Zárug Berni: Kisebbségi apakollázs
Beszámoló a XIII. Nemzetiségi Színházi Kollokviumról
Fotó: Bartalis Előd
A Nemzetiségi Színházi Kollokvium minden második évben teret biztosít a bár egymástól távol eső, mégis hasonló élethelyzetben lévő nemzetiségi kisebbségek találkozására, amelyek színházai a legkülönbözőbb témájú, formájú és nyelvű előadásokat hozzák el a gyergyói Figura Stúdió Színház termeibe. Idén sem volt ez másként, a fesztiválon tizennégy városból húsz produkció volt látható, négy különböző nyelven.
A kisebbség mint téma is több esetben fellelhető a programban. Ez azonban nemcsak nemzetiségi szempontból értendő. Az olyan előadások mellett, mint a bukaresti Állami Zsidó Színház Jiddis?-e, amely az egykori társulati tagokkal és nézőkkel készített interjúkat feldolgozva, önreflexív módon bontja ki a színház múltját, mutatja fel jelenét és sejteti a jövőjét, másfajta kisebbségek problematikáját körüljáró produkciókat is láthattunk. Ezek, annak ellenére, hogy én nem tartozom semmilyen nemi vagy szexuális kisebbséghez, magukkal ragadtak, érzékenyítettek, elfogadásra sarkalltak, vagy legalábbis érdeklődést keltettek bennem, nem úgy, mint a társadalmi helyzetemhez közelebb álló, etnikai kisebbségi témához kapcsolódó Andreea Vălean rendezés, amelyet egy kicsit szétesettnek éreztem, talán a túl sok elem sűrítése miatt vált számomra túlságosan kuszává az előadás.
Fotó: Bartalis Előd
A marosvásárhelyi 3G Színház nem először nyúl a többség elnyomásában élők helyzetének feltárásához. Székely Csaba MaRo című, magyar-román ellentétre épülő darabját Ándi Gherghe rendezésében közel hetvenszer láthatta a közönség. Az Öröm és boldogság azonban egy másik rétegből táplálkozik, a homoszexuálisok, egészen pontosan az erdélyi melegek problémáit dolgozza fel, akiknek tulajdonképpen nincsenek is problémáik, hiszen itt nem bántja őket senki, egészen addig, amíg „csendben meghúzódnak, és nem tolják a seggüket az arcunkba TV nézés közben vagy nem vonulgatnak össze-vissza félmeztelenül az utcán”. Fodor Piroska, a székely homofób kisangyal indít el az ehhez az erkölcstelen másik fajhoz tartozó – az előadás kezdetén éppen halott – Ádám (Benedek Botond) életútján, az elképesztő pontossággal és kellő groteszkséggel elrajzolt, hasonló nézeteket valló, egymástól a személyiség szempontjából mégis egészen eltérő igazgatónőt és ápolónőt is megjelenítve. A „buzikat” nyomokban tartalmazó filmeket oktatási anyagként használó tanárt elbocsátják, így fonódik össze sorsa az elsőre egymástól tökéletesen független másik két történetszál szereplőivel, ahogyan ezt Székely Csabától megszokhattuk. Az eleinte kissé bizonytalanul megformált Ádám egyik volt diákjába szeret bele, aki apja gyűlölete elől menekül egy isten háta mögötti kis faluba. Kovács Károly Dénese megtörten merész és kíméletlenül őszinte – övé az érdem az előadás legmegkapóbb pillanatáért, amikor mintegy felmérésképpen a nézők egyharmadának keze lendül a magasba, homoszexualitásukat magabiztosan, talán büszkén jelezve. A Badics Petra és Magyari Izabella által megformált leszbikus pár a szexuális irányultságuk és etnikai hovatartozásuk által többszörösen gyengébbnek megítélt nem képviselői, így a két nő éppen ebből a kiszolgáltatott állapotból táplálkozva válik erős és határozott karakterré. A szálakat összefonó zárójelenetben Tekla képes lenne azonnal lelőni a – Dénesért féltékenységből dulakodó Ádám és Béla (Korpos András) miatt kiérkező – rendőrt (Nagy István), akiben felismeri korábbi erőszakolóját, és akiről kiderül, hogy ugyanaz az ember, aki egy pár jelenettel előbb sörrel a kezében mutatta meg készségesen fiának, Dénesnek, hol van a kijárati ajtó, amikor az sok év után rávette magát a családi coming outra.
