Igor Burić: #metoo a szerbiai színházi életben. A mozgalmak jönnek-mennek, a problémák maradnak

Igor Burić: #metoo a szerbiai színházi életben. A mozgalmak jönnek-mennek, a problémák maradnak

A Játéktér 2019. tavaszi számából
Borítókép: Valaki angyala (Nečiji Anđeo). Fotó: Lidija Antonović

A munkavégzésük során támadásokat elszenvedett, művészi karriert folytató nők által kezdeményezett #metoo kampánynak semmilyen visszhangja nem volt Szerbiában, pontosabban a szerbiai színházi életben. Legalábbis a mellékes szóbeszéd szintjén túl nem terjedt: nem volt komolyabb egyéni vagy intézményes reakció sem a közéletben, sem a médiában.

A média túlnyomórészt lekövette, ami Hollywoodban történik, egy olyan alapállást tükrözve, hogy a probléma ott valahol, a távoli nagyvilágban van jelen, s nem itt, ahol mindennaposak a különféle elszenvedett és elhallgatott hatalmi visszaélések, köztük a szexuális bántalmazás és a nemi erőszak formájában megnyilvánulók is.

Az irónia csúcsa, hogy a férfiak is megfogalmazták a kérdést: őket hogyan érinti ez a történet, vagyis vajon nekik is fel kell-e lázadniuk, ha valaha szexuális zaklatás, illetve nemi erőszak áldozatai voltak. Mindez arról tanúskodik, hogy nem körvonalazódtak a kérdéskör határvonalai, ködös a probléma iránti viszonyulás.

Arról, hogy melyek az okai ennek a (színházi) helyzetnek Szerbiában, egy kisebb körkérdést készítettem, művészek körében. Törekedtem arra, hogy sokféle hang szerepeljen benne: megszólaltattam női alkotókat: drámaírót, színésznőt, dramaturgot, rendezőt, sőt, egy férfi színházi alkotót is.

Tanja Šljivar drámaíró úgy látja, hogy Szerbiában az efféle kezdeményezések alapvető problémája az, hogy a társadalom vertikális struktúrájában hagyományosan-patriarchálisan létrehozott és fenntartott hatalmi pozícióból a férfiak megfelelőnek tekintik az alapállást, miszerint ők „mindent tudnak” a női problémákról is.

A kérdésre, hogy hogyan hatott a #metoo kampány a szerbiai színházi életre, illetve hogy mit gondol arról, szükség van-e a szakmai etika és a kreatív folyamat átértelmezésére és újraértékelésére, a (női) test színpadi fel- és kihasználásához való teljesen más, vagy részben más jellegű viszonyulásra, Anđelka Nikolić rendező azt válaszolja: nem észlelte, hogy ennek a kampánynak lett volna bármilyen visszhangja a mi színházi életünkben, pedig meglátása szerint beszélni kellene mind a színművészeti akadémiákon, mind a színházakban megjelenő, színházi hierarchiából eredő hatalmi visszaélések kérdéseiről.

Valaki angyala (Nečiji Anđeo). Fotó: Marija Jeftić

– Irena Ristićtyel egy kutatást indítottunk, mellyel 22 szerbiai és külföldi színházi, férfi és női rendezőknek a hivatás szavatolta hatalmi pozícióval, valamint a színházi folyamatban meg a színház intézményében megjelenő egyenlőtlenség és exploatáció felelősségével kapcsolatos álláspontját vizsgáltuk meg. („Političnost režije/ promena paradigme” I. Ristić, A. Nikolić, FDU/ Hop.La! 2018). Ez a kutatás egyebek mellett rámutat arra, hogy a rendezők, akik gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy visszaélhetnek hatalmi helyzetükkel, érzékenyek erre a problémára és tudatában vannak a modellváltoztatás szükségességének. Úgy gondolom, elengedhetetlenül szükséges lenne az iskolai programokba bevezetni egy, a szakmai etikával, a kreatív folyamat pszichológiájával és a csoportdinamika kérdéseivel foglalkozó tantárgyat. A jelenlegi rendszerben az egyetemi hallgatók a színiakadémiáról nemegyszer egyrészt a tanárok által frusztráltan kerülnek ki (igazából sokszor éppen itt, az egyetemi tanárok részéről kezdődik meg a hatalmi visszaélések ördögi köre), másrészt nem szerzik meg a megfelelő szakmai képzettséget ahhoz, hogy megóvhassák önmagukat másoktól és megóvhassanak másokat önmaguktól a színházi folyamatokban – mondja Anđelka Nikolić, s hozzáteszi, hogy őt személyesen a legjobban az aggasztja, hogy a fiatalabb kollégáknál merev, sztereotípiákra építkező álláspontot észlel az „erős kéz” témájában, és hogy a misztifikáció és a manipuláció válnak a rendezői fegyvertár fő eszközeivé – valószínűleg a társadalom egészének általános erkölcsi és pszichológiai hanyatlásának következményeképp.

