Varga Anikó: Boldognak lenni itt

Beszámoló a Figura Stúdió Színház miniévadáról
A Játéktér 2019. nyári számából
Borítókép: A vágy villamosa. Fotó: Biró István

A gyergyói Figurának sajátos helye van az erdélyi magyar színházak között. Ez a kísérleti profilból – ami a színház szellemiségét az alapítása óta meghatározza –, és az avantgárd színházi hagyományokra való nyitottságból egyformán ered. Persze ez a profil a kontextus viszonylatában válik igazán különlegessé: egy művész- és kísérleti színházi irányultságból fakadó identitás fenntartása önmagában is ajándékszerű Erdély színházi léptékkel nézve egyik legkisebb városában. A Figura idén lett 35 éves, van tehát mit ünnepelnie: elsősorban azt, amit a születésnap köré szervezett miniévada is felmutatott, hogy az igényesség szándéka élő módon hatja át a működését. S talán ez az oka annak, hogy a visszafogott büdzsé és körülmények ellenére szívesen és rendszeresen dolgoznak a társulattal elismert alkotók, amint ezt a miniévadon látható előadások is bizonyítják.

Albu István Három nővére az évad szép meglepetése volt számomra: nem is a szorosan értett dráma invenciózus színrevitele miatt, hanem mert az előadás a maga elegáns módján mintha éppen a Figura sajátos pozíciójából fogalmazódna. Csehov Három nővére az elvágyódásról szól, annak a hitnek a megrendüléséről, hogy az ember teljes és értelmes életet élhet, nem pazarolja el magát, megértésre és otthonra lelhet ott, ahol éppen van. Ezt a helyzetet Albu rendezése az első pillanattól játékba hozza azzal, hogy az előadást az üvegfalú előtérben indítva a várost használja háttérként. Azzal pedig, hogy a további felvonásokkal mintegy bevándorolja a színház különböző tereit: a stúdiót, nagyszínpadot és udvart, a drámai történeten túl magára a színházcsinálásra, ennek az értelmére és lehetőségeire való rákérdezést bontja ki. Olga, Mása és Irina – azaz Bartha Boróka, Vajda Gyöngyvér és Máthé Annamária –, a nézőknek háttal, a zöld nejlonba csomagolt oszlopok mögött, költözésre kész tárgyak közül bámul kifelé az időközben besötétedő Gyergyóra. Ahonnan – gegként is jó, de több ez annál – sorban megérkezik a szülinapra a fess Versinyin (Faragó Zénó) lóval, a fontoskodó Kuligin (Moșu Norbert-László) egy női biciklivel szerencsétlenkedve, majd jókora késéssel Natasa (Boros Mária) befut taxival. Látjuk hát a születésnapi vacsora hátterében csendesen lüktető tágabb közeget, ami rávetül majd a történet fikciós tereire: a makettekben vágyként megjelenő játék-Moszkvára, a városra, amelyben kiüt a tűz, és amit a nővérek végül nem hagynak el, ellentétben a katonákkal, akik ideiglenes lakosokként az élet újrakezdésének ígéretét is magukkal viszik. Sokféle optikával játszik az előadás – közelivel és távolival, valóssal és képzelttel, lentivel és fentivel –, és ezek a fizikai, tér- és díszletbeli jelzések érzelmi jelentéssé változnak. Megannyi finom gesztust látunk a karakterek és viszonyok megrajzolásában a színészektől, amelyek a harmadik felvonásra érnek be, mélyülnek el igazán: szórakoztató végigkövetni Andrej (Bocsárdi Magor) kamaszos zavartságát, aki Csehov szövegétől eltérően itt éppenséggel sovány és tehetségesen hegedűs; Olga kimért és keserű józanságát, Mása lázadását a darabos és kevéssé szellemdús Kuliginnal szemben, Irina szertelenségét. A krízis közepén, amikor a szereplők dühvel, részegen és kétségbeesve, de kénytelenek szembenézni a különféle hazugságaikkal és kényszerhelyzetekkel, azonban mindez szívszorítóvá is válik. S jólesik ezután az udvar hűvös levegője: zörgeti a szél a falakat borító hatalmas zöld nejlont, mintha a teljes színház készen állna arra, hogy magukkal vigyék az elvágyódók. A kihangosított dialógus jól érzékelteti, mekkora távolságba kerültek egymástól a pici térben mégis egymáshoz szorított emberek, akikre nyitott zárszóként borul a határtalan, fekete égbolt.

