Kovács Eszter: Mindenkinek van egy pokla

Kovács Eszter: Mindenkinek van egy pokla

Scapin. Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat
A Játéktér 2019. nyári számából
Fotó: Ilovszky Béla

A pénz boldogít. Legalábbis addig, amíg a miénk, mert ha ki kell adnunk a kezünkből, az már boldogtalanná tesz. Ha pedig fondorlatos módon kicsalják tőlünk, attól még frusztráltabbak leszünk. És nem is a veszteség miatt, hanem mert a csaló képében meglátjuk a magunk tökéletlenségét. Az átverhetőségünket. A naivságunkat. Ám napjaink pénzorientált világában svindlernek lenni nem nagy kunszt. Vagy mégis? Hiszen a manipuláció sokszor adja magát. Egyesek pedig áldott tehetséggel ki is használják ezt. Leleményességükön, furfangjaikon addig nevetünk, ameddig nem a mi bőrünkön csattannak. Mert onnantól már csak sírunk. Jobb esetben sírva nevetünk, sokszor a helyzet abszurditásán és valahol magunkon is, hogy sikeresen bedőltünk a szemfényvesztésnek.

Több szempontból is jelentőségteljes nap volt május 17-e a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának életében. Ezen a napon tették le egy hajdan volt zsinagóga helyére a leendő stúdió alapkövét, bemutatták Csirák Csaba színháztörténész legújabb, Szatmárban született színházi személyek című kötetét, valamint a társulat színháztörténeti DVD-adatbázisát is nyilvánosságra hozták. A nap megkoronázásaképp pedig az UNITER- és Jászai-díjas Bocsárdi László rendezésében láthatta a közönség Molière Scapin című komédiáját, amelyet a francia szerző a pályája vége felé írt.

A felsorolt eseményekre nemcsak együttvéve, de külön-külön is büszke lehet a társulat, hiszen mindegyik arról tesz tanúbizonyságot, hogy a szatmári társulat jó irányba halad egy olyan építő-átfogó gondolatiság mentén, amely erősíti létjogosultságát a művészi profizmusra és folytonos megújulásra törekvő erdélyi magyar színházak sorában.

Különleges, jó energiákat mozgatott meg a nézőkben már a bemutatón is Bocsárdi rendezése, amelyet többszöri, jelenetek közötti tapssal fogadott a közönség. Méltán, hiszen a 2017-es Tévedések vígjátéka után Bocsárditól újra egy jól működő séma szerint felépített előadást láthattunk a színpadon, amely letisztultságával, következetességével és sallangmentességével ragadta magához a nézői figyelmet. Bár a Scapin rendezői koncepciója egyes mozzanataiban, látványvilágában néhol a mintha ezt már láttam volna érzést idézte fel bennem – gondolok itt a dobozszínpadi térre, a szaggatott jelenetváltásokra, az egy hangszeres zenei aláfestésre, a szándékosan túltagolt, túlartikulált szövegmondásra, a stilizált játékra –, ez abszolút megbocsátható a rendező részéről. Mert, ami jól működött eddig, azt igenis meg kell tudni tartani, és az sem ördögtől való vétek, ha a már jól „begyakorolt” és többféle nézői szűrőn átvitt gondolatokat és ötleteket egy rendező időről időre újra előveszi, használja és implementálja egy másik társulattal való munkában.

Fotó: Ilovszky Béla

Ahogy azt Bocsárditól megszokhattuk, hiába nyúl vígjátéki alapanyaghoz, rendezői olvasata vékony határt húz a vérbő komédiák és az elgondolkoztató, komor tragédiák között. A történet egyszerű, már amennyire egy Molière-sztori egyszerű lehet az összekuszálódott családi helyzetekkel, a zsugori figurák megleckéztetésével, a szerelmesek összeboronálásával és természetesen annak a minden szálat a háttérből mozgató alaknak a motivációjával, aki így vagy úgy, de szinte minden Molière-darabban feltűnik. Az apák és fiak közti generációs szakadékot egyik oldalról az anyagias szemlélet, a másik oldalról a mindent elsöprő szerelem konfliktusa mélyíti. Octave-nak és Leandernek pénzre van szükségük, hogy szerelmüket végre beteljesíthessék Jácintával és Zerbinettével, ám az apák ennek az útjába állnak. Ebben a kilátástalan helyzetben kell egy cinkos, aki mindent elsimít, és még az öregeket is jól megleckézteti. Scapin, a címszereplő szolgáló – „aki szívesen segít azon, aki bajba jutott” és „akit az Ég nem akármilyen tehetséggel áldott meg” – egyszerre zavarja össze és gabalyítja ki a több szálon futó eseményeket, teszi mindezt rendkívül agyafúrt, minden hájjal megkent módon. Úgy, hogy közben ne csak az esetlen, fülig szerelmes fiatalok, de ő maga is jól járjon és kellően móresre tanítsa gazdáját, aki az ő érdemeihez és sokoldalúságához méltatlanul viszonyul. De nem csupán ő a darab egyetlen emlékezetes karaktere. Ha figyelmesek vagyunk, a csalón túl más emberi prototípusokra – a zsugorira, a hősszerelmesre, a számító nőre – is ráismerhetünk. Olyanokra, akik jelen vannak a mindennapi életben, sőt, lehetséges, hogy akár a nézőtéren is mellettünk ülnek.

