Balázs Nóra: Újragondolni, mit jelent a színház

Balázs Nóra: Újragondolni, mit jelent a színház

Beszélgetés Adorjáni Panna színházcsinálóval, Botos Bálint rendezővel és Simó Emese színésznővel
A Játéktér 2019. tavaszi számából
Borítóképek: Simó Emese. Fotó: Petru Cojocaru. Botos Bálint. Fotó: Vigh László Miklós. Adorjáni Panna a 99,6% c. előadásban. Fotó: Andra Salaoru

Másfél évvel az első #metoo botrányok kitörése után fiatal erdélyi alkotókkal arról beszélgettünk, hogyan látják saját közegükben az azóta eltelt időszakot. Adorjáni Panna színházcsináló, szabadúszó dramaturg, Botos Bálint rendező és Simó Emese, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színésze írásban válaszoltak a kérdéseimre.

Hogyan viszonyultok/viszonyultatok a színházi szakmában az elmúlt másfél/két évben kitört botrányokhoz? Milyen visszhangja volt a társulatotokban/alkotóközösségetekben ezeknek az eseményeknek?

AP: Amikor a rosmersholmos eset történt, pont a Hormont próbáltuk a KÁMSZ-ban Feróval (Sinkó Ferenccel − szerk. megj.), és ez a téma többször felmerült a próbák során is. Én örültem neki, hogy pont ott voltunk, amikor történt, és hogy lehetőségünk volt ezt valamilyen szinten együtt feldolgozni, megvitatni. Nekem az erőszakról elég vehemens a személyes véleményem, de komolyan foglalkoztam az erőszak-ábrázolással szakmai értelemben is, ráadásul erről írtam a mesteris szakdolgozatomat. Persze teljesen más kérdés erről informálisan beszélni a szakmában, és ott az a nagy kihívás, hogy sikerül-e megtalálnod a közös nyelvet a másikkal. De alkotóként azt gondolom, hogy a színháznak is mindig ez a feladata: hogy közös nyelveket keres. Úgyhogy én ezt a kérdést – tágabb értelemben az egyenlőtlenségek és visszaélések témáját – közvetve és közvetlenül minden munkámba beviszem.

SE: Általában úgy szokott történni, mint a fülbe súgós „telefonos” játékban, mire elér az utolsó ember fülébe az információ, már teljesen más sztori alakul ki. Ebben a sajtó nagy szerepet játszik, amikor az információközlésen túl még rengeteg nem létező dolgot, vagy ha mégis valós dolgot közöl, azt úgy teszi, hogy véleményeket befolyásolhasson. Tehát bármilyen viszonyulás is legyen az elmúlt években kitört botrányokhoz, akár szakmai, akár más körökben, ezek a viszonyulások csak egy töredéknek a töredékei lesznek. Persze az esetek nagy részében mindenkiben felháborodást keltenek ezek a történetek. Van, aki mély empátiát érez, van, aki azt mondja, hogy ez a szakma velejárója. Amit én tapasztaltam, az inkább egyfajta „ez van” hozzáállás, amiben van egy enyhe, tehetetlenséggel fűszerezett távolságtartás, és van egy adag keserűség is. Ebben a szakmában sajnos majdnem mindenki került már igazságtalan, megalázó helyzetbe, és „túlélte”. A túlélés hogyanjáról azonban elég sokat lehetne beszélni. Az „áldozatok” nem mindig tudnak beszélni a történtekről, mert egyrészt rendkívül személyes, akár traumatikus élményként marad meg bennük egy-egy eset, másrészt pedig természetes, hogy félelem és bizalmatlanság van bennük, ugyanis az „áldozatlanok” körében az esetek nagy részében nem történik meg a témába való elmélyülés, és az ahhoz való viszonyulás őszinte megfogalmazása.