Három nővér. Fotó: Bartalis Előd

Nagy Botond ért ahhoz, hogy sajátos rendezői víziót hozzon létre egészen különböző drámai alapanyagokból: biztos kézzel teremt színpadi világot és kezeli a nagyszínpadi tér arányait, adottságait. Előadásaiban megszokhattuk, hogy a történetmesélés helyett inkább az erős vizualitású és atmoszférájú, és asszociatívabb, mondhatni töredezettebb dramaturgiát követő hatáskeltésre helyezi a hangsúlyt. Nem történik ez másként A vágy villamosa esetében sem. A Tennessee Williams drámáját erősen megkurtító előadásban nem aprólékosan kibontott helyzetek, hanem éles vágásokkal, vagy éppenséggel álomszerűen egymásra kúszó jelenetek sorában követhetjük a négy szereplő egymást felemésztő viszonyának alakulását. Nagy rendezése már a kezdő gesztusaival egyértelművé teszi, hogy távolságból tekint a drámai történetre: az ötvenes-hatvanas éveket idéző retró színpadkép közepén a teljes előadásra érvényes mottóként virít a Hic sunt dracones (azaz: itt sárkányok laknak) fényreklámfelirata, egyszerre utalva arra, hogy a szereplők egyike sem teljesen ártatlan, és kecsegtetve azzal, hogy e rejtett erők összecsapásából kibontakozó történet az emberi természet terra incognitáit nyitja meg (a középkori térképeken ezzel a latin felirattal jelölték az ismeretlen, veszélyes területeket). Nem ez az egyetlen távolító gesztus: ahogy a neonfényben és füstben úszó látványt, a díszlet és jelmez egészét – kezdve az ikonikus helyszínként kiemelkedő piros fürdőkáddal a fémventilátorokig, vagy a rúzsos szájat formázó piszoárig –, úgy a színészi gesztusokat, és az egyes jeleneteket is áthatja az ironikus vagy lírai idézetszerűség, a megkomponáltság tudata. Mindez nem jelenti a szereplők közti konfliktusos viszonyok elkönnyítését. A félmeztelenül, gépolajtól és izzadtságtól piszkos Stanley (Faragó Zénó) macsó hatalmisággal, tüntetően és egyre fenyegetőbben avatkozik közbe Blanche (Bartha Boróka) viszonyainak alakulásába, az egyébként nem gondtalan nővéri szövetségbe, amikor megérzi Stella (Szilágyi Míra) távolodását, azt, hogy Blanche hatására felnyílik a szeme a túlzottan birtokló házastársi viszonyra. Sűrű jelenetekben követjük a feszültség növekedését – az egyik ilyen a jelzésszerű vacsoráé, ahol a fentről damillal lelógatott tányérok előtt, kvázi a semmiben ül egymással szemben a három ember: a szaggatott beszélgetés végül tányértörésbe torkollik.

A vágy villamosa. Fotó: Biró István

A Tennessee-drámában meglévő erőszaktörténetre érzékeny Nagy rendezése, a kérdés azonban inkább az, hogy képes-e kizökkentőbb, kritikusabb lenni az erőszak jelenségével és dinamikájával szemben, anélkül persze, hogy ítéletet mondana a szereplők felett. Vagyis képes-e magát a jelenséget eltérően keretezni a dráma bevett értelmezéseinél, amelyek az ikonikus Kazan-filmtől a színrevitelek jó részéig a szenvedélyes nő-férfi viszony, a fülledt vagy elfolytott szexuális és szerelmi vágyak velejárójának tekintik az agresszív magatartást, ezzel implicite elfogadva az erőszakot. Alighanem a dráma legélesebb rendezői döntést kívánó jelenete a nemi erőszaké. A dráma csak sejteti, a kulisszákba rejti, vagyis az olvasói fantáziára bízza ennek a lejátszását. Nagy döntése, hogy ezt mindenestül kipakolja a néző elé. Blanche eloldódása a valóságtól szürreális és álomszerű mozzanat: a múlt emlékeiben menekülésszerűen elmerülve valamiféle menyasszonyi Szűz Máriává öltözik; az álomképként felbukkanó szerelme pedig piéta pózba kucorodik az ölébe. Miközben a háttérben hazatér a gyereke születését mámorosan ünneplő, piros bokszgatyás Stanley, és megérezve a nő rettenetét, beteljesíti a lelki és fizikai megsemmisítés következetes munkáját: hosszú(nak tűnő) perceken keresztül hátulról megerőszakolja a sógornőjét. A jelenet sokkoló, ez is a szándéka. Ám a következő gesztussal visszaveszi, szelídíti a sokkot az előadás. A földön elterülő, magatehetetlen Blanche-hoz fehér öltönyös orvos érkezik, aki mikrofont tart a nő bőréhez, és, mintha a nő néma szavait és egyben saját bölcs konklúzióját közvetítené, elmondja Bukowski A meghatározás című versét, amely a szerelem definícióinak költői gyűjteménye. Nyilván nem a vers kérdéses, hanem amit a szöveg ebben a kontextusban megcselekszik: hogy a szerelem tág fogalmába bevonja az erőszakot, és ezzel eltörli azt a szempontot – amit az előadás másutt markánsan érvényesít –, hogy itt mégiscsak egy hatalmi játék szemtanúi vagyunk, benne pusztán már a nemüknél és gazdasági helyzetüknél fogva sem egyenlő felekkel.