A szubjektív bűvös hármas, vagy ha úgy tetszik, a három legtetszetősebb dolog a szatmáriak előadásában a szöveg, a díszlet és a Scapint megformáló Márkó Eszter alakítása. A színésznő olyannyira rátalált a szerepre (vagy a szerep talált éppen jó időben őrá), hogy abba az alakításokra kevésbé érzékeny nézői bőr is beleborzonghatott, kiváltképp az előadás végén, amikor mintha csak saját poklába zárva, az őrület határát átlépve, trombitájával a kezében kuporodik le a sarokban. Rendkívül jó ötlete volt a rendezőnek egyáltalán színésznőre bízni ezt az összetett szerepet, és olyan vonalon elindítani a figurát, hogy Scapinről ne lehessen meggyőződéssel kijelenteni sem azt, hogy nő, sem azt, hogy férfi. Inkább valami földöntúli, androgün lény, aki úgy játszadozik a többi szereplővel, mintha csak marionettbábok lennének. Játszik velük, mígnem azok életre kelnek és elkezdik a maguk útját járni, hátrahagyva mesterüket, akinek már nem jut hely közöttük. Márkó Eszter Scapinja szuggesztív, tele van színnel, különböző arcait mutatja a bajkeverőnek, sodró erejű, magával ragadó élményt nyújt – jóféle érzésekkel, mozgással, mimikával, hanggal egyszerre tölti fel a szemfényvesztő figuráját. A többi színész sem marad le a címszereplőt játszó Márkó mögött, remek alakításokat láthatunk tőlük. Gyakran kommunikálnak a nézők felé, utalva ezzel a Molière-kori színjátszásra.

Fotó: Ilovszky Béla

Molière szövegét Rideg Zsófia fordította újra, vagy inkább modernizálta, melyen Benedek Zsolt dramaturg dolgozott tovább. Remek szófordulatokban és nyelvi leleményességben nincs hiány: a beszéd egyszer gyors és lüktető „szódara”, máskor pedig már-már a szótagolásig lelassult. Jóllehet, műfajilag komédiáról van szó, nincs egymásra beszélés, egymás szavába vágás, a rendezés a mondatok váltakozó tempója révén mintha folyamatosan időt adna a nézőnek arra, hogy minden mondatot biztosan meghalljon, és alaposan meg is rágjon.

Bartha József díszlettervező most sem hagyományos értelemben vett díszletet tervezett az előadáshoz, sokkal inkább egy teret, amiben csak egy-két tárgy bukkan fel. Éppen ezért válik még dominánsabbá a dobozszerű színpad földtől plafonig érő, natúr színű falai között a tolóajtó, ahol néha felbukkannak, majd eltűnnek a szereplők. Nem tudni, honnan érkeznek, és hogyan válnak köddé. Ettől olyan mágikus ez a tér, ami végig izgalomban tartja a nézőt, hiszen kíváncsian várjuk, vajon a következő jelenetben ki bukkan fel a díszlet mögött.

Fotó: Ilovszky Béla

Kiss Zsuzsanna erőteljesen színes, látványos és extravagáns jelmezei tökéletesen illenek és érvényesülnek ebben az egyébként semleges térben. A családi viszonyokat is jól tükrözik a jelmezek színei: talpig lilában van az öreg Argante és fia, míg zöldben Géronte és fia. A két lány jelmezében ezek a színek keverednek, nem véletlenül, hiszen a darab végén kiderül róluk, hogy a házasságon túl melyik családhoz kötődnek szorosabban. A Bocsárdi Magor által szerzett dallamok hallatán pedig inkább van az az érzésem, hogy előbb született a zene és csak azután a történet, annyira kifogástalanul illeszkedik az előadás világához. A trombita hol sejtelmesen nyikorgó ajtót, hol fülsiketítően hangos légvédelmi szirénát idéz. Hangja érces, olykor bántó a fülnek, de az előadásnak sem szándéka, hogy megsimogassa a lelkünket. Hanem inkább, hogy a vígjátéki eszközöket felhasználva felrázzon és megmutassa az igazságot: ilyen az ember, ha a pénz mozgatja. Ilyen az ember, ha mással végezteti el a piszkos munkát. És még ilyenebb, ha a káoszból végre egyenesbe jön. Egyszerűen csak félredobja segítőjét, mint egy összegyűrt papírgalacsint, a sarokba.

——————————

Scapin. A bemutató dátuma: 2019. május 17.; Harag György Társulat, Szatmárnémeti. Rendező: Bocsárdi László m. v.; Író: Molière; Fordító: Rideg Zsófia; Dramaturg: Benedek Zsolt m. v.; Díszlettervező: Bartha József m. v.; Díszlettervező-asszisztens: Cristian Gătina; Jelmeztervező: Kiss Zsuzsanna m. v.; Light design: Baumgartner Sándor m. v.; Zeneszerző: Bocsárdi Magor m. v.; Mozgás: Bezsán Noémi m. v.; Asszisztens: Bogár Barbara. Szereplők: Bodea-Gál Tibor, Budai József, Budizsa Evelyn, Diószegi Attila, Márkó Eszter m. v., Moldován Blanka, Nagy Csongor Zsolt, Orbán Zsolt, Rappert-Vencz Gábor, Zákány Mihály.