BB: Azt hiszem, az esetek visszhangjai, mind az esetek, mind az egyének okán különbözőek voltak. Nem hiszem, hogy a szakma másképpen reagált volna, mint a társadalom. Mindenféle hangot lehetett hallani. Voltak, akik relativizáltak mindent és az egész kérdést álkérdésnek tekintették, mások árnyaltabban figyelték az eseményeket és igyekeztek igényesebb álláspontot kialakítani, míg megint mások egyértelműnek tekintették a helyzeteket sajtóból vett értesülések alapján, és igen gyorsan eljutottak a bűnösség kétségbevonhatatlan megállapításáig.

Engem nem vonzanak a szélsőséges álláspontok, bár azt gondolom, hogy ezek nélkül sokkal kevesebb dolog ütné át az ingerküszöböt, tehát fontosnak tartom a létezésüket. Talán csak szerencsém volt, és őszintén szólva elég szűk körökben is mozgok ahhoz, hogy elég kevés szélsőséges véleménybe ütközzek. Találkoztam persze felháborító véleményekkel, keveredtem vitákba is, de ezek inkább az egyetemi működéshez kapcsolódtak, mint a színházhoz.

Nekem végig az volt az érzésem, hogy ijesztő a szélsőséges álláspontokat képviselő emberekben, ahogyan elutasítják a dialógust. Reméltem, hogy lesz egyfajta vita, nyílt párbeszéd, de ehelyett többnyire csak párhuzamos monológokat látok, amelyek mögött sokszor nem látok mást, mint egyfajta identitásigazolást.

A pozitív hozadék, amint már említettem, talán éppen az volt, hogy beszéltek erről az emberek. Abban bíztam, és most is abban bízok, hogy a kezdeti zaj leülepedése után talán igényesebb színvonalon folytatódnak, vagy kezdődnek végre viták és sikerülhet fontos és komoly tanulságokat levonni ezekből az esetekből.

 

Bálint, te színis diákokat tanítasz a kolozsvári egyetemen − hogyan látod, az oktatásban mennyire erősödött fel ez a párbeszéd? Beszélgettél-e ezekről a kérdésekről a diákjaiddal? 

Természetesen beszéltem velük. Ott tulajdonképpen erősebben jelent meg a tematika, mint a színházakban. Emellett azt gondolom, hogy a diákok sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben vannak, mint a színészek, de erről nem igen születtek cikkek.

Gondolj csak az Apostolache-ügyre, vagy az Osonót övező nyomasztó csendre. Ijesztő, hogy a mérce változik annak fényében, hogy honnan vesszük fel a fizetést, vagy amennyiben a kölyök a mi kutyánké. Szóval azt látom, hogy Erdélyben a saját ügyeinkről hallgatunk. Nincs felkészülve ez a társadalom a nyílt beszédre.

 

Ti hogyan látjátok az erdélyi színházi szakma viszonyát ezekhez a kérdésekhez? Mit változtatnátok ezen a viszonyon?

AP: Én úgy látom, hogy az erdélyi színház – és erdélyi kultúra – meglehetősen konzervatív. Erőteljesen hierarchikus rendszerekben létezünk, és ez hatványozottan igaz a színházi intézményrendszerekre. Ami mondjuk a nők elleni erőszakot és hatalmi visszaélések helyzetét illeti, jelenleg minden nagyon hangos, ami ebben az ügyben történik, és mindenkinek nagyon a körmére van nézve, és ez az állapot a mi kis félénk szemszögünkből nézve igen ijesztő lehet. Mi van, ha egy idegesebb pillanatban ráordibálok a színésznőre, gondolhatná egy férfi rendező, már szedhetem is a sátorfámat, mert egy erőszakos macsó férfi vagyok? Számomra viszont ebben az időszakban az az izgalmas, hogy részese lehetek egy ekkora változásnak, és természetesnek tartom, hogy most minden helyzet nagyon élessé váljon, és nem sajnálom korántsem azokat, akik kicsit jobban kikapnak a hanyag viselkedésükért, mint „normálisan”. Ez kell ahhoz, hogy igazi változás történjen, így tanuljuk meg, együtt, kísérletezve, hogy hol van a középút. A nagy idő szempontjából ez a pár ember és pár év vagy akár évtized igen kevés. Szóval ebben a diskurzusban vannak radikális hangok is, ezt akartam mondani. Az enyém nem a legradikálisabb, és én személy szerint roppant hálás vagyok a nálam szigorúbb feministáknak, hogy léteznek és képviselnek engem is, mert ez azt jelenti, hogy nekem nem kell annak lennem. (Bár az erdélyi szakmában elég radikálisnak számítok, vicces gondolat.) Ez szuper luxus, hogy valaki más elmosogatja utánad az odakozmált fazekakat is, míg én csak kávéscsészéket öblögetek, de én úgy tapasztalom, hogy az erdélyi szakma nem így látja, hanem úgy, hogy mindenkinek középen kell haladni, együtt, hasonlóan, különben szétesünk. Ez a nagy igyekezet plusz a rohadt nagy szorongás, amiben élünk, mindegyre megakadályozza az értelmes párbeszéd kialakulását.

