Böjthe Pál: Súlyos történetek vidám borítóban
A dráMÁzat IV. 2018 című drámakötetről[1]
A Játéktér 2019. tavaszi számából
Eljátszottam a gondolattal, hogy úgy kellene olvasnom a dráMÁzat IV. 2018 antológiát, ahogy a pályázat zsűrije olvasta a beküldött műveket: nem tudva, ki(k) a szerző(k). Úgy kellene írnom is róla. Csakhogy a könyvben a drámák címe fölött eleve ott áll az író neve. Aztán az ötlet ott is sántít, hogy a recenzió műfaja azt kéri: egyes írókhoz kössem a munkáikról kifejtendő véleményem. Az továbbra is tetszik amúgy, hogy a drÁMÁzat-pályázat valamiként olyan fórum, amelyre az itt-ott felbukkanó ismert nevek mellett azért többnyire mégiscsak olyanok jelentkeznek, akik reményeik szerint éppen most fognak kitörni a névtelenségből. Itt lehetőséget kapnak arra, hogy a befutott szerzőkkel egyenlő esélyekkel induljanak.
2017-ben tették közzé a dráMÁzat negyedik kiírását. Az egyfordulós, jeligés pályázat célja kortárs drámaszövegek létrejöttének ösztönzése, házigazdái a projektsorozatot néhány évvel azelőtt kezdeményező székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, valamint a mellé később betársult nagyváradi Szigligeti Színház. Az udvarhelyi színház a minden év őszén megrendezett dráMA kortárs színházi találkozójára szokta megjelentetni, kb. minden második évben, az újonnan megjelent kötetet, akkor kerül sor a nyertesek bemutatkozására, illetve a zsűritagokkal való nyitott beszélgetésre is.[2]
A kortárs magyar drámaírás legfontosabb hazai ösztönzői három kategóriában várták a drámákat, és ezekből az első és második helyezettek nyertes munkái kerültek be a kötetbe. A ’Debüt’ kategória értelemszerűen a drámaírás terén pályakezdőknek számító alkotókat szokta megszólítani. A ’drámaÍRÓ’ kategóriába olyanok új darabjait várják, akiknek már jelentek meg, illetve kerültek színpadra műveik. A ’dramAUTOR’ kategóriában román nyelven írt drámákkal lehet pályázni, természetesen olyan pályaművekkel, amelyeket még nem mutattak be színpadon. A zsűri munkájának eredményeként a dráMÁzat IV. című kötet hat művet tartalmaz. Íme tehát a szerzők és néhány gondolat az alkotásaikról.
Oláh-Horváth Sári 2017-ben végzett Marosvásárhelyen színházrendezői szakon. De ez csak egyik a képesítései közül, és írását olvasva, tevékenységét követve világossá válik, hogy valamiként a színházat mint egészet tartja szem előtt. Gyerekjáték című ’színpadi szöveg’-ével (ahogy a szerző nevezi) amúgy pályázott a dramaturgcéh Nyílt Fórumán is, oda Lenni vagy nem címmel adta be a darabot, és a dramaturgok Vilmos-díját is elnyerte vele. A darabról egy olyan kirakósjáték jut eszembe, amely sokféle elemből áll tömören össze. A pontossága miatt látom ilyennek: mintha az „elemek” egymást kiegészítve tökéletesen kitöltenék a rendelkezésükre álló teret. Tovább lehet gondolni ugyan a történetet, de bármilyen hozzátoldás leválna az eredeti szövegtestről.
A szöveg olvasás közben nagy figyelmet követel. Figyelnünk kell, hogy a több fonálból szőtt kelme készülését követni tudjuk, anélkül, hogy összegabalyodnának fejünkben a szálak. A Gyerekjáték amúgy a lendülete, a kellőképpen bonyolított és a homályból megfelelő ritmussal előcsalogatott története, nem utolsósorban a szöveg életszerűsége miatt nem véletlenül került a kötet legelejére, azaz lett első díjas a ’Debüt’ kategóriában.
Az ügyes írástechnikán túl a darabból egy sajátos pluszérték is kiérződik, és ez abból adódik, hogy: szerzője nő. Ezt amúgy nem emelném ki, ha a szöveg maga nem vállalná fel és nem tálalná ezt szépen: karakteresen, egyszersmind nem hivalkodón. Ha úgy tetszik, ajándék nekem ilyen darabot olvasni, hiszen egy férfinak nincs ahonnan néhány női élményt behatóan ismernie, fiziológiai okokból egyszerűen nem élheti át. Ami az alkotás egyetlen férfi szereplőjét illeti, jól beleillik a történetbe. Kissé sablonos, kissé elmarasztaló a megjelenítése, de hát a hét, erős vonalakkal megrajzolt nő között egyedüli férfiként már az is jó, hogy életben marad.
