Kocsis Tünde: Aurora Borealis

Kocsis Tünde: Aurora Borealis

A Jégszivárvány című drámaantológiáról[1]
A Játéktér 2019. nyári számából

Mit gondolhat egy kiadó vezetője, amikor olyan alcímű könyveket ad ki, amelyekben a „legújabb” szó szerepel? Pontosan meddig tart a legújabb? A reklámfogás bármikor beválhat, hiszen még a huszonkettedik századbeli olvasó is, erre a szóra, hogy legújabb, a saját közelmúltjára fog gondolni – csakhogy annak akkor a kiadott könyv aktuális, főként társadalmi valóságtartalmához csekély köze lesz. A legújabb norvég drámák esetében maradjunk annyiban, hogy ezek még újak, hiszen a kötetbeli drámák a 2010-es évek elején íródtak és megjelenésük, avagy színpadi bemutatójuk nyomán majdnem mindegyik mű díjazott[2] lett – mígnem 2014-től a magyar olvasók is kézbe vehetik ezt a jelentős gyűjteményt.

Valahányszor észak-európai művészek alkotásaival találkozom, legyen az film vagy színmű, az emberi lélek apró rezdüléseinek feltárásával, tudatosításával és az egyén erős társadalmi felelősségérzetével találkozom. Mintha kicsit tágasabb lenne a norvégoknál a tér, vagy több volna az idő, mintha valamennyivel nagyobb elszigeteltségben élnének az ottaniak, és az ember a belső világára, válságára – és olykor a világ gondjaira is − fokozottabban figyelne. Az egyénben összeomolhat a világmindenség, és egyetlen ember is, bár látszólag tehetetlen és jelentéktelen, olyan fontos lenne, hogy elveszettsége cselekvésre késztet másokat, hiánya pedig egy ideig betölthetetlenül tátongó űr lenne a világban.

Arne Lygre Eltűnök örökre című ötszereplős drámájának fő témája az együttérzés. A szereplők a jelen téridőben saját helyzetükről, állapotukról, kapcsolataikról beszélnek, de a személyek mind a nyolc fejezetben[3] „kilépnek” a realitásból egy fiktív, gyakran marginális, veszélyes helyzetbe, és az abban a történetben lévő személyek érzésés gondolatvilágát közvetítik. „Óriási különbség. Sejteni és tudni. Elképzelni, hogy mit érez a másik, vagy személyesen átélni ugyanazt. Együttérzés igen, együtt átélés nem létezik.” (20) „Sokat gondolkodom az egyidejűségről. Mi történik másokkal éppen most? Míg én itt ülök egy széken, máshol is ül egy nő, és ő nem érzi olyan jól magát” (8) – mondja ezt a FÉRJ-et váró ÉN, egyedül ülve a szobájában, és arról a nőről beszél és annak a nőnek a hangján szólal meg, aki ugyanolyan egyedül ül a szobájában és elveszítette a fiát. A második jelenetben megjön a BARÁTNŐ, és egy másik páros jelenetet idéznek meg, tesznek átélhetővé, egy olyant, amelyben a barátnők az orvos rendelőjében vannak és tudják: egyikőjük halálosan beteg. Reális szinten megjön a BARÁTNŐ LÁNYA, de a férjet nem hozza, mint kellett volna, emiatt konfliktus keletkezik, majd mindhárman egy összedőlt házat képzelnek el, ahol három nő összetört testtel a romok alatt fekszik. A beszélők, miközben szájról szájra görgetik a történéseket, még a szerepeken is módosítanak (a kimondott szó realitássá válik): a három nő közül az egyikből a másik nő férje lesz. A férj egy rúgással megöli a reményvesztett, szenvedő feleségét. A három személy elindul a férj nélkül. Egy tengerpart mellett mennek el, ott várakoznak és elképzelik, hogy egy fiú, az anyja és a barátnője úszik a tengerben egy sziget felé. A szigetig csak a fiú jut el, a haláltusában végletes vallomások hangzanak el. A jelenetekben erőteljes a haláltól, a magánytól, a fájdalomtól való félelem érzése. „Néha a rettegésre gondolok… A saját félelmemre, és a másokéra… hogy meghatározza az életünket. Az, hogy mitől félünk és mitől nem.” (11) „Élet-halálharc. Halasztani egy kicsit.” (17) Az utolsó jelenetben a FÉRJ és az IDEGEN NŐ nem lép ki a realitásból. Az idegen nő elveszítette a családját, a férj felbontotta a házasságát. Egymásra vannak utalva, de nem is akarnak mást. Szeretik, féltik egymást és magukat.

A norvég drámaszövegeket az ilyen egzisztenciális nüanszokért érdemes megismerni. Nincs bennük mellébeszélés: jó drámai helyzetek, tisztára csiszolt szövegek.

Tore Vagn Lid Pusztíts el mindent! című gyászjátéka a globális összefüggésekre hívja fel a figyelmet az egyidejű öngyilkosságok által: „nem kezelhetjük elszigetelt, személyes tragédiaként az idős görög öngyilkosságát. Amikor egész Európában radikálisan emelkednek az öngyilkossági mutatók… ezek a tragédiák már rég nem személyesek.” (56) „Krízis fűzi össze az egész világon amúgy párhuzamosan futó egyéni tragédiák végtelen sorát. Kísérletemben az egyén sorsát követem a rendszerben és a rendszert az egyén életében” (57) – elemzi művét a szerző az előszóban. A dráma alapszituációja egy ismert társasjáték, név szerint: Afrikai gyémánt – csakhogy a színpadi mű Európában játszódik. Amint a társasjátékokban lenni szokott, a különböző szereplők egymás után lépnek: a Befektető, a Színész, a Biscaya, az Énekes, a Nyugdíjas, az Örök diák és a Vándor lépeget, és mindenki kifejti álláspontját egy-egy őt érintő témával kapcsolatban. A játék 2009−2010-ben indul és ugrásszerűen telik, egészen 2013 teléig. A lépő játékos nemcsak monológot mond, hanem érvel és beszélget a többi játszótárssal. A dráma az egyéni sorsokból kibomló drámából áll össze, és gyakran valóban egyetemes emberi szinten is érvényesek az elhangzottak. Az egyik játékos nem akar játszani, ki szeretne lépni a játékból, de egyik játszótársa figyelmezteti: „Itt nem lehet nem játszani. A nem játék is játék. Ha te nem akarsz, mindig akad olyan, aki akar. Ha nem ragadod meg a játéklehetőséget, megragadja más. A játék mindig kiválasztja azt a személyt, akire éppen szüksége van. (…) hamarabb veszít az, aki mindig ellenáll. Mit gondolsz, az úgynevezett ellenállók miért halnak korán? Miért kapnak infarktust, rákot? Vajon miért? Mert az ellenállás felőrli az erejüket