SE: Az erdélyi színházi szakma viszonyát ezekhez a kérdésekhez én sehogy sem látom. Azt látom, hogy nagy az önérdek és sok a kompromisszum és valószínűleg a színházak igazgatói, a társulatvezetők sok egyéb más dologgal vannak elfoglalva, így nem tudnak, vagy talán nem is akarnak minden kérdésre odafigyelni. Eléggé idealista elképzeléseim vannak, de úgy gondolom, hogy egy igazgatónak családapához hasonló felelőssége kellene hogy legyen társulata iránt. Ezalatt inkább a társulatának tagjaira való odafigyelést és törődést értem elsősorban, beleértve az ő szakmai mentorálásukat. Sajnos ennek a hiánya nemcsak az erdélyi színházi szakmában észlelhető, hanem bárhol.

BB: Nem tudok „az” erdélyi szakmáról beszélni, mert szerintem fontos különbségek vannak a szakmán belül − ez nem egy homogén közeg. Ahogy Panna is említette, valószínűleg az erdélyi szakma tükrözi az erdélyi társadalmat. Azt nem tudom, hogy fokozottabban vagy enyhébben jelennek meg benne a társadalmunk bizonyos jegyei. Személyes tapasztalatom szerint a szakma kevésbé konzervatív, mint a romániai magyar társadalom, amelynek részét képezi.

Jó lett volna, hogyha több szakmai intézményben is beindul egy minőségi diskurzus a témáról, de sajnos ez nemigen történt meg. Azonban úgy vélem, ennek egyéb okai is voltak.

Számomra ma is nehéz megérteni azt a szellemi színvonalat, amellyel az erdélyi sajtó egy fontos része megpróbálta tematizálni a kérdést. Ártalmas és káros volt, ami itt történt a közbeszédben, azt éreztem, hogy sikerült hitelteleníteni egy hiteles és fontos témát.

Az egész kérdésnek az egyik legfontosabb terepe a sajtó, hiszen ott lehet úgy felvetni kérdéseket, hogy azoknak minőségi vagy hosszan tartó visszhangja legyen. Az a gőg és igénytelenség, amellyel ezt nálunk kezelték, hatékonyabban szabotálta a témát, mint bármely relativizáló vagy tagadó ellenzője.

 

Rendezőként te hogyan kezeled a feszült helyzeteket, konfliktusokat?

BB: Mikor hogy. Van, amikor ügyetlenül és van, amikor egészen tűrhetően. Általában igyekszem átlátni, hogy mi a konfliktus forrása, és igyekszem megérteni a benne szereplő feleket. Amennyiben ez a helyzetfelmérés jól sikerül, úgy sok esetben lehet tisztán kommunikálni, és tapasztalataim szerint ez segíteni szokott a konfliktusok feloldásában. Természetesen néha nem értem eléggé pontosan a helyzetet és ilyenkor én is, mint bárki, csak tovább bonyolítom a helyzetet.

