György Evelin: Svéd ízek

György Evelin: Svéd ízek

A Jegesmedvék című drámaantológiáról[1]
A Játéktér 2019. tavaszi számából

A budapesti Napkút Kiadó kereken tíz éve indította útjára Drámatájak nevű sorozatát, amelynek keretében egy-egy nemzet kortárs drámáiból mutat be egy-egy kötetnyi antológia erejéig válogatást. Ily módon találhatunk náluk kortárs bolgár, török, norvég, dán, számi, cseh és legújabban spanyol drámaválogatást is.[2] A Jegesmedvék a Drámatájak sorozat második darabjaként hét kortárs svéd drámaírónak egy-egy munkáját tartalmazza, illetve a hozzájuk fűzött utószót, Deres Péter szerkesztő tollából. Deres Péter amúgy fordítóként is jegyez két drámát a kötetben – további két darabot Szappanos Gábor fordított, egyet-egyet pedig Bihari-Andersson Anna, Kúnos László és Teplán Ágnes.

A színdarabok a magyar olvasó számára talán első olvasásra furcsának, szokatlannak tűnhetnek, de van bennük valami különleges, ami továbbolvasásra késztet minket. Nem azért találjuk őket szokatlannak, mintha nem ismernénk a bennük megfogalmazott problémákat, csupán van bennük valamiféle nyers abszurditás, amivel helyenként nincs (vagy csak nehezen van) mit kezdenünk.

Már az első dráma, Lars Norén Háborúja egy közel sem könnyed hangulatú világba kalauzol bennünket, nevezetesen (ha a címből még nem jöttünk volna rá) a háború világába. Undort keltő világ ez, amelyben testi-lelki erőszakkal találja szemben magát az ember. A szereplők az átélt borzalmakat nehezen tudják feledni és feldolgozni, függetlenül attól, hogy személyesen jelen voltak-e a fronton vagy nem. A háború mindegyikük életére hatással volt. Szemtanúi lehetünk, ahogy egy család a darabjaira hullik; megtudjuk, hogyan hidegül el a feleség a távol levő férjétől, és talál rá a „boldogságra” más karjai között, hogyan hasonul meg Anya és Apa lánya, kényszerből könnyűvérűvé válva, hogyan válik „rokkanttá” nemcsak szellemileg, de fizikailag is a családfő a háborúban. Összegezve: nyomorú sorsoknak lehetünk szemtanúi, a reménynek itt a legapróbb fénysugara sem tűnik fel.

A második dráma olvasásakor úgy érezzük, hogy kissé mintha engedne a hangulat, ugyanakkor ezúttal groteszk történettel állunk szemben. Elsőre nehezen tudunk elképzelni egy olyan fiúgyermeket, aki félig a földbe gyökerezve kényszerül leélni az életét. Pedig Kalle pont ilyen – és nem csodáljuk, hogy emiatt, ahogy a darab során egyre idősebb lesz, úgy egyre inkább elhidegül a társadalomtól, az élettől, és ami a legfontosabb: megkérdőjelezi emberi mivoltát (de ki is akarna, akár ő, kígyón és bogarakon élni?). Gunilla Boëthius A föld fia című darabja bravúrosan elénk tárja mindemellett azt is, hogyan nyilvánulhat meg egy ilyen nehezen kezelhető helyzetben is az anyai szeretet, azaz mit képes egy anya feladni azért, hogy a gyermekével maradjon, és mire lenne képes „a föld fia”, hogy láthassa egyszer életében a tengert.

A harmadik műnek, a Lopott ékszereknek megint csak torz a világa. A magyar olvasóknak, ha egyben filmkedvelők is, Kristina Lugn szerzeményéről egyből eszükbe juthat Szász János 2007-es filmje, az Ópium, amely Csáth Géza műveiből ihletődött. Talán mert a történet egy pszichiáterről szól (Rune), aki terápiája részének tekinti a női pácienseivel való együttlétet – függetlenül attól, hogy ők akarják-e ezt vagy sem. A sorok mögött több tragikus női sors is megbúvik – egyik legtragikusabb talán a Majvoré, aki írónőként került a pszichiátriára, és beleszeret az említett „Casanova-szerepben tetszelgő”, egyébként gátlástalan, semmi alak Runébe. Ugyanakkor a darab összes szereplője szerencsétlen sorssal van „megáldva”, hiszen mindannyian a magány, az egyedül maradás mint ijesztő jövőkép elől menekülnek ebbe a keserű, élvhajhász világba.