– Saját bőrömön is megtapasztaltam a hatalmi visszaéléssel való összeütközést, egy színházigazgató részéről (Kokan Mladenović, Atelje 2012). Erről már volt szó, bár mintha nem is lett volna, tekintettel a jelenlegi helyzetünkből levonható következtetésekre – szögezi le a rendező.

Ugyanezekre a kérdésekre válaszolva Jelena Mijović dramaturg elmondja: nem gondolja, hogy a #metoo kampány jelentősebb hatást gyakorolt volna a szerbiai színházi életre, sem hogy jelentősebben kihatott volna a probléma felismerésére, bár egészen bizonyos, hogy szükség van mind a női test színpadi megjelenítéséhez, mind a nők munkafolyamatban való részvételéhez való viszonyulás átértelmezésére.

– A színház az a tér, amelyben jelen van a szexuális megvesztegetés, a női test kihasználása és a patriarchális modellben alárendelt, kevésbé értékes, rendszerint nők – vagy pedig az ideális, domináns férfiakhoz képest valamilyen szempontból másféle férfiak – iránti sértő viszonyulás létezésének tudata. Ez a tudat létezett már jóval a #metoo kampány előtt is, és általában magának a drámai műnek a témája keretében került terítékre. Ugyanakkor, nem gondolom, hogy magában a munkafolyamatban tudatosulna – mondja Jelena Mijović. – Mélyen patriarchális társadalomban élünk, melyben a média által a #metoo kampány keretében a nyilvánosság elé tárt, szexuális erőszakot elszenvedő személyek vallomását szinte kigúnyolják. Feltételezem, hogy a mi környezetünkben először is minden e témát érintő beszélgetést meg kellene tisztítani a hollywoodi alaphangoltságtól és autentikus, hazai, patriarchális terepen kellene behatárolni és megalapozni. Megfogalmazni a férfikézben összpontosuló domináns hatalmi pozíció problematikáját, szorgalmazni a nyelvi és minden más jellegű formális nemi egyenjogúságot. Külön figyelmet fordítani a gyermek- és ifjúsági színházra, mert a nemi erőszak el- és megtűrése nálunk a nevelésben gyökerezik, onnan eredeztethető, mint ahogyan a mindenféle hatalom és hatalmasság iránti mély hódolat is. Nemkülönben, az e témával foglalkozó produkciók anyagi támogatása mindenképpen nagyban hozzájárulna a probléma felismeréséhez, áttekintéséhez és megoldásához, mind szélesebb értelemben, mind személyes tekintetben.

Jelena Mijović magát azon számos személy egyikének tekinti, akik több különféle szexuális jellegű sértés, megvesztegetési kísérlet és nyomásgyakorlás elszenvedői voltak kezdve a középiskolától, az egyetemen át egészen a szakmai életükig, hatalmi pozíciót betöltő személyek részéről. És ezek az intézmények, meg a hatalmukkal ily módon visszaélő személyek kollégái igen egyértelmű módon szemet hunytak efölött – mondja Mijović.

– Ezeknek az eseteknek mindegyike kizárólag személyes síkon és a hatalmi pozíció megerősödésével oldódott meg, és minden elutasítást visszaléptetéssel vagy más módon, az adott hatalmi pozíció lehetőségeivel összhangban szankcionáltak. Többen, akik ily módon visszaéltek hatalmi helyzetükkel, nemcsak hogy továbbra is ezekben a pozíciókban vannak, hanem igen aktívan támogatták a #metoo kampányt – teszi hozzá Jelena Mijović, aki kiemelte azt is, hogy kollektív, intézményes szinten továbbra is nagymértékben jelen van a hatalmi visszaélés, és hogy még az áldozatok kölcsönös szolidaritása sem tapasztalható, ők ugyanis hallgatnak erről, mert a környezetük továbbra is az áldozatok szégyeneként tekint a történtekre.