A második díjas szerző, Scipiades Erzsébet Budapesten élő Pulitzer-emlékdíjas újságíró. Mocsár 812 drámája az a típusú alkotás, amelynek címe tökéletesen elárulja a rákövetkező szöveg hangulatát. A szám, egy telekkönyvvi helyazonosító, ilyen szempontból nem számít. A színpadot mocsárrá kell változtatnia annak, aki majd megrendezi ezt a darabot. Nincs benne varázs, kedvesség, és bódulat is annyi van, amennyit egy rothadó massza kigőzölgése okozhat. Egyébként ez a posvány egyszerre híg, alaktalan és ugyanakkor rendkívül stabil, hiszen az emberi természetből és az emberek közti kapcsolatokból született és táplálkozik. A színmű egy egész gyűjteményt vonultat fel az emberi hitványság tárházából: gyűlölködés, cinikusság, ok nélküli beletörődés, vádaskodás, lopás, pedofília, gáncsoskodás és így tovább, mindenre a kapzsisággal téve fel a koronát. A kapzsiság nem feltétlenül a legsúlyosabb emberi vétek, viszont ebben a drámában különös megvilágításba kerül, amikor kiderül, hogy a szenvedő (?) alany egy fél életen át tartó bántalmazást feled a vagyonszerzés lehetőségének megcsillanásakor. Ez a kötet legrövidebb írása, de tovább már nem is lehetne sűríteni. A vagdalkozások és gerinctelenségek forgatagában éppen annyira tömörödik össze a mocsár, hogy mérhetetlenül ragacsossá váljék, ami miatt a lakói ne tudjanak belőle kiszabadulni.
A ’drámaÍRÓ’ kategória első helyezettje az 1982-ben Debrecenben született Krusovszky Dénes költő, író, szerkesztő, kritikus. Az időjárás Skóciában a szerző megnevezése szerint ’egy magyar tragédia’: a kis hazugságok és mulasztások súlyos következményét példázó színpadi alkotás. A színdarab helyszín, helyzet, végkövetkezmény tekintetében meglehetősen gyakran látott kombináció. Mármint a valós életben. A szereplőtípusokkal is gyakran találkozunk a hétköznapokban: komoly ambíciókat dédelgető önkormányzati tisztviselő, őt támogató feleség, a szüleire nagyjából fittyet hányó kamasz gyerekük, és annak nem szívesen látott barátja, a nagyobb lánytestvér, aki külföldön tanul. Ez az egyik, többé-kevésbé összetartozó csapat. A másik csapat sem áll eminensekből, polgármestertől üzletemberig elsősorban mind arra összpontosítanak, hogy a számításaik kijöjjenek. Az egyensúly kedvért van benne egy semleges orvos és egy még semlegesebb nyomozó. Hamar rájön az ember, mire megy ki ez az egész játék. De azért nagyon is elképzelhető a színpadra állítása.
Hatházi András tájainkon ismertebb szerző, mint a kötet többi alkotója. Többszörösen díjazott színész, egyetemi tanár, színházi rendező és író, akinek a Kovács János meghal című darabja nem az első ilyen stílusú műve. Pályázati művét a szerző ’igazi mesejáték’-nak nevezi. Amint épül a történet, az események úgy következnek be, ahogy megsaccoljuk, hiszen nagy valószínűséggel már akár többször is találkoztunk ilyen struktúrával életünk folyamán. Ismerős a beteg ember kálváriája; az isten háta mögött tevékenykedő családorvos (szakmai) igaza és annak el nem ismerése; az ismert (nagyvárosi) orvos hencegése és a realitás területére való kényszerű leszállása, amikor tennie kellene valamit olyan helyzetben, amikor már semmit nem lehet tenni; a gyógyfüvesek tevékenysége; a gyógyfüvek jó híre. Ehhez adódik hozzá az apja kálváriáját tehetetlenül szemlélő, valahonnan hazajött fiú, aki rátekint a megváltoztathatatlanra, egy picit talán nosztalgiázik, aztán visszatér a távolba, megszokott életéhez.
A kötetnek mint a pályázati eredmény összegzőjének nagy erénye, hogy román szerzők darabjait is tartalmazza. Érdemes eredeti nyelven olvasni ezeket, mert így érvényesül leginkább az értékük. A fordítással nincs semmi baj, természetesen; de a román nyelv ízéhez hozzárendelődnek fejünkben a karakterek, amelyeket nem akarnak a szerzők elidegeníteni, vagyis hús-vér román embereket jelenítenek meg, és így szépen megjeleníti őket az olvasó a képzeletében, hozzáadva a saját ez irányú tapasztalatait. (A román nyelvvel nem volt azonban szerencséje Hatházi Andrásnak: mint a kötet székelyudvarhelyi bemutatóján szóba került, darabja talán azért lett csupán második helyezett, mivel román nyelvű részeket is tartalmazott, amiket a szerző nem fordított le magyarra – és egyes zsűritagok, románul nem tudván, nehezményezték ezt.)
