Zárug Berni: Nők. Férfiak. Emberek.

Zárug Berni: Nők. Férfiak. Emberek.

2019. THEALTER Nemzetközi Színházi Fesztivál, Szeged
Címlapkép: Ivo Dimcsev: LIVE Solo Concert. Fotó: thealterphoto2019 

A zenei fesztiválok esetében egyáltalán nem újkeletű dolog a résztvevők egyfajta rítikus beavatása az esemény első napján. Miközben konstans libabőrözések közepette, mosolyogva ülök Ivo Dimcsev koncertjén, az angol on the edge of my seat kifejezés legszorosabb értelmét megtapasztalva, az jut eszembe, mi ez, ha nem beavatási rituálé, ha úgy tetszik, megtisztulás? Bár az énekes/zenész/performer/táncos/koreográfus I-Cure című performansza kimondottan a saját lelkünk gyógyításáról szól, a 29. THEALTER-t indító koncertje is egyértelműen felért egy alapos „tömeghealinggel”.

Másnap a szakrális kezdéshez kapcsolódva együtt ünnepelek Pirezisztán lakóival, a Landy Vhala család tagjaként. Két újdonsült nővéremmel szó szerint vakon indulok neki a fesztiválnak. A szertartást pisztolylövések szakítják félbe, azonnal menekülni kell piréz szülőhazánkból – bekötött szemmel, bizonytalanul vágunk neki az útnak. A bOdyssey Escape c. projektje egyedi módon, a legelemibb érzékszervünktől megfosztva kalauzol, a menekülni kényszerülők bőrébe bújtatva. Ez tökéletes analógiája annak, mit jelenthet előre látható következmények nélkül, kényszerből nekiindulni egy ilyen útnak. Az élményt fokozza, hogy a társulat zürichi csapata is jelen van, tehát az elődás több nyelven folyik. A játszókká avatott „mindenek, csak nem nézők” egy-egy segítőt és egy másik vakon-tapogatózót kapnak társnak, illetve kevés ételt és egy útlevelet, amit fontos megőrizniük, hiszen, mint ahogy a beavatott testvér felvilágosít, enélkül senkik. Aztán a kaland egyik állomásán rendőrök fosztanak meg a dokumentumtól, ennek azonban dramaturgiailag nem lesz semmi következménye. Ahogyan annak sem, ha bármilyen módon megpróbálsz aktívabban részt venni a történetben, lázadni esetleg, hiszen a vezetők kézen fogva, vigyázva visznek végig egy előre kijelölt úton – ez számomra minden próbálkozásom ellenére sajnos megakadályozta a maximális beleélést.

Kelemen Kristóf (Budapest): Megfigyelők
Fotó: thealterphoto2019

A vakon botorkáló helyzetét Kelemen Kristóf előadása az ellentétére fordítja: nem-látóból egyenesen megfigyelővé válok, és a „negyedik falnak is füle van” konvenciót követve csöppenek a hatvanas évek kényszerspiclijei közé – bár a jelenkor társadalmából szemlélve is megállja a helyét a történet. Az előadást az első sorban, kispárnán ülve nézem végig, Schnábel Zita minimalista-hiperrealista nappalijának küszöbéről – ha az előadás egésze nem üvöltené képletesen az arcomba, akkor is kukkolónak érezném magamat. A Megfigyelők Michael Besenczy (Rétfalvi Tamás) 1965-ös történetén keresztül mutatja be, hogyan épültek fel az informátori hálózatok, a zsarolás módszereit – bevonva ebbe a homoszexualitás kérdését – és az érintettek tehetetlenségét,  a rendíthetetlen Horváth hadnagy és játékmester (Jankovics Péter) szúrós tekintete által kísérve, annak sebezhetőségét is felvillantva. A fegyelmezett színészi játékkal tűpontosan megformált karakterek (Baki Dániel, Józsa Bettina, Réti Iringó) személyes tragédiáit figyeljük egy meglehetősen intim térben, mindezt úgy, hogy a Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk és a Magyar akác után Kelemen Kristóf ismét az orrunk alá dörgöli az aktuális igazságot: „a jövő itt van, és sose lesz vége”.