Elor Emina színésznő semmit, éppen semmit sem hallott a #metoo kapcsán, ami Szerbiát bevonná ebbe.

− Szerencsére nekem nincsenek negatív tapasztalataim a testem, nőiségem, lényem fel- vagy kihasználását illetően. Azzal, hogy ha már itt tartunk: zavar, amikor ez a fel- vagy kihasználás, legyen akár színpadon, akár filmen, művészi szempontból nem indokolt – mondja Elor Emina. – Ha valakit kihasználnak valakinek a perverziója, fantáziája, vágyai kielégítése céljából, akkor tenni kell valamit. És ez a valami, úgy gondolom: a bírósági eljárás, melyben az illető áldozat kártérítést követelhet az átélt lelki, vagy ne adj isten, fizikai fájdalomért.

Itt következne a megjegyzés, hogy ennek a szövegnek a szerkezete is, szándékosan, a hagyományos hierarchia szellemében állt össze – drámaíró, rendező, dramaturg, színész. Miután kísérletet tettünk arra, hogy az olvasó elgondolkodjon jelen paradigma megváltoztatásán, a női alkotók megszólaltatása után következik a hab a tortán: egy férfi színházi dolgozó véleménye – egy olyan férfié, aki mélyrehatóan, színháztudományi szempontból is kutatta „a test alkalmazásának” jelenségét a művészetben.

– A szakmai etikának az emberi test felhasználása, de bármely más alkotói szemlélet viszonylatában való átértelmezéséhez és újraértékeléséhez nem kellene hogy külön kampányra vagy nemi erőszakkal kapcsolatos botrányokra legyen szükség: elegendő csak a józan ésszel való gondolkodás és minden munkatárs alapvető tisztelete. Ám, a jelek szerint a filmben és a színházban ez nem történik meg csak úgy, magától. Az alárendeltség és a hatalom viszonyait minden szinten kihasználják, és amikor a pozíció tudás- és kompetenciahiánnyal párosul, mélyen frusztrált egyéneket kapunk, akik a beosztottjaikon élik ki magukat – mondja Antal Attila. – A #metoo kampány lényegében nem indított meg semmit, hanem csak a régi és romlott patriarchális termelési rendszerek túlzottan is áporodott működésének az eredménye a különböző művészeti ágakban. Ez a jelenség a politikai, gazdasági stb. élet jellemzője is, bár a legegyértelműbben a tömegművészetekben (mint amilyen a film és a színház) mutatkozik meg. A #metoo egy eszköz volt, amely segített nagyszámú olyan nőnek, aki nem volt olyan helyzetben, hogy szóhoz jusson a nyilvánosság előtt – mert ez továbbra is az ismertek és elismertek kiváltsága. Egy egyszerű hashtaggel megszólalhattak a különböző közösségi oldalakon: „Ez velem is megtörtént!” A #metoo nem megoldás, hanem sikoly, melynek hangja, sajnos, Szerbiáig nem is hatolt el, vagy talán elhatolt, de mint ahogyan szokott, a reakció valószínűleg ennyi volt: „Ilyen nálunk nem történik.” Ami, természetesen, egyáltalán nem igaz. Csakhogy nálunk erről nem beszélnek, mert ez tabutéma, szégyenteljes dolog, titok, amit az áldozatnak magába kell zárnia, és elviselnie a következményeit éveken át. A Szerbiában történő nemi erőszakról nincsenek valós, hiteles kimutatások, és ez azt az illúziót kelti, hogy országunkban sokkal ritkábban esik meg ilyesmi, mint például Svédországban, ahol magasabb fokú a transzparencia. Ami megint csak nem igaz. Mindennek tetejébe, a férfiak abbéli félelme, hogy ártatlanul megvádolhatják őket – ami statisztikailag az esetek mindössze 2-3 százalékában történik –, csak még inkább visszaszorítja a témát valami örök légüres térbe. A színház, mint a társadalom következetes tükre, szintén néma maradt: azért, mert a hatalmi pozíciók betöltői könnyedén változtatják arcukat, alkalmazkodnak a trendekhez, és így a felszínen támogatnak minden, az emberi jogok megszilárdítását támogató tendenciát – de lényegbevágóan senki sem foglalkozik a témával. Közben a színházigazgatás és a színházi alkotómunka megcsontosodott, megáporodott gyakorlata továbbra is szedi az áldozatait. Másrészről, akik efféle bánásmódnak vannak kitéve, helyzetükből kifolyólag túlnyomórészt valóban tehetetlenek, életük és karrierjük néhány olyan „döntéshozótól” függ, aki soha nem akarja majd, hogy a működésképtelen rendszer megváltozzon. Mindez ahhoz vezet, hogy folytonosan ismétlődik mindaz, ami rossz.

