Parászka Boróka: A rendszer mi vagyunk

Parászka Boróka: A rendszer mi vagyunk

Interjú Theodor-Cristian Popescu rendezővel
A Játéktér 2019. tavaszi számából

Fotó: Adrian Armanca 

Kezdeményezőként részt vett a romániai színészek és rendezők közös szakszervezetének elindításában. Milyen lépéseket tettek a szakszervezet létrejöttéért, és hol tart ma ez a kezdeményezés?

Nem kezdeményezőként vettem részt a munkában, hanem meghívottként osztottam meg a tapasztalataimat, kanadai szakmai szervezeteknek vagyok ugyanis a tagja. Végülis az a bizonyos kezdeményezés nem indult el, de közben létrejött egy másik tömörülés, az ATIC[1]. Ez a különböző kulturális területeken függetlenként dolgozók egyesülete, amelynek nem vagyok a tagja, de amely szervezet működéséről van tudomásom.

Rendszeresen hangsúlyozza, mennyire különböző feltételekkel működnek a közintézmények (állami és önkormányzati színházak) és a függetlenek. Ennek tudatában elképzelhető a közös szakmai képviselet? Milyen lenne az ideális kapcsolat a függetlenek és a közintézmények között? Hogyan lehetne/kellene szabályozni ezeknek az intézményeknek az együttműködését?

Az állami és a független intézményekben dolgozók közös érdekképviselete épp azért lenne nehézkes, mert eltérő módon működnek. Ebből adódóan az érdekeik is különböznek. Más dolog szolgálja egy alkalmazott érdekeit, mint egy bedolgozóét: gyakran érdekellentét van köztük. Ha pedig határozatlan idejű szerződéssel alkalmaznak valakit, akkor ez fokozottan érvényes. Még az így alkalmazottak is kerülhetnek egy másik intézményben a bedolgozók helyzetébe, úgyhogy tudatosítaniuk kellene, hogy vannak közös érdekeik az állandó szerződéssel nem rendelkezőkkel. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy az érdekképviselet iránti igény kizárólag a függetlenek esetében fogalmazódik meg. Ha egyszer valakit alkalmaztak (különösen akkor, ha határozatlan idejű szerződéssel foglalkoztatják), akkor többé már nem törődik azzal, van-e szakmai érdekképviselete.

Romániában a színészek és a rendezők státusza alapvetően különbözik. A színészek bére messze elmarad a rendezők honoráriumától, a színészek hozzá vannak „kötve” az intézményekhez (szakmai mobilitásuk korlátozott), a rendezőknek alárendelve dolgoznak. Mindezt figyelembe véve milyen érdekképviseletet lát hatékonynak esetükben?

Most, hogy megemelték a színészek béreit, már nem vagyok biztos abban, hogy sokkal kevésbé fizetik meg őket, mint a rendezőket. Nincsenek már akkora különbségek. A rendezők bére hat hónapnyi munkát fed (a projekt előkészítését, az együttműködőkkel való munkát és a próbákat). Nagyon sok színész többet keres hat hónap alatt, mint amennyit én kapok egy előadás után. A színészek színházhoz „kötöttsége” nagyban függ a menedzsment jó ízlésétől. Vannak szigorú menedzserek, akik majdhogynem tiltják az együttműködéseket. Mások engedékenyebbek, és színészeik intenzíven dolgozhatnak távol attól az intézménytől, ahonnan egyébként rendszeresen folyósítják a bérüket (ismétlem, ez nem alacsony összeg). Elvileg tehát, a rendezők és színészek érdekei sajátosak, és eltérőek. Azokat a jogokat, amelyekre ön utal, feltétlenül biztosítani kell. Ez például lehetséges közös érdeke a színészeknek és a rendezőknek (a rendezőket is zaklatják néha a menedzserek és a művészeti igazgatók, akik engedély nélkül ülnek be egy próbára). Ez egy lehetséges közös érdekszféra, amely mindenki számára védelmet nyújthat, hogy matematikai hasonlattal éljek: ez egy közös nevező.