 

Mesi, színészként te hogyan kezeled a munkád során felmerülő határátlépéseket? Mit tehetsz, kihez fordulhatsz, ha úgy érzed, bántalmazás ér egy munkahelyzetben?

SE: Színészként a munkám során folyamatosan a határátlépéseket keresem. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez a perverzitásnak egy igen különleges formája. Kell az új tapasztalat, kell a váratlan, kell a meglepődés, a felfedezés, hogy legyen, miből építkezni. Ezzel csak az a színész nem ért egyet, aki már rég elvesztette a szakmájával szembeni szenvedélyét és szeretetét. Az éltető erő a folyamatos nyitottság és kíváncsiság. Ezek velejárója az előítélet-mentesség, ami egyfajta alázatos hozzáállást igényel, de ez soha nem jelent megalázkodást. Fontos, hogy ezt a kettőt szét tudjuk választani. Sok esetben minden egybefolyik, összekeverednek a prioritások, egybemosódnak a személyes döntések a szakmai döntésekkel, ezeket néha más hozza meg helyettünk. Nem mondom, hogy nem volt már pánikrohamom és nem kerültem bele mély depresszióba egy-egy próbafolyamat során. Ilyenkor kihez fordulok? Makacs vagyok, az én bajom, megpróbálom magam megoldani, viszont mélységesen hálás vagyok azért, hogy vannak olyan emberek az életemben, akikről tudom, hogy bármikor számíthatok a támaszukra, a segítségükre. Fontosnak tartom annak az állapotnak az elérését, amikor nem rettegsz semmiféle ítélkezéstől, negatív viszonyulástól, hanem bátran felvállalva, emberien tudsz beszélni a megéléseidről. Ez a határátlépésnek egy szükséges formája!

 

Milyen konfliktusokkal, határhelyzetekkel szembesül egy dramaturg a munkája során?

AP: Nekem a hagyományosabb dramaturgi munkáim sem számítanak szokványosnak, ezért olyan konfliktusaim nem is nagyon voltak. Mindenik olyan eset, ami eszembe jut, teljesen helyzet- és személyfüggő volt, és visszavezethető arra, hogy én abban a tévhitben éltem, hogy a dramaturg az egy ugyanolyan értékű alkotó, mint a rendező, amíg rá nem jöttem, hogy ez nem így működik, és azóta nem dolgozom rendezőkkel.

 

És magánemberként hogyan kezelitek a munkahelyzetben felmerülő konfliktusokat, feszültségeket? Hogyan tudjátok őket feloldani?

AP: Én igyekszem csakis olyasmiben részt venni alkotóként, amiért szeretnék majd harcolni, és akkor a konfliktus vagy határhelyzet más értelmet nyer. Hiszen ha tudjuk, hogy mi a közös halmaz, hogy miért gyűltünk össze, és erre emlékeztetjük rendszeresen egymást, akkor nagy baj nem lehet, vagyis akkor csak az a kérdés, hogy egy nézeteltérést vagy frusztrációt vagy elégedetlenséget milyen módszerekkel kezelünk. Ha mégis baj van, akkor ide kell visszatérni, a nullponthoz, és ha már nincs idő visszatérni, újra kisimítani, újra megbeszélni, akkor az azt jelenti, hogy mindjárt bemutató van. Hol van itt a magánember? Nem tudom. Nem látok érdembeli különbséget egy emberi kapcsolat és egy szakmai kapcsolat működése között, csak lehet, hogy nem az egymás iránti, hanem a közös munka iránti szeretet fűz minket össze. És ugyanúgy, ahogy emberi kapcsolataimban, néha külső segítséghez fordulok, legyen az egy szakmabeli, egy barát vagy a pszichológusom.

