Jakab Villő Hanga: A színház az iskolánál is fontosabb

Jakab Villő Hanga: A színház az iskolánál is fontosabb

Interjú Fekete Lovas Zsolt színésszel
A Játéktér 2018. téli számából
Fotó: Barabás Zsolt

Fekete Lovas Zsolt magát olyan színésznek vallja, aki fokozott figyelemmel követi a társadalmi mozgásokat, a különböző életkorú, társadalmi helyzetű emberek életét. A jelen problémáiból gyúrt színház jelent kihívást számára, az, hogy az őt körülvevő környezetet, a várost, ahol él, egy személyes, tapasztalatra épülő perspektívából mutassa meg. Ezt tapasztalta meg a budapesti KOMA közösségi színházban folytatott munkája során és ezt a színházi attitűdöt építi jelenlegi drámapedagógiai, közösségi és szociálisan érzékeny színházi projektjeiben is.

Melyik a legkorábbi emléked, ami a roma identitáshoz vagy roma nemzetiségű emberekhez kötődik?

Magam félvér vagyok, édesanyám felől van cigány származásom, de ő már nem kötődik ehhez az identitáshoz, ő úgy szocializálódott, hogy nem ismeri a cigány kultúrát, nem tanulta a nyelvet, szokásokat. Édesanyám nevelt fel, aki takarítónő és nagyon sok köszönettel tartozom neki, hogy ezt az életutat járhatom. Kisiskolás voltam, amikor az egyik módosabb osztálytársam azt mondta suli után, hogy én nem mehetek focizni, mert cigány vagyok: a hasamban éreztem a fájdalmat, lefagytam. Nem tudtam, mit jelent az, hogy cigány, hogy miért mondják ezt nekem, és ha cigány vagyok, akkor miért nem mehetek focizni. Végül azért nem mentem el focizni, mert a srácnak behúztam egyet, és másnap tartottam a következményektől. Később már nem ért hasonló atrocitás a suliban.

Az egyetem után milyen hatások értek, amelyek meghatározóak abban, hogy ma szociálisan érzékeny vagy közösségi színházban gondolkodsz, alkotsz?

Színészként kerültem be a budapesti KOMA Társulatba, amely egy független, alternatív színházi társulat. Téma volt a cigánykérdés, ahogyan egyéb társadalmi problémák is: kiemeltünk történeteket, sztorikat, azokat játszottuk el.

Hogyan talált rá a társulat azokra a társadalmi témákra, történetekre, amelyekben fantáziát látott? 

Az utolsó roma – Egy utolsó cigány előadásról például, amelyet Horváth Kristóf írt és Vékes Csaba rendezett, enyhe túlzással azt mondhatom, hogy az én tapasztalataim alapján és mindennapi viccelődésekből alakult ki. A társulat előbb jókat nevetett azon, hogy románoztak vagy cigányoztak engem. Szórakoztunk rajta. Aztán komolyabban érdeklődtek, kértek, hogy meséljek az életemről, a családomról, hogy ezeket játsszam el rövid jelenetekben.

A budapesti közösségi színházi tapasztalatod után hasonló elképzelésekkel láttál munkához a sepsiszentgyörgyi Őrkő nevű romák lakta nyomornegyedben?

A cigányok és a pénz címen egy színházpedagógiai projektet szerettem volna megvalósítani, drámajátékokat folytatni, majd helyi gyerekek saját tapasztalatait a rendőr-polgár, igazgató-munkás, király-szolga ellentétpárokban megjeleníteni. Most a Máltai Szeretetszolgálat egyik munkatársa, Czegő Tünde őrkői színházpedagógiai foglalkozásra nyert támogatást, ebben a projektben is valószínű, hogy fogok dolgozni.

Hogyan látod a színház és a közügyek, társadalmi kérdések viszonyát: miben látod a színházpedagógia hatását a kirekesztett közösségek számára? 

Úgy gondolom, hogy a szegregáltan, telepeken élő cigány gyerekek számára a színház az iskolánál is fontosabb. Ha az oktatási rendszer nem eléggé nyitott és rugalmas, hogy ezeknek a gyerekeknek is teret engedjen, akkor otthoni példa, támogatás és lehetőségek hiányában ki fognak esni az oktatásból – erre a helyzetre lehet alternatíva a színház. Az általános műveltség hiányára is jó opció lehet a színházpedagógia, amely azt is lehetővé teszi, hogy gyermekek megéljenek bizonyos szerepeket, élethelyzeteket, kiadják magukból, amit gondolnak. Ez megerősítheti a társadalomról, saját helyzetükről való tudásukat is, hogy komoly, hosszú távú életcélokat is meg tudjanak valósítani. Vannak híres cigány etnikumú értelmiségiek Romániában is, de nem foglalkoznak a nyomornegyedek gyerekeivel. Olyan színházi módszer kialakítása a célom, amely rövidebb idő alatt hoz fejlődést a közösség életében.

Úgy tűnik, hogy a román színházi közegben jellemzőbb a közösségi színház, amely vagy magukkal az érintettekkel közösen dolgoz fel egy-egy társadalmi krízishelyzetet, kirekesztett, roma közösséget érő atrocitást (mint a kolozsvári és bukaresti illegális kilakoltatások történetei) vagy színházi társulattal dolgoznak fel egy-egy jelenséget. Az erdélyi, de talán főként a székelyföldi magyar közegben még csupán kezdeményezések formájában láthatunk próbálkozásokat a roma közösségek helyzetének tematizálására, közösségi színházi projektekre. Mi lehet ennek az oka?

Romániában élünk, elsősorban így a román értelmiségiek, jogvédő szervezetek férnek hozzá az uniós támogatásokhoz, amellyel ezeket a projekteket finanszírozzák. Akikkel erről beszéltem, úgy vélik, hogy Székelyföldön elsősorban a saját kisebbségi helyzetünkből adódó nehézségek leküzdésén dolgozunk, arra már nem marad energia, hogy a többszörösen hátrányos helyzetű cigányokkal is foglalkozzunk. Elsősorban az anyagi támogatások hiánya, pályázati pénzek lehívásának nehézségei miatt hiúsult meg több hasonló kezdeményezés is.

Őrkői tapasztalataid után most a Sepsiszentgyörgy közelében fekvő Sepsikőröspatakon fogsz drámapedagógiai módszerekkel foglalkozást vezetni roma gyerekek számára. Miben jelent újat ez a foglalkozás?

Nemrég keresett meg Deme Róbert veszprémi származású színházi szakember, hogy csatlakozzak a projektjéhez. Maga főleg autista és Down-kóros, sajátos nevelési igényű, fizikai vagy szellemi akadályozottsággal élő gyerekekkel foglalkozott itthon és külföldön, de volt alkalma cigány gyerekekkel is dolgozni. Ő kezdeményezett Sepsikőröspatakon egy olyan projektet, amely egy éven keresztül színházpedagógiai és egyéb tevékenységek folytatását teszi lehetővé. Ehhez csatlakozom én is, hogy a színház eszközein keresztül erősítsük meg őket. Az önkéntesen végzett korábbi, őrkői munkához képest egy anyagilag finanszírozott projekt több eredménnyel biztat, ugyanakkor az őrkői gyerekek helyzetén kívül egy újabb szociális közegbe is betekintést nyerhetek. Kezdetben ismerkedni fogunk a gyerekekkel, testfejlesztő játékokat, általános műveltséghez köthető gyakorlatokat fogunk folytatni, az év végére pedig egy olyan előadást állítunk össze, amelyet ők írnak, díszleteznek, játszanak el.

A szociális kérdésekben a színház olyan közös nyelvet keres, amely az elnyomásban élő, kirekesztett csoportok helyzetét maguk számára is érthetővé teszi, de a többség felé is kommunikálni tudja. Milyen történetek képesek közelebb vinni ezeket a társadalmi rétegeket?

Két helyzet van: egyrészt amikor a kisebbségben, kirekesztésben élő fiatal, felnőtt maga éli meg az igazságtalan bánásmódot, és van az, amikor ő az, aki kegyetlen a többségi társadalom valamelyik tagjával, ő bánt egy másik embert. Ezt a két helyzetet szeretnénk élesen körvonalazni, megmutatni mind az elnyomottak, mind a többségi társadalom számára. Az ideális az volna, hogy a két véglet megmutatása után, harmadikként egy feloldó utat, egyfajta megoldást is előrevetítsen a színházi feldolgozás.

Milyen történetek teszik érzékennyé a nézőket?

Cigány a turkálóban, cigány a kórházban vagy a munkaadónál, a munkaadó visszaélése a feketén dolgozó cigány etnikumú emberrel – olyan tipikus sztereotip helyzetek, amelyből rengeteg vesz körül a mindennapokban: akár vallási, akár munkahelyi, iskolai, egészségügyi közegben zajló történetek.

Az-e a lényeg, hogy maguk a hátrányos helyzetű fiatalok, felnőttek fogalmazzák meg, hogy mi az, amit átélnek? Hogy ne más mondja el helyettük az ő történetük?

Igen, és hogy értelmesen fogalmazzák ezt meg: ne csak a saját oldalukat látva, hanem akár megoldásokra is rámutatva.

Milyen élményekből épül az új, egyéni előadásod, amely az Open Society – Nyílt Társadalom Alapítványok támogatásával fog megvalósulni? Hol tart az alkotói folyamat?

Az egyéni előadást a saját életem, tapasztalataim, a roma identitás és társadalmi helyzet jelenségei inspirálják. Kialakult a csapat, a dramaturg Székely Csaba, együtt dolgozunk többek között Kónya-Ütő Bencével és Bordás Attilával is. Június végére az anyagi fedezet is meglesz.

Az egészségügy működésére fogjuk kiélezni az előadást, a csattanója pedig egy asszisztensnő és egy cigány legény közötti helyzet. Ez ugyan nem valós részlet, de akár az is lehetne. Az előadás az életem során kialakult meghatározó irányvonalakat dolgozza fel. Nagyobb körút során szeretném majd bemutatni, színházban, előcsarnokban, akár iskolákban is, de a pályázat elsősorban kórházi előadásra vonatkozik.

Miért éppen kórházakra összepontosít a darab?

Egyrészt ez volt a pályázat témája, másrészt, mert azon túl, hogy ki vagyok, milyen a nemzetiségem, mivel foglalkozom, a legerősebb tudatszint mindannyiunk számára mégis a vagyokban, az élekben van. Emiatt az érzés miatt is hatalmas a versengés a kórházakban, hogy én legyek az első, akit meggyógyítanak, akit megfelelő bánásmódban részesítenek. Így válik a kórház az előítéletek, a sztereotípiák legjobb terepévé. Az egyéni darab nem állásfoglalás amellett, hogy a kórházi szakemberek diszkriminálnak, hanem különböző végletekből, pozitív és negatív diszkriminációról egyaránt szólva az életem szeretném eljátszani. A végletek helye lehet a kórház: egy asszisztens szerelmes lehet egy roma férfibe, mert egyszerűen hozzá vonzódik, de ugyanitt, más esetben az is megtörténhet, hogy amiatt, hogy roma és büdös a beteg, mert nincs lehetősége mosakodni a környezetében, az asszisztens nem látja el megfelelően, egyszerűen, mert undorodik.

Milyen erős, életrajzi vonatkozású jelenetet emelnél ki a feldolgozott történetek közül és hogyan viszonyul ehhez a fikció a drámában?

Stand-up tragedy jellegű előadást szeretnék, ami jól szórakoztat, de közben rávilágít helyzetekre és mélyen meg is érint. Az egyik személyes történet, amit feldolgozok a darabban, egy szerelmi szál: a lánnyal, akibe halálosan szerelmes voltam – vele veszítettem el a szüzességem is – szakítanom kellett, mert a nagyapja eltiltott, amikor udvarolni kezdtem, mondván: cigány vagyok. A fikció mint keret, azért fontos egy ilyen előadásban, mert ezt kéri a dráma szövege, a színpadképesség is, hogy a darab így felülmúlja az emberi fantáziát: ne csak élethelyzet, fájdalom, öröm legyen benne, hanem mutasson ezeken túlra.