Negyedikként Niklas Rådström Szörnyek című műve tűnik fel előttünk, olyanként is, mint amely a hangulatát tekintve csatlakozik az előtte álló drámákhoz. Egy gyermekgyilkosság felderítése alkotja a történet vázát – egyébként a darabot megtörtént események ihlették. A történéseket annyira valósághűen ábrázolja az író, hogy az olvasó szeme előtt már-már megelevenedni látszik a cselekmény a színpadon (talán a karnak és a karvezetőnek köszönhetően). A művet amiatt is bravúrosnak tekinthetjük, hogy képes felébreszteni bennünk a bűntudatot, gondolkodásra késztet. Ki okolható a gyermek meggyilkolásáért, hogyan lehetett volna ezt megakadályozni? – ilyen és hasonló kérdéseket olvashatunk, amelyek vissza-visszajátszódnak még elég sokáig az emlékezetünkben, és eljuthatunk arra a szintre is, hogy már-már magunkat okoljuk mindenért. A kötet címadó drámájának, Jonas Gardell darabjának az olvasása során (szerencsére) kicsit felenged az eddig kialakult nyomasztó hangulat. A Jegesmedvékből ismét egy érdekesen „megszerkesztett” család képe bontakozik ki előttünk. Az éppen születésnapját ünneplő édesanyát meglátogatják a lánygyerekei, ő azonban a fiára a legbüszkébb (naná), a gyerekek közül ő a kedvence. Miközben éles odaszólásokkal illeti  a  lányait, és  azok  boldogtalan, kissé kilátástalan életét, mindvégig csak a fia interjúját várja a tévében. A darabba nemcsak az van belefogalmazva, hogy az idősödő szülők mennyire tartanak az egyedül maradástól, gyermekeik elvesztésétől, hanem az is, hogy maguk a gyerekek milyen nehezen viselik, ha felbomlik a szülő-gyerek kapocs, ha nincs meg a kölcsönös ragaszkodás. A Jegesmedvéket különben a sepsiszentgyörgyi színház már játszotta: 2015−2016-ban meg lehetett tekinteni Zakariás Zalán rendezésében. A hatodik mű a sorban Mattias Andersson Szex, drog, erőszak című drámája. A cím keltette előfeltevéseket szinte azonnal visszavonatja velünk a helyszín: az olvasó ugyanis egy idősek otthonában találja magát. Akárcsak a Jegesmedvékben, a hangulat itt is inkább tragikomikus, mint komikus: például az egyik már jócskán hajlott korú szereplő rendel magának egy prostituáltat. Emellett ugyanakkor a darab betekintést enged számunkra a 85 éves, már több mindent megélt egyének emlékeibe és megvalósíthatatlan ábrándjaiba.

A kötet utolsó, vagyis hetedik alkotása Lisa Langseth tollából származik. A karmester szeretője című műben egy húszas éveiben járó hölgy(ecske) vallomását olvashatjuk arról a fura helyzetről, hogy az említett nő szerelmes lesz egy házas, nála idősebb karmesterbe, aki azonban nem viszonozza érzelmeit. Igazi monodráma ez, csupán Katarina szemszögéből ismerhetjük meg az eseményeket, vagyis az ő történetét és személyes drámáját. Mondanunk sem kell, hogy végeredményben ebben a darabban sincsen semmilyen felszabadulás, de még annak jele sem.

Összességében elmondható a Jegesmedvék c. kötetről, hogy az összes benne szereplő dráma hordoz a nemlétező hátsó zsebében egy torz tükröt a világ társadalmairól (mert a benne felszínre törő gondok, keserű sorsok, tragédiák egyáltalán nem csak a svédek számára jelentenek gondot, keserű sorsot, tragédiát – ennyire nincs szerencsénk, és ennyire ők sem szerencsétlenek). Jócskán reflexív viszonyulással kell olvasni a darabokat ahhoz, hogy a keserű iróniával átitatott kritikát ne csak rágalomnak fogjuk fel, hanem figyelmeztetésnek is. Nem ajánlatos egy este alatt „bekebelezni” a könyvet, többek között azért sem, mert inkább a fordítottja következne be, és ő kebelezne be minket. Ellenben elolvasni nem csak ajánlott, de kötelező is, főként abban az esetben, ha fejleszteni kívánjuk a mindenkori másik iránt érzett – vagy nem érzett – empátiánkat.

——————————
[1] Deres Péter (szerk.): Jegesmedvék. Kortárs svéd drámák. Drámatájak sorozat. Napkút Kiadó, Budapest, 2012.
[2] A kiadó a Drámatájak sorozatban megjelent antológiákon kívül is közöl színdarabokat. Több ízben adtak ki például Kocsis István-drámakötetet, ill. van Thomas Bernhardttól is drámagyűjteményük (Békétlenség haszonbérbe). A Napkút Kiadó könyvei közül a Játéktér korábban egy belga szerző, Paul Emond Ebből se lesz szerelem c. kötetét recenzeálta. Zsidó Ferenc könyvismertetője a Játéktér 2018. tavaszi számában jelent meg, illetve interneten itt. (Szerk. megj.)