SE: Mindig is én voltam a családban a béketartó, ez a szerep, bárhol vagyok, jön velem, és beválik. Általában nem kerülök konfliktusba, és ha egy konfliktus nem érint, akkor nem szólok bele. Vannak érzékeny napok, amikor eléggé kihat rám, ha valaki feszülten dolgozik, azt hiszem, ezt mostanra már megtanultam kezelni. Nagyon sokszor előfordul a „kreált” konfliktus, a „díszhiszti”, aminek ugye semmi értelme, ezért azok könnyen leperegnek rólam, hidegen hagynak. Vannak konfliktusok, amelyek szükségesek, a közös munka, a partnerség érdekében, azokba hajlandó vagyok belemenni.

BB: Eléggé szorongó típus vagyok, így sokszor előfordul, hogy egy szakmai helyzetben felmerülő konfliktust hosszan viszek tovább magamban és vizsgálom sok szempontból. A szakmával nagyon sok felelősség jár, és számomra ez azt jelenti, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy félvállról vegyem a konfliktusokat.

Azt gondolom, hogy a stressz nem mindig arra való, hogy feloldjam, nagyon sok esetben ez kell ahhoz, hogy képes legyek tovább fejlődni és valami fontosat megérteni. Igyekszem tehát nem kimenekülni a stresszből, sajnos ez sokszor nem sikerül. Azt hiszem, mind magánemberként, mind rendezőként keresem a komfortzónán kívüli mozgást. Ez sok bizonytalansággal jár, de így újra és újra megérthetem, hogy éppen miben tévedek és milyen új lehetőségek vannak előttem.

Nemrég azt mondta egy barátom, hogy számára nagyon fontos az, hogy létezzen a személy gondolkodásában a vágy, hogy megtudja, hogy amit gondol, téves. Keresem az ilyen emberek társaságát és a velük való érintkezést, akkor is, hogyha ez stresszel vagy konfliktussal jár.

 

Voltatok-e már olyan helyzetben a színházi munkáitok során, amikor valaki visszaélt veletek szemben a hatalmával? Éltetek-e vissza ti a hatalmatokkal, pozíciótokkal munkatársaitokkal szemben?

AP: Dramaturgként kezdtem, és ez a mi kultúránkban mindig egy eleve egyenlőtlen munkaviszonyon alapul akkor is, ha nagyon jófej a rendező és mindenedre nyitott, szóval ebből kifolyólag kisebb visszaélésekre volt példa, de semmi igazán számottevőre, szerencsére! Nagyon jó emberek közé kerültem mindig, és biztos ennek is köszönhető, hogy sokat és merészen változhatott az, ahogy magamról alkotóként gondolkodom. Mostanában vicceskedve azt szoktam mondani, hogy én olyan dramaturg vagyok, aki megölte a rendezőjét, vagyis a legutóbbi munkáimban nem volt már rendező, teljesen új formákkal kísérleteztem, és a cél mindig a non-hierarchikus együttműködés volt. Amikor ezt kitűzöd célként, akkor nagyon érzékeny leszel arra, hogy mikor használod tudatosan vagy tudattalanul a tudásodat, vehemenciádat, gyorsaságodat stb. arra, hogy érvényesíts egy akaratot a csapatban, és ezért én nagyon sokat eszem magam amiatt, hogy mennyire voltam etikus egyezkedő vagy sem bizonyos helyzetekben. A legutóbbi projektem a 99,6% c. performansz volt, amit a Reactorban csináltunk kilencen, demokratikus munkafolyamatban. Az ötlet, hogy így dolgozzunk, románok−magyarok együtt, tőlem jött, de utána már minden közös munka volt. A folyamat során rengetegszer ellenőriznem kellett magamat, hogy ne legyek túl sok, hogy tényleg együtt hordozzuk az előadás terheit. Ráadásul a kezdeményezői szerep miatt eleinte a társaimban is éreztem egy kis előreengedést, és külön munka volt az, hogy ez megszűnjön. Amikor felismered az erődet a másikkal szemben, akkor nagyon nehéz nem használni, főleg a kritikus pillanatokban. De ez a kihívás.