Reactor (RO): 99,6%
Fotó: thealterphoto2019

És ha már a magyar igazságok dokumentarista jellegű megjelenítésénél tartunk, itt kell megemlítenem a kolozsvári Reactor 100%-ban Halász Péter-díjas 99,6%-át. Az intimitás itt is kulcsszerepben: a nézők a játszók közt körben ülve hallgatják az őket szemkontaktus által kiválasztók történeteit, így szinte azonnal megteremtődik egy bensőséges, barátságos viszony. A marosvásárhelyi Double bind c. előadást ismerve, ahol szintén a román-magyar viszonyról szóló személyes sztorikat dolgoztak át, kíváncsian várom, milyen újdonsággal szembesítenek ez előadók a témával kapcsolatban. A 99,6% nem mutogat ujjal, nem sorakoztat fel negatívumokat, épp ellenkezőleg: azt emeli ki, mennyi közös van a teljesen random jelen levő kilenc előadó között, annak ellenére, hogy az emberek többsége mégis arra a fennmaradt négy századra fekteti a hangsúlyt. A rítikusság itt is erős, az alkotók közös jammelésben kombózzák a román és a magyar népdalokat a saját tapasztalataikkal, az előadás legmeghatóbb mozzanatait megteremtve – nehezemre esik nem bekapcsolódni az örömzenébe. Talán az erős érintettségnek, talán a családias atmoszférának köszönhetően, de a finálé altatódalait hallgatva ritkán előbukkanó könnycseppek gyülekeznek a szemembe.

A THEALTER idén a társadalmi felelősségvállalás kérdése mellett a nők helyzetére is nagy hangsúlyt fektetett. Keszég László 23 percében Járó Zsuzsa egy céltudatos középkorú nő életébe avat be. A darab cseverésző hangvétele miatt eleinte felmerül: miért kell nekem ezt hallgatnom? Mitől több ez egy átlag családanya történeténél? A kezdetben álomférjnek tűnő házastárs irigyli felesége hirtelen jött szakmai sikerét, már-már belebetegszik, így válásig fajul a helyzet. Aztán egyik váltás után, amikor a főhősnő ismét „két kis levegőburokhoz” beszél, elhangzik az előadás fő gondolata: „Tudom ám, hogy igazából nincsenek itt. Tudom, hogy a gyerekeim halottak.” És innentől fordul át a történet súlytalan cseverészésből egy társadalmi probléma feszegetésébe. A gyerekek gyilkosa saját apjuk, aki hidegvérrel leszúrta a kicsiket, majd huszonhárom percet töltött egy légtérben a holttestekkel. A darab legfőbb üzenete szavakban is testet ölt: évente egyre több gyerek válik családon belüli erőszak áldozatává. Statisztikai adatok követik egymást a zárlatban, az előadás szubjektív jellege azonban mégsem válik didaktikussá, pusztán szembesít egy teljesen hétköznapi nő megrázó történetével, és azzal, hogy ez nagy valószínűséggel bármelyikünkkel megtörténhet.

