivált, melyet rengeteg kritika ért: az egész várost megbénítja a központ lezárása, ráadásul egy olyan eseményről van szó, melyet a lakosság nagy része nem engedhet meg magának, olyan drága. (U. N.)