Mártírok. Fotó: Bartalis Előd

Keresztes Attila Mártírokja szintén megbomlástörténetet visz színre. Marius von Mayenburg drámája, amely a demokratikus társadalmi berendezkedés működését provokálja, vagyis azt, hogy mit jelent elvileg és gyakorlatilag a tolerancia a radikális eszmékkel és magatartásokkal szemben, egy steril és átlátható térbe kerül. Mondhatni maga a probléma egy nagy terep- vagy boncasztalra, amelyet négy oldalról fog közre az egysoros nézőtér, és amire neoncsövekkel sűrűn rakott, alacsony mennyezet ereszkedik, a szereplők szűk mozgásterét, lehetőségeit kijelölve. A történet azt követi, hogy egy nyugati iskolában egy diák fanatikus kereszténnyé válik, a dogmatikus eszméket pedig manipulatív módon fordítja az anyja, a társai és különösen a biológiatanárnője ellen. Mayenburg drámájának filmszerű snittjeihez, ahogy a fanatizálódás témájához is illik a falon látható digitális óra, mintha egy bomba visszaszámlálója lenne, vagy a piros műanyag padló, amely a kiömlő vért idézi. Keresztes rendezése a kiszámított ritmussal tárgyilagosan érzékelteti a folyamatot, ahogyan a józan észnek ellentmondóan a teljes iskolai környezet igazodni kezd a problémás fiúhoz, kivéve az egyre frusztráltabb biológiatanárnőt. Ebben épp csak felvillan a különböző karakterek háttere. A fia megváltozása miatt aggódó, egyedülálló anya (Bartha Boróka) nem jut el a valós problémáig, erre ideje, türelme sem biztos, hogy lenne. Az iskolaigazgató (Faragó Zénó) a kialakult helyzetet inkább a saját hatalmi játszmáihoz használja, a biológiatanárnőt zaklatva. A segítő szándékában egyre tehetetlenebb és frusztráltabb Roth tanárnőnek (Máthé Annamária) pedig a rögeszméjévé válik a fiú megértése, és észrevétlenül fut zsákutcába, tönkretéve ezzel a saját kapcsolatát. Az egész bagázsban a tornatanár (Moșu Norbert-László) képviseli a normalitást, megteszi a tőle telhetőt, sikertelenül, a kapcsolat megmentéséért. Az osztálytársat (Fodor Alain Leonard) a szeretetéhsége és homoerotikus vonzódása annyira befolyásolhatóvá teszi, hogy belemegy egy gyilkosság előkészítésébe, amiből utolsó pillanatban lép vissza. A fanatikus fiút az előadás titokzatosságba burkolja, a nézőre hárítva a viselkedése megfejtését. A Gedő Zsolt alakította karakter pedig úgy feszül neki a célpontként választott személyeknek, akár egy nyíl, a koncentrált düh energiájából származó tántoríthatatlan magabiztossággal, de nem ad választ arra, hogy a saját karizmájára, manipulatív készségeire egyre jobban ráismerő hataloméhes cinizmus, vagy egy eszme igazságban vakon és rosszul hívő radikalizmus munkál benne. Keresztes rendezését a letisztult forma és ritmus végig fenntartja, az előadás számomra mégis magába záruló, nem igazán kezd semmit azzal, hogy Mayenburg tipikusan nyugat-európai oktatási és közéleti gyakorlatban érvényes dilemmája miként találhat utat egy teljesen más közegű közönséghez.