SE: A hatalommal való visszaélés bizonyos formáját már egyetemen is érezhettük egy-két tanár részéről. Vannak olyan rendezők, akik nem merik a színész munkáját bizalommal megelőlegezni, és ilyenkor az esetek nagy részében abból áll egy próbafolyamat, hogy ő instruál, a színész meg végrehajt, ami eleve egy alá-fölérendelt viszonyt alakít ki. Vannak olyan színészek, akik ezt igénylik is, „nekem mondja meg a rendező, hogy mit kell csináljak, s megcsinálom” alapon, viszont így a teher mindig csak az egyik oldalra fog ránehezedni. Az ilyen rendezők esetében a felgyűlt stressz, a frusztráció és pánik, hogy egyedül kell mindent megoldaniuk, általában dühvel és agresszióval társul, amit nevezhetünk hatalommal való visszaélésnek is. Én ennek a nagyon enyhe formáját tapasztaltam. Nem bántalmaztak fizikailag, lelki zsarolásokon sem kellett keresztülmennem, viszont többszöri emberi és szakmai megalázáson igen. Természetesen ezeket jogtalannak éreztem, ugyanis semmiféle konstruktív szándék nem volt mögöttük, nem az intelligens színészvezetési technikákról szóltak, hanem magánéleti vagy egyéb személyes problematikus állapotokról.

Azt hiszem, én soha sem éltem vissza a pozíciómmal. Egyszer visszaélhettem volna, amikor Temesvár Dóm terén söröztünk az egyik barátommal és leigazoltattak a rendőrök, és mialatt írták a büntetést, kiderült, hogy színésznő vagyok, akkor mondták, hogy miért nem ezzel kezdtem. Én akkor még nem is gondoltam volna, hogy a munkám ilyesféle kiváltságokkal jár.

BB: Gyerekkorom egy részét még a kommunista diktatúrában éltem át, majd húsz évvel a rendszerváltás után kerültem be a marosvásárhelyi színművészetire. Azt hiszem, hogy fizikailag lehetetlen lett volna, hogy ne tapasztaljunk hatalmi visszaélést. Ez a fonal mélyen és régóta lett beleszőve a társadalmunk szövetébe, tehát elkerülhetetlen a találkozás ezzel a jelenséggel.

Rendezőként volt olyan, hogy bizonyos konfliktusokban hatalmi helyzetből kommunikáltam, tehát volt példa rá, hogy visszaéltem. Ugyanakkor néha fontos volt, hogy valamilyen következménye legyen egy feladat elmulasztásának, vagy olyan technikai nehézségeknek, amelyeket hanyagságból vagy hozzá nem értés miatt gördít valaki a próbáló vagy játszó színészek elé.

Mindazonáltal remélem, hogy nem jellemző rám a hatalommal való visszaélés, de borzalmasan hiteltelennek érezném, ha erről én kezdenék írni.

 

Nemrég jött létre a FESZ (Független Előadóművészek Szövetsége) gondozásában a minekmentoda.hu weboldal, ahol többek között ún. jó gyakorlatokat is közölnek más színházi kultúrákból. A ti munkátokban, hozzáállásotokban, munkakörnyezetetekben mi változott az elmúlt időszakban lezajlott nyilvános beszélgetések, viták hatására?

AP: Bennem ez a dolog már régóta zajlik, és kábé párhuzamosan volt az, hogy személyesen érintett lettem a témában, és rájöttem, hogy a dramaturgi pozíció eleve egy vesztes állapot, és akkor beláttam, hogy vagy gyökeresen újragondolom azt, hogy mit jelent a színház, vagy otthagyom az egészet. Azóta inkább azt mondom, hogy színházcsináló vagyok, és azóta valóban inkább ezt is csinálom. Az, hogy elindult egy diskurzus, nyilván segített abban, hogy ne érezzem magam annyira egyedül, mint annak előtte, de én igazából már jó régóta nagyszájú feminista vagyok, aki előszeretettel vitatkozik erről a témáról. Az változott, hogy most már tényleg csak olyasmiben dolgozom, ahol biztonságban vagyok, és annak köszönhetően, hogy van egy félállásom, megengedhetem magamnak, hogy válogatós legyek.