KL Színház: Alaine – Ideje a meghalásnak
Fotó: thealterphoto2019

A fesztivál harmadik monodrámáját tulajdonképpen a kétszereplős monodráma műfajába sorolnám, ha lenne ilyen paradox kategória. Ladányi Andrea Alaine – Ideje a meghalásnak című önironikus „haláltáncában” ugyanis úgy olvad össze a főhős nyolcvanéves alteregóját leképező, derékra csatolható muppet báb (Hoffer Károly, Palya Gábor, Raffai Péter munkája) Markó-Valentyik Anna még fiatal testével, hogy közben képes egy teljesen különálló karaktert megjeleníteni. A bábhasználat itt valóban indokolt, a takaratlan őszinteség meghatóvá, a szembesítés nevetségesen keserűvé válik. Mi lesz a nőkből, ha szépségüket már ráncok és plöttyedtség takarja kíméletlenül? Nők-e még egyáltalán? Érdemes úgy élni, ha lehajolni már nem tudsz a derékfájástól, a térdelős módszer meg csak bonyolítja a felállást? Hogyan lehet ezt egyáltalán feldolgozni, pláne ha egyedül maradsz? Kell-e félni a haláltól? Mind olyan kérdések, amelyek előbb-utóbb mindenki életében felmerülnek, és amelyeket ez az előadás jól meg is válaszol. Persze nem direkt, szájbarágós módon. Alaine kíméletlenül felmutatja az öregség mindkét oldalát, a válasz azonban nem a szövegben vagy a dalokban rejlik. A kulcs maga a karakter mentalitása, az, hogy tudnunk kell magunkon nevetni, hiszen enélkül nem jöhet létre a szembesülést követő elfogadás. Bár a problémafelvetés egyértelműen komplex, a kínált megoldás borzasztóan egyszerű és reális. Imádtam. Pont.

A nőiség témája azonban itt még korántsem zárul. Az üvegbúra az Alaine-nal szemben egy fiatal írónő (Zsigmond Emőke) identitáskereső útjába enged betekintést. Bár Kókai Tünde és Dóra Béla – kimagasló színészi megoldásokkal – bújik a főhőst körülvevő, egészen különböző karakterekbe, az előadás jórészt a főszereplő narrációján alapszik, a díszlethez hasonló stilizált módszereket alkalmazva. Kálmán Eszter szemkápráztató tere szó szerint kapaszkodót kínál a színészeknek mind fizikai szempontból, mind a játék tekintetében – a három színész kúszik, mászik, csüng, lóg, ül, fekszik, áll, gurul, alátámaszt, kihangsúlyoz, néha meg sajnos csak illusztrál általa. Widder Kristóf rendezésében Esther csak beszél és beszél, néha csajosan picsog, néha határozottan véleményt formál, és így válik apránként a szemünk előtt nővé – és ezt a nővé válást támasztja alá a szöveg fokozatos fejlődése, egyre árnyaltabbá válása, amely nem mellékesen a karakter szakmai fejlődését is belopja a képbe. A történet számomra kicsit túl csajosan sablon-amerikaivá vált, nem sikerült valódi mélységeket találnom benne, így az előadás második fele vontatottá vált a tragikus csavar ellenére.

A fent említett előadások különböző viszonyrendszerekben, egyéb problémákat is érintve mutatják fel a női sorsot. Nem úgy, mint a Queendom, ami csak és kizárólag a nőkről, a lányokról, a csajokról szól – még akkor is, ha a záró jelenetben az előadók férfiként jelennek meg, hiszen ezt is női szemszögből teszik, egyfajta drag showként. Szabó Veronika előadása női sztereotípiákat visz színre: hiú szépségkirálynők, reneszánsz nőalakok, női harcosok, vihogva bulira készülő még nem teljesen nők és pornóból kilépő dominák követik egymást, parodisztikusan elrajzolva. A nyolc női előadó végig jelen van, úgy fizikailag, mint mentálisan – és láthatóan jól is érzik magukat a felvett szerepekben –, amire mindenképpen nagy szükség van egy részben rögzített improvizáción alapuló performanszban. Sajnos ez az improvizatív jelleg számomra helyenként átbillentette a produkciót a „túl sok” határán, ahogyan a súlytalan interakcióra való törekvés is láthatóan zavart okozott a nézőkben – ezért, amikor valódi részvételt vártak tőlünk, nem csoda, hogy kínos csöndben ücsörögtünk inkább. A produkció gondolatisága, célja és üzenete nyilvánvalóan megalapozott, a kivitelezés azonban számomra nem nyújtott többet egy lányszereplős hollywoodi filmek jeleneteiből készült montázsnál – mindenesetre a többi néző alig halkuló nevetését tekintve elfogadom, hogy ez önmagában is szórakoztató tud lenni.

Oberfrank Réka/Collective Dope: Beat
Fotó: thealterphoto2019

Nők és férfiak kapcsolata végül a tánc nyelvén is megmutatkozott, három egymást követő produkcióban. Oberfrank Réka és Horváth Nóra AfterEverAfterjében nőképeket látunk felvillanni az otthon unatkozó háziasszonytól a megfelelésvággyal teli szépségkirálynőig. A két táncos gyönyörűen fonja össze a különböző típusokat, néha együtt, néha egymástól teljesen függetlenül mozognak a térben, szépen hangolva a dinamikai váltásokat. Egy rövid szünet után a Beat követi a sort, mely nemcsak Horváth Nóra szereplése miatt kapcsolódik az AfterEverAfterhez: mintha az imént látott egyik nőalak életének következő etapját jelenítené meg, Ivanov Gábor figurájával kiegészülve. A produkció a lehető legszélesebb zenei skálát átölelve mutatja meg a legkülönbözőbb nők és férfiak tánc általi – illetve mozgásban leképezett – egymásra találását. A táncosok különbözőségeik kiemelésére is hangsúlyt fektetnek, jól adagolt komikummal és öniróniával tűzdelve láthatjuk a legegyszerűbb „egyet jobbra, egyet balrától” a már kimerülésig hajszolt komplex mozdulatsorokat. A táncszínházi vonalat a cseh As Long As Holding Hands zárja. A koreográfia, ahogyan ezt az előadás elején a táncosok is megjegyzik, „innovatív” módon a szerelem témáját bontja ki. Egy nő és egy férfi, sőt inkább minden nő és minden férfi kapcsolatának variációit láthatjuk, a görcsös ragaszkodástól az őrjöngő eltaszításig, az összeforrott csókon keresztüli légzéstől egymás eltiprásáig. A szegedi alkalom azonban kivételes volt. Míg a megszokott felállásban Tereza Ondrová és Peter Šavel látható, a zsinagóga színpadán egy sérülés miatt Lukáš Záhorák vette át a táncosnő helyét. Mondhatni teljesen más előadást láttunk így, hiányérzete viszont senkinek sem támadt: ez a csoda, ami a táncosok által megteremtődött, ugyanúgy működik nemtől, hajszíntől, bőrszíntől, származástól, mindentől függetlenül. A fókuszpont két ember szerelme, ha úgy tetszik, két léleké – és ezt talán még erősebben sikerült hangsúlyozni a két férfitest mozgása által.

Lukáš Záhorák (SK) – Peter Šavel (SK): As Long As Holding Hands
Fotó: thealterphoto2019

A 2019-es THEALTER tehát a tőle megszokott színvonalon gyűjtötte össze a főként magyarországi független-progresszív színházi szféra legizgalmasabb produkcióit. Mindenki válogathatott ebből a saját szájíze szerint, amint ez a fentiekből is kiderül – hiszen magam csak néhány előadást emeltem ki a teljes programból. A szakmailag rendkívül változatos programot felvonultató fesztivál számomra egyetlen hiányossággal bír. Valahogy épp a fesztivál-jelleg hiányzott, és itt nem az előadásról előadásra való szünet nélküli rohangálásra gondolok – sőt, a THEALTER nagy erénye a jó időbeosztás –, hanem az atmoszférára. Bár a zsina-kert tekinthető egyfajta bázisnak, mégsincs egy olyan közösségi tér, ahol esténként összegyűlhetnek a résztvevők „szakmázni”, beszélgetni, ismerkedni, hiszen mindenkit ugyanaz hozott ide: a színház.