Fotó: Jakab Lóránt
A kezükben sörrel TV-re meredő büszke családapák képe valószínűleg mindannyiunk szeme előtt, nagyobb fantáziálás nélkül, könnyen megjelenik. Ez statisztikailag is igazolható, hiszen, mint a Romániai napló temesvári kiadásából is kiderül, a rendszerváltás apái az alkoholista apák nemzedékéhez tartoznak, akik nem tudnak mit kezdeni hirtelen szerzett szabadságukkal. Carmen Lidia Vidu sorozatának a Temesvári Állami Német Színházban létrehozott része az itt is hangsúlyos kisebbségi téma mellett komplex problematikákat jár körül. A társadalmi szerepvállalás, politikai helyzet, kulturális akadályok – illetve a kultúra akadályozása – mind kiemelt szerephez jutnak a hat színésznő egyedi, személyes vallomásaiból kibontakozva. Hat egymástól majdnem teljesen különböző sorsot látunk, mégis egyértelműen meghatározhatóak ezeknek a közös pillérei, hiszen etnikai és földrajzi szempontból mindannyian egy helyről startolnak, így a produkció egy átfogó, precízen szerkesztett multimédiás korképet ajánl a néző számára. A Sepsiszentgyörgyi naplóhoz sepsiszentgyörgyiként egyértelműen tudtam kapcsolódni. Abban az esetben az ott élő románok helyzetére esett a fókusz, hiszen a város a mindenféle románosításra való próbálkozás ellenére jórészt magyarajkú. Kíváncsi voltam, hogy egy olyan előadás, amely azonos struktúrával és dramaturgiával rendelkezik, képes-e éppúgy felkelteni az érdeklődésemet, mint a saját városomról szóló naplóbejegyzések – az egyéni történetek bátor őszintesége, a színészek figyelmet követelő komolysága, feszes fókusza és az általánosig kiterjedő jelenkori problémák megfogalmazása bebizonyította, hogy az első pillantás ellenére ez sokkal több egy nagyszínpadon vetített PowerPoint bemutatónál: megrendít, bevonz, cselekvésre sarkall.
Fotó: Bartalis Előd
A rendszerváltás alkoholista apaképeinek kollázsa két másik Székely Csaba-figurával is bővül. A Semmit se bánok Dominikje (Rappert-Vencz Gábor) azonban elsősorban egy ex-szekuritátés professzionális vallató (úgynevezett szadista állat), aki a letűnt szép korok emlékére egyedül iszik otthon a rendszerváltás óta, és csak másodsorban a lánya által megtagadott alkoholista apa – egy ideig. A Lendvai Zoltán rendezte előadás főszereplője ugyanis elképesztően látványos és izgalmas karakterfejlődésen megy keresztül, amíg el nem jut a megtört, bűntudattól gyötört férfi figuráig, akit, ha nem figyelünk, véletlenül akár meg is sajnálhatnánk. A másik, legédesebb apáról a szomszédból, aki programszerűen veri szellemileg visszamaradott kislányát, bár csak a többi szereplőtől hallunk, fontos analógiáját képezi a főszereplő férfinak. A közös pont, mondjuk úgy, eszme megfogalmazását Dominik kínzásokra adott logikus indoklása után a mentálisan sérült Liza (Keresztes Ágnes) szájából hallhatjuk másodszor: „apu egy magasabb rendű cél érdekében ver” – nem mondom, hogy nem rázott ki a hideg. Az Asperger-szindrómás kislány megformálása hibátlan, egy percig sem csúszik át üres paródiává, sem felszínes tünetegyüttes-reprodukálássá, a derűs öniróniával megrajzolt tizenéves sokszor nevetésre késztet – ilyenkor azonban vele nevetünk, mintsem rajta. A váratlanul betoppanó Alex (Nagy Csongor-Zsolt), aki azóta is a „nemzetbiztonságot” szolgálja, önvizsgálatra kényszeríti Dominiket, ez viszont édeskevés a bűntudatkeltéshez. A „főhős” karakán, megrendíthetetlen elveit csak egyetlen dolog képes megingatni: ő a felelős Liza szívbetegségéért, amit végül a maga jól bevált módján, a mindenféle szúró és vágó ínyencségekkel felszerelt fekete dobozzal old meg, jelképes alteregója megkínzása, és szívének eltulajdonítása által.
Fotó: Jakab Lóránt
Az apák anonim klubjának bővítését egy apátlan apával zárom, aki nem nevezhető nyugodt lélekkel igazi apának. Botos Bálint rendező Platonovja (Balogh Attila) számtalan kategóriába besorolható: férfi, tanár, filozófus, férj, szerető, nőcsábász, Don Juan, lecsúszott alkoholista, gazfickó, szívtipró, csehovi férfi prosti… az apa megnevezés azonban valószínűleg csak pár negatív jelzős sor után következne – talán éppen emiatt válik ennyire vonzóvá a környezete számára. Az előadás minden hőse elapátlanodva keres valamit, ragaszkodik valamihez és képtelen az előrelépésre, amint ezt Bajkó Blanka Alíz karámszerű díszlete is jelzi. Csupán Platonov cselekvő hős, aki szintén a boldogságot kutatja, csak erre épp több különböző nő személyében talál rá. Ez tulajdonképpen érthető, hiszen nem létezik tökéletes ember, a felállított szoros társadalmi rend azonban nem engedi a boldogság efféle interperszonális összelegózását, ezért a főhősnek bűnhődnie kell. Az előadás egyetlen gyenge pontja talán épp ennek a bűnhődésnek a megjelenítése: számomra kicsit soknak tűnik, az egyébként unalom nélkül végigülhető, négyórás előadás másfél órában vázolt vezeklése.
Fotó: Bartalis Előd
A XIII. Nemzetiségi Színházi Kollokviumon tehát több etnikai kisebbség is otthagyta értékes ujjlenyomatát. Bátran beszélt az önmagát és mindenki mást élesen érintő társadalmi problémákról, felvállaltan és nyíltan állt helyt a tabuk feszegetésében és ösztönzően sarkallt társadalmi szerepvállalásra, változásra és változtatásra, elfogadásra és küzdésre – bár sokkal jobban örültem volna, ha mindez egy sűrítettebb program keretein belül történik meg, időt hagyva így a látottak szakmai megvitatásra is, melynek sok esetben az éjszakába nyúló vacsora utáni sóvárgás szabott idő előtt véget.