Milyen mértékben védett a színész a színházi/rendezői kérésekkel szemben? Mi a határa ezeknek a kéréseknek? Milyen jogi kerete van például a testi integritás, az intimitás, a méltóság védelmének?

Normális esetben a művészeti tevékenység jogilag szabályozott keretben zajlik, és teljes egészében alárendelődik a munkajognak. Nem senkiföldje, nem légüres tér. Azt hiszem, a dolgokat a jóérzésnek kell irányítania, anélkül, hogy az meggátolná a kreativitást, korlátozná a művészi szabadságot. A művész munkája is munka, elsősorban azonban alkotás. Vagy úgy veted bele magad az alkotásba, mint az ismeretlenbe: kockáztatsz, kutatsz. A túlságosan szigorú szabályozás korlátozná a lehetőségek terét. Kanadában például nem maradhatok a próbateremben a próba szünetei alatt azért, hogy gondolkodjak, a díszletet szemléljem, vagy azt mérlegeljem, mi legyen a következő lépés. Ki kell menni a teremből, a technikai rendező pedig bezárja azt. Íme, milyen az, ha a szabályozás korlátozza a kreativitást.

Mi a véleménye a #metoo mozgalom romániai jelenlétéről (vagy hiányáról)?

Ellentmondásos érzéseim vannak a #metoo-val kapcsolatban. Egyrészt jó, hogy bizonyos, zaklatói magatartási formákat elítél, másrészt rossz, hogy azoknak, akiket régi emlékek alapján meggyanúsítanak, gyakorlatilag azonnal megtörik a karrierjük, vita nélkül. Nem tetszik egyáltalán ez a „boszorkányüldözés”, amely különböző történelmi visszaélésekre (a nácik és a kommunisták tisztogatásaira) emlékeztet. A gyanúsítottakat mindaddig megilleti az ártatlanság védelme, amíg a bűnüket több is alátámasztja, mint néhány, 10−20 évvel ezelőtti emlék. A romániai esetek nem kirívóak, nem látványosak. Talán azért, mert nem lehet ebből akkora pénzt csinálni. De, ismétlem, a mozgalomnak köszönhető, hogy ráijesztett azokra, akik méltánytalanul viselkednének, és szexuálisan zaklatnának másokat, ha nem kellene tartaniuk a következményektől.

Hogyan követhető az alkotói folyamat jogi szempontból a próbáktól az előadásokig? Milyen jogi szabályozásra van szükség Romániában? Milyen külföldi példákat tart követendőnek? 

Azt hiszem, nem kell mindent jogilag szabályozni, bizonyos dolgokat meghatároz a gyakorlat és a mentalitás. Bátorítani kell az embereket, hogy változzon a mentalitás és a gyakorlat, anélkül, hogy vég nélkül a jogi szabályozásokra összpontosítanánk.

A romániai intézmények hierarchizáltan működnek, a színházi tradíciók jószerével megkérdőjelezhetetlenek. Szükség van a demokratizálási folyamatra ahhoz, hogy biztosítani lehessen a szakmai érdekeket? Ha igen, hogyan?

A demokrácia nem házi feladat. Ott, ahol az emberek a lelkiismeretük szerint cselekszenek, ott működik. Ahol az emberek gyávák, önzőek, kicsinyesek, az egyre rugalmasabb szabályozás sem old meg semmit. Ismétlem, minden a mentalitástól függ. A hierarchia nem jelenti azt, hogy feltétlen a jó ízlés dönt, azt sem, hogy a hatalom visszaél az erejével. Jelentheti egész egyszerűen azt, hogy hatékonyan működik az adminisztráció. Minden rendszer attól válik rosszá vagy jóvá, ahogyan élünk vele. Mi vagyunk a rendszer. Ahol a mentalitás rossz, ott rossz a rendszer. Ahol a mentalitás helyes, ott hatékony a rendszer, és nyitottan, megrázkódtatások nélkül jobbítható.

——————————
[1] www.ongood.ngo