Valaki angyala (Nečiji Anđeo). Fotó: Marija Jeftić

Antal Attila szerint a kultúra áldatlan helyzetben van társadalmunkban, és ezért úgy véli, nem célravezető a társadalmi életnek pusztán ezt az egy szegmensét bírálni. Mindenekelőtt gyökeresen meg kellene változtatni a közbeszédet és közvélekedést, amelynek a fejlettsége többnyire változatlanul a rabság állapotával jellemezhető – állítja Antal. „Csak nézzük, mit döntenek a hatalomtartók a mi életeinkről: amit muszáj, az nem nehéz.”

– Egyszerűen a saját kezünkbe kell venni a dolgot, kivívni a szólás jogát. Először is: az áldozat nem bűnös. Ez a legalapvetőbb dolog. Ezt meg kell érteni mindkét oldalon – tudnia kell annak is, aki az erőszakot elköveti és annak is, aki ellen az erőszakot elkövetik. Nem szabad magadban hordoznod olyasvalamit, ami nem a tiéd. Ez nehéz lehet, azért, mert a nem kellőképpen emancipálódott társadalmakban mindig tabu a nemiség és minden diskurzus megreked a legprimitívebb sztereotípiák szintjén, mint amilyen a macsó férfi és a kétarcú – angyali és prostituált – nő. E vélekedés szerint az áldozattá vált nő vagy maga idézte elő az erőszakot a saját viselkedésével, vagy pedig áldozatként kell viselkednie, hogy a férfi előzékenyen segíthessen rajta. Létezik egy eredendő félelem attól, hogy a potenciális áldozatok kezébe eszközöket adjunk, nemcsak a védekezéshez, hanem a trauma feldolgozásához és a belőle való kilépéshez is. A patriarchális viszonyok primitív világában a legnagyobb félelem abból ered, hogy mi lesz a férfi funkciója, ha a nő eléggé erőssé válik ahhoz, hogy egyedül lehessen – folytatja Antal, aki a szexuális zaklatás meg a nemi erőszak kérdéseivel és problémájával 2015 közepe óta foglalkozik. Ekkor kezdett dolgozni a Valaki angyala című előadás dokumentumanyagán, amely a szexuális zaklatás egy áldozatának a vallomását tartalmazza. 2016 végén, amikor bemutatták, ez az előadás az elsők között volt Szerbiában, amely művészi módon foglalkozott ezzel a témával.

– Bár a folyamat nehéz volt a meg nem értés és a nem elegendő támogatás miatt, mégis bebizonyosodott: fontos volt létrehoznunk ezt az előadást. Az érzés, hogy „forró” témáról van szó, megalapozottnak bizonyult tíz hónappal később, amikor a #metoo mozgalom berobbant, először az USA-ban, majd más országokban is világszerte (például Magyarországon). Szerbiában nem történt meg, de ez nem azt jelenti, hogy a téma felesleges és hogy nem kell vele foglalkozni. Ellenkezőleg. Éppen a hallgatás miatt kell hangosnak és bátornak lenni. Sajnos az esetek többségében alapvető létszükségletek kerülnek kockára, emiatt tűrünk és hallgatunk. Ezért van szükség arra, hogy azok, akik felfogják a probléma méretét és komolyságát, és beszélhetnek róla, tegyék ezt meg, művészi/társadalmi szempontból releváns és kompetens módon. Itt a színház nagy jelentőséggel bírhat, az élőszó és a találkozás közvetlensége miatt. De vajon készen áll-e a mi színházunk arra, hogy megváltoztassa a meghonosított paradigmát, hogy megszűnjön pusztán a hatalomtartók fóruma lenni? Képes-e beismerni gyengeségeit és az áldozat nézőpontjából megszólalni? Ezek egyelőre megválaszolatlan kérdések.

Fordította: Orovec Krisztina