SE: Sok változást nem tapasztaltam. Sok a viccelődés. Nem a humorral van bajom, hanem a felületességgel. Azért valahol titokban remélem, hogy néhány embernek hasznos tud lenni ez a kezdeményezés. A saját hozzáállásomon annyit talán változtatott, hogy érzékenyebb lettem az ilyesféle helyzetekre és azonnal ott vagyok, ha bárkinek szüksége van a segítségemre. És mindenképp támogatom a róla való kommunikációt, de a kommunikációt, bármiről legyen is szó, amúgy is támogatom.

BB: Ezek a változások hosszú távúak és a társadalomban történnek, nem egy elkülönített szakmában. Úgy látom, hogy Erdélyben ezek a változások lassúak és csak remélni tudom, hogy látható eredményeket hoznak.

 

Hogyan lehet a színház eszközeivel elősegíteni a társadalmi érzékenyítést a bántalmazással, hatalommal való visszaéléssel kapcsolatban? Felelőssége-e ezzel foglalkozni egy alkotónak?

AP: Újra kell gondolni azt, hogy mit jelent a színház. Nekem ez az újragondolás a rendezői színház felszámolásánál kezdődik, ami szerintem elemeiben megrendíti az alkotó-néző viszonyát is. Ami a formát illeti, ezekkel foglalkozom. Ami a témát illeti, azt gondolom, hogy mindenkinek azzal van felelőssége dolgozni, amivel tud, és ennek a felméréséhez, hogy ki mit tud, nagy önismeret szükséges. Én ritkán látok olyan előadást, amiben a bántalmazás témája bonyolultan van feldolgozva, és őszintén, az utóbbi időben direkt nem megyek el semmi ilyesmire, mert az a tapasztalatom, hogy olyanok foglalkoznak vele és úgy, akiknek semmi fogalmuk a dologról, csak véleményük, azt viszont szeretnék úgy megmutatni a nézőnek, hogy fájjon. Alkotóként tervben van, hogy erre válaszolok egy saját, személyes munkával.

SE: Egy rendező mesélte, hogy annak idején ők hogyan dolgoztak a rendezői egyetemen. Naplót kellett vezessenek, amiben minden nap le kellett írjanak egy általuk kiválasztott, vagy fontosnak talált napi hírt, egy fontos eseményt, ami aznap történt a városban vagy a világban és egy napi személyes élményt. Ezekből a naplóbejegyzésekből inspirálódva hozták létre a kis vizsgaelőadásaikat. Azt hiszem, az a legfontosabb egy színházi alkotó esetében, hogy minél szélesebb körben foglalkoztassák a körülötte lévő események, hogy képes legyen reflektálni rájuk és megosztani azt valamilyen formában a közönséggel. A rendezői színház felszámolásával egyetértek, én is csapatmunkapárti vagyok!

BB: Kissé furcsa válaszolnom erre a kérdésre rendezőként, hiszen a szakmám sok esetben szinonimája lett a hatalommal való visszaélésnek. Azt gondolom, hogy ez nem egészen mély olvasata a problémáknak, amelyekkel a színház szembenéz, de elfogadom, mint létező nézőpontot.

Nem gondolom, hogy egyetlen téma vizsgálatát kellene kijelölni mint a színház feladatát. Volt alkalmam látni olyan előadásokat, amelyek célul tűzték maguk elé az általad említett szempontokat, és aztán olyan szellemi sivársággal nyúltak hozzá, amely számomra (nézőként) megalázó volt és elszomorító. Nekem a legfontosabb szempont, hogy az együttlét, amely azt jelenti, hogy idegenek az életükből azért adnak időt, hogy megnézzék az általunk létrehozott előadást, tartalmas legyen és sűrű. A téma kapcsán fontos, hogy a színház kritikai attitűddel nyúljon minden olyan társadalmi kérdéshez, amelyet az adott előadás vizsgálatának tárgyaként választ.