Kövekkel a zsebében. Fotó: Jakab Lóránt

Mindez a Kövekkel a zsebében esetében már kevésbé kérdés. A Csuja László rendezte előadás pár évaddal korábban született, ám a szervezők számára a Figura arányaihoz mérten sikeres játszási szám miatt is helye volt a miniévadban. Bár Mary Jones drámájának nem annyira a gazdasági és kulturális gyarmatosítástörténet az erőssége, hanem a gyors karakterváltásokat kínáló színészi bravúrlehetőség, a Moșu Norbert-László és Kolozsi Borsos Gábor által megformált két figura jól átérezhető háttérvilágot teremt a kiszolgáltatott ír kisembereknek. Kettejük színészi alkatához-habitusához illik a felelgető-bohóckodás, otthonosan, a játék szeretetével mozognak benne, ami akkor is élővé teszi az előadást, ha az dramaturgiai hosszabb és némely pontjain vontatottabb marad. A Faragó Zénó rendezte Drognaplót szintén áthatja az alkotók személyes involváltságának ereje, de Fodor Alain Leonard játéka nem győzött meg arról, hogy elbírna egy mondorámahelyzetet. Fodor a Kubiszyn Viktor önéletrajzi írását dramatizáló előadásban egy drogfüggő fiút alakít, aki helyettes szenvedőként végigkalauzolni hivatott a nézőt a függőség poklában (és az ebből való kijövés útján, bár utóbbira az előadás kisebb hangsúlyt helyez, talán mert ez nehezebben megragadható): a játékban azonban túl sok az egyforma, és elnagyoltan kidolgozott színészi gesztus a függőség hasonló, mégis különböző etapjainak ábrázolásához.

Drognapló. Fotó: Jakab Lóránt

Mindezzel együtt, így kerek a Figura évfordulós születésnapját ünneplő miniévad. Pontos és átfogó képet adott az általa képviselt kísérleti-művészszínházi irányról, megmutatva a társulat erősségeit, ahogyan a jobban és kevésbé tökéletesen sikerült alkotásokat is.

——————————

Három nővér. Bemutató dátuma: 2018. szeptember 6.; Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós. Rendező: Albu István; Író: A. P. Csehov; Díszlet- és jelmeztervező: Márton Erika; Zeneszerző: Bocsárdi Magor; Képzőművész: Ferenczi Zoltán. Szereplők: Bartha Boróka, Bocsárdi Magor, Boros Mária, Faragó Zénó, Fodor Alain Leonard, Kolozsi Borsos Gábor, Máthé Annamária, Moșu Norbert-László, Nagy Csongor Zsolt, Tamás Boglár, Vajda Gyöngyvér.

A vágy villamosa. Bemutató dátuma: 2018. október 30.; Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós. Rendező: Nagy Botond; Író: Tennessee Williams; Szövegadaptáció: Kali Ágnes, Nagy Botond; Dramaturg: Kali Ágnes; Díszlet- és jelmeztervező: Márton Erika; Zeneszerző: Claudiu Urse; Lighting design: Erőss László; Koreográfus: Molnár Dalma; Képzőművész: Ferenczi Zoltán. Szereplők: Bartha Boróka, Dávid A. Péter, Faragó Zénó, Gedő Zsolt, Kolozsi Borsos Gábor, Szilágyi Míra.

Mártírok. Bemutató dátuma: 2018. április 13.; Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós. Rendező: Keresztes Attila; Író: Marius von Mayenburg; Fordította: Perczel Enikő; Díszlet- és jelmeztervező: Szőke Zsuzsi; Zeneszerző: Boros Csaba. Szereplők: Bartha Boróka, Faragó Zénó, Fodor Alain Leonard, Gedő Zsolt, Kolozsi Borsos Gábor, Máthé Annamária, Moșu Norbert-László, Vajda Gyöngyvér.

Kövekkel a zsebében. Bemutató dátuma: 2015. március 27.; Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós. Rendező: Csuja László. Író: Marie Jones; Jelmez: Török Réka. Szereplők: Kolozsi Borsos Gábor, Moșu Norbert-László.

Drognapló. Bemutató dátuma: 2017. december 20.; Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós. Rendező: Faragó Zénó; Dramaturg: Moșu Norbert-László; Vizuális effektek: Ferenczi Zsolt; Jelmeztervező: Török Réka. Szereplő: Fodor Alain Leonard.