Proics Lilla: Hol van a cigány drámairodalom?

Proics Lilla: Hol van a cigány drámairodalom?

Interjú Balogh Rodrigóval, a Független Színház vezetőjével
A Játéktér 2018. téli számából
Borítóképen: Balogh Rodrigó. Fotó: Vincze Alina

Balogh Rodrigóval, a tizennégy éve működő Független Színház és a második éve megrendezett Roma Hősök Fesztivál alapító vezetőjével szaladtunk végig azon, hogyan lett színházcsináló, és miként találta meg ebben a közegben az útját.

Miért színházzal kezdtél foglalkozni?

Még nem voltam iskolás, amikor hétfőnként szünetelt az adás a tévében, volt azonban rádiószínház – amit soha nem hagytam volna ki. Másnap ugyanis lemodelleztem, amit hallottam, a falubéli cimboráimmal vagy fadarabokkal, kavicsokkal. Elég sokáig tartott, amire ezt abbahagytam. Aztán belenőttem a családi gazdálkodásba Pamukon, ahol gyerekkoromban éltem. Somogyban jellemző volt az asszimiláció, úgyhogy a cigányok is földet műveltek és állatot tartottak, háztájiban. Közben persze mindinkább megértettem a traumákat, szégyeneket: például a cigány családoknál és a nem cigány családoknál is dráma volt, ha a másikkal házasodtak. Pedig nagyon sok vegyes házasság lett azon a környéken. Közben kertészetet kezdtem tanulni, ami életszerű volt abban a helyzetben, úgyhogy a gyerekkori színházi kíváncsiságom el is szunnyadt, átmenetileg. A balatonboglári szőlészetben és borkombinátban már középiskolásként dolgoztam. Lehangolóan mocskos, igénytelen környezet volt. Engem is ingyenmunkásnak használtak, mint a többieket, akiket az iskolák kiközvetítettek „gyakorlatra”, ahogy az később kiderült, az iskolának fizettek a „gyakorlatot kínáló” cégek. Ezután, bár nem érdekeltek a dísznövények, egy bonszájkertészetbe kerültem. A gazda ott a közelébe sem engedett minket a növényeknek, csak ástuk az üvegházak alapjait, miközben már érettségi előtti évben jártunk. Akkor lett elegem. Fogtam magam és jelentkeztem az egyik kaposvári gimnáziumba, dráma és francia szakra, majd nem sokkal később a megyei vándorszínházba. Az 1979 óta működő Déryné Vándorszíntársulat jól kitöltötte az űrt a Csiky Gergely Színház erős művészcsapata mellett, akik akkoriban már nem tájoltak a környéken. Amire Pestre kerültem érettségi után, addigra rengeteg előadáson és fellépésen voltam túl. Egy hónap színiiskola után kerültem be a Budapesti Kamaraszínház csapatába. Később a Shakespeare Akadémián tanultam. Hat évet dolgoztam, azután mentem át a Bárkába, a Maladypéhez csatlakozva, két évre. Amikor a POSZT-on játszottuk Hölderlin Empedoklészét, elegem lett.

Miből lett eleged?

Untam magamat mint színész. Kezdtem kiábrándulni a szakmából. Láttam, hogy piedesztálra vagyok emelve, de azt is, ahogy majd egyszer letaszítanak onnan. Közben hallgattam a történeteket, mint például amikor egy színházigazgató felesége mesélte nekem, hogy a feltételezése szerint lomis cigányok mérgezték meg a kutyáját. Miért is mesélte nekem az ügyes kis teóriáját? Mit gondolt, mi közöm van nekem mindehhez? Sok hasonló vacak gesztust kaptam kollégáktól. Nem tudom, hogy szaporodtak inkább ezek az élmények, vagy én vettem észre egyre jobban őket, de azt éreztem, hogy nem stimmel ez a közeg. Én huszonegy éves koromig nem éltem meg a cigányságomat elsődlegesnek. Kutyás voltam, bicajos, vagy cigis, meg sorolhatnám a többi identitásomat, amiben sokadik volt a cigány. És amire kezdtem észrevenni, hogy ez utóbbi másoknak mennyire fontos, addigra tényleg ott voltam egy cigánynak mondott társulatban – amelyik kezdte kipaterolni a cigányokat. Akkor mentem át a Karavánba dolgozni Nyári Oszkárékkal, mert egyre inkább a tehetséggondozás foglalkoztatott, amit ők remekül csináltak 2009-ig, amíg nem alakultak színházzá. Ez azt hozta, hogy a produkcióknak kellett dominálni, a tehetséggondozás pedig háttérbe szorult – semmi kifogásom nem lehetett ez ellen, hiszen öt évet nagyszerűen dolgoztunk együtt és a Karavánnak valóban ez volt az útja. Kiváltam, és a Független Színházzal akkor hoztuk létre a Tollfosztást, ami másról szólt, és másképp is készült, mint egy repertoárelőadás. Két év múlva született meg hasonlóan a Peer Gynt.

Így utólag, mit szerettél a színházban?

Azt, hogy nagyon sok mindent megtanulhattam. Nemcsak a színészetet, hanem rengeteg minden mást, ami érdekes technikai dolog van egy színházban. Én nem büféztem, hanem koslattam a műszak után, ami lehet, hogy a belőlem jövő melós tempónak köszönhető, de azt láttam, hogy ők mindig érdemi munkát végeznek: ha felraktak egy lámpát, akkor az fent volt. Ehhez képest én nem tudtam pontosan, hogy amit csinálok, abból mi látszik. Egyébként pedig úgy gondolom, nem baj, ha az embernek vannak jó és rossz élményei, nem baj, hogy többféle közegben mozog – a növendékeimmel kapcsolatban is mindig ezt gondoltam: tanuljanak nálam, aztán menjenek tovább.

A Tollfosztással kezdtél bele abba, ami már a te elképzelésed – és amit már láthattak kívülállók is.

Nyolc ösztöndíjassal fogtunk bele az éves programba, amelyben heti tizenöt órát dolgoztunk együtt. Azért kezdtem ilyen módon is tehetséggondozásba, egyáltalán azért alapítottam a Független Színházat, mert nincsenek cigány színházcsinálók, ahogy sok más szakmából is hiányoznak. Egyébként amióta M. Tóth Géza a rektor, nem kivételes esemény, hogy felvesznek cigányokat az egyetemre. Most már vannak cigány munkatársaim – ami azért fontos, mert meg kell értenünk az önreprezentáció fontosságát. És egyszer csak feltettem a kérdést, hogy bár novellisták, regényírók, költők vannak, de hol van a cigány drámairodalom? A Tollfosztásnál is szempontunk volt ez, hogy szülessen közösségi módon drámai anyag. Menet közben aztán olyan helyzetek elé kerültem a tanítványaimmal együtt, hogy rám ragadtak aktivista feladatok is, ami már politikai térben való mozgást jelentett. Rengeteget kellett gondolkodnom, mi is a legfontosabb. Most úgy gondolom, társadalmilag és művészileg is elsődleges, hogy egy kisebbségnek legyenek hősei. Ha a képviseletünkre létesített egyik intézményünket egy nyugati piacra hamisított hegedűket szállító ember vezeti, akkor sajnos nincsen működő szellemi bázisunk, nincsenek valódi kulturális létesítményeink – ezeket meg kell teremtenünk. Amíg nem tudjuk magunkat cselekvő drámai hősként internalizálni, addig nem fogunk polgárosodni, mert már rég nem az integrációról kellene beszélnünk. Ahogy annak idején megszületett a Bánk bán, úgy született meg a hozzáférhető, élő magyar kultúra. A líra, az epika érzelmekről, állapotokról tud beszélni, de az aktív cselekvésről és felelősségvállalásról a dráma ad példát.

Te már ebben vagy. 

2015-ben az Európai Roma Digitális és Kulturális Archívum drámairodalmi és színházi szekciójának kurátori munkakörét láttam el, elkezdtük összegyűjteni a cigány származású színházi alkotókat és alkotásaikat. 1887-től napjainkig, Oroszországtól Nagy-Britanniáig. Most tizenhat országban dolgozunk tizenöt csapattal és hét egyéni alkotóval – ők kivétel nélkül olyanok, akik mindezt profin csinálják, tehát nem műkedvelő vagy szabadidős tevékenységként. Ezért is fogtunk bele tavaly a Roma Hősök Fesztiválba.

Biztos sok érdekes figurával és történettel találkoztál ebben a gyűjtésben. Mondanál párat?

1830-as évek. Egy száztagú zenész-vándorcigány csapat elindul keletre. Köztük van egy közel ötvenfős család, a Demeter család. Ahogy mennek, egyre hidegebb van, vissza is akarnak fordulni, de már nem engedik vissza őket. Végül eljutnak Moszkvába. 1887-ben a Demeter család tagjai a moszkvai Kisszínházban megcsinálják az első cigány nyelven, cigány emberek által előadott bemutatójukat. 1931-ben a család megkeresi Sztálin kultuszminiszterét, hogy segítsen létrehozni egy romani színházat. Segít. Egyébként 1932-ben a Szovjetunió területén élő összes nemzetiség kap kulturális intézményt. A Romani Színház a második világháborúban járja a frontot, és játszanak a katonáknak. 1944-ben az összekalapozott pénzből vesznek a hadseregnek egy harci repülőt. 2018-ban az Orosz Színházi Unió elnöke Natasa Demeter. Vagy mondok egy másikat. 2008-ban Jess Smith traveller írónő megkeresi a skót miniszterelnököt, hogy kérjen bocsánatot az összes skót travellertől az üldöztetések miatt, amelyet évszázadokon át elszenvedtek – amire Richard O’Neill traveller drámaíró azt mondja, inkább ír neki egy darabot. Meg is írja. A darab erről a bocsánatkérésről szól. 2011-ben bemutatják az Edinburgh-i Storytelling Festivalon, hatalmas sikerrel. A nézőtéren ott ül Russell McLarty atya is (aki most már egyházügyi miniszter), és a skót egyház egy év múlva kiad egy deklarációt, amelyben nyilvánosan bocsánatot kérnek a travellerektől. De nem a bocsánatkérés volt a leglényegesebb, hanem az, hogy a gesztus sok mindenre rámutatott. Ezután egészen rövid időn belül történt meg az, hogy járhatnak a traveller gyerekek vegyes osztályokba, ahogy 2012 óta a traveller nőknek is jár a rákszűrés.

Nem emlékszem, hogy nálunk ehhez hasonló gesztus történt volna hatalmi helyzetben levőktől.

De gyakorlatias együttműködés van például abban, hogy Karavánból jönnek hozzánk a gyerekek, a Tudás hatalomba, vagy a Karavánba mennek tőlünk – és ez nagyon rendben van. Pláne egy olyan közegben, ahol látjuk, tudjuk, hogy a támogatások megítélése kapcsán hogyan harapják át egymás torkát elismert emberek, pedig nem beszélünk sok pénzről. Jó, hogy kimaradunk ebből. Azt pedig mondanom sem kell, milyen megosztott lett a szakma politikailag is, amit egyáltalán nem volt nehéz elérni, mert azt a békát, hogy ehhez a hatalomhoz kell igazodni, egyre többen lenyelik.

Másodjára rendezitek meg a Roma Hősök Fesztivált a Stúdió K-ban.

Monodrámákat dolgoztunk fel és storytelling előadásokat: tavaly négy előadás volt, idén nyolc lesz. Idén befejezzük a storytellinget – remélem, valaki átveszi és folytatja. Jövőre a kamara-előadásokat kezdjük feldolgozni, ami négy-öt évig is el fog tartani.

Fel is veszitek az előadásokat?

Persze, hiszen egyrészt nagyon sok ember nem fér be abba a kis színházba, másrészt oktatási anyagként is fogjuk majd használni – társadalmasítjuk: így a későbbiekben sokan megnézhetik, és felkínáljuk egyetemen tanítható kurzushoz is, alapanyagnak. Ha ez jól sikerül, akkor egy értő közeg alakul, és nem csak egy gettóba tekintés lesz kisebbségi színházzal foglalkozni. Tíztizenöt év múlva úgy lehet Európai Cigány Színház, hogy azok, akik tanulták mindezt, és akikkel korábban együtt dolgoztunk, továbbra is foglalkoznak ezzel. Ennek a Színháznak olyannak kell lennie, mint a Skót Nemzetinek, amely mindenhol jelen van, mert partnerének tekinti a kisvárosi játszóköröket és a nagy társulatokat is. A mi utunk tehát az önszerveződés.