A ’dramAUTOR’ kategória első helyezését és egyben a kötet „titokzatos szerzőjének” címét a Latyak avagy Románia következő elnöke írója érdemelte ki. (A darabot fordította Bozsódi-Nagy Orsolya-Boglárka.) Csupán a könyv megjelenése után derült ki a beküldő kiléte, ezért a többi szerzőtől eltérően, adatokat a könyv végén nem olvashatunk róla. De már tudjuk, hogy a bukaresti Radu Popescu rendezőről és drámaíróról van szó, aki más versenyeken is nyert, legutóbb például egy rövid színpadi művek megírására szánt fórumon. A Latyak avagy Románia következő elnöke egy tömegszállítási eszközt, a villamost választja színtérül a társadalom egy bizonyos szeletének bemutatásához. A főszereplőnek – egyben a darab egyetlen szereplőjének – őrültsége adott dolog: de csak annyira őrült, mint amikor azt mondjuk valakiről, hogy amolyan okosbolond. Mindaz, amiről az utazása során beszél, nagyjából igaz, alig (itt-ott) kikezdhető. Beszédének azon részeiben található inkább hiba, amelyekben a nagyvilág eseményeit taglalja. A hétköznapi ember pontatlan információival van feltarisznyázva, hiszen ő is ugyanazokból a hírforrásokból merít, mint a nagy többség. Viszont – a szöveg tanúsága szerint – amihez hozzáférhet, arra sok időt fordít, elolvas, meghallgat minden hírt. Szereti hallani a saját hangját, és nem szereti, ha az útjába állnak. Legkevésbé akkor, ha akadályozója, remek álmainak aláaknázója éppen az anyja. Ilyenkor, valószínűleg, mérhetetlen düh tör rá (amit nem látunk), és képes elmenni a végsőkig. Ennek eredményét már látjuk: a villamos végállomásán, a külváros szeméttelepén A FÉRFI (ez a monodráma szereplőjének neve) megszabadul a hulladéktól. Kiüríti az anyja testrészeit tartalmazó zacskókat.
A kategória második helyezettje a Ploiești-en élő szerző, drámaíró Marian Popescu. Darabjában, a kötetben csak román nyelven olvasható Banda lui Mobiusban az abszurd dráma eszközeivel él. Nála viszont – az abszurd drámák többségétől eltérően – nagyon is valós a története számára választott helyszín (Pătârlagele), valamint a drámában emlegetett többi település (Ploieşti, Bukarest). Ebben a darabban is megjelenik egy okosbolond, aki felismeri a világvégi (de, mint mondtam, azért nagyon is valós) állomáson megjelenő Grigoréban a félrelépőt, a hazugság spiráljában erre-arra sodródó polgárt. Ez a hazugságokra épülő életforma tulajdonképpen neki is terhes, de soha nem is próbált kilépni belőle. Nem feltétlenül egy alaposan átgondolt stratégia miatt viselkedik így, inkább a megérzései sodorják. Amint a SZEREPLŐ (PERSONAJ) lerántja a leplet Grigoréról, Grigore személye attól a pillanattól kezdve lassan elenyészik. Végül már azt sem lehet tudni, a polgár, akit a befejezésnél a városka elmeosztályán látunk, egy és ugyanaz a személy-e azzal a törvényszéki írnokkal, aki a darab elején az állomáson várta a vonatot, és Maftei Grigorénak hívták. Annyi bizonyos, habár a színmű a férfi minden lépését szorosan követi, és egyetlen alkalom sem adódott a szereplőcserére, ezt a férfit végül mindenki Pavel Enének szólítja…
Ciklámenszínével a borító valósággal biztat, hogy vegyük kézbe a kötetet. Nem csalódunk, színes, változatos történeteket olvashatunk benne, amikből bőven okulhatunk. Ám magával a nyomtatvánnyal óvatosan kell bánni, mert a vadonatúj könyvből egyes lapok kihullhatnak. Ez csupán azt jelzi, hogy egy ilyen kiadvány anyagi hátterét megteremteni nem egyszerű dolog.[3]
————————
[1] Biró Árpád Levente (szerk.): dráMÁzat IV. 2018. A nagyváradi Szigligeti Színház és a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház kiadásában. (A kötet a színházaknál vásárolható meg.)
[2] A zsűritagok ezúttal is úgymond „társadalmi munkában” végezték az olvasás és az egyeztetés nem könnyű feladatát, ezért, mintegy elismerésképpen, hadd soroljam fel a nevüket: Czvikker Katalin, Nagy Pál, Szűcs Katalin-Ágnes, Dunkler Réka, Biró Árpád Levente, Fazakas Márta, Csurulya Csongor, Köllő Katalin, Lőkös Ildikó, Demeter Katalin, Albert Mária, Bereczki Ágota, Victoria Balint, Ferencz Zsófia.
[3] Folyóiratunk a korábbi három dráMÁzat-antológiáról is közölt ismertetőt. Bodó Mártának a dráMÁzat I. c. kötetről írt recenziója, valamint Parászka Boróka esszéje a II. kötetről a Játéktér 2016/tavaszi lapszámában jelent meg (interneten itt és itt). A harmadik kötetet Zsidó Ferenc mutatta be a Játéktér 2017/téli lapszámában, illetve online itt olvasható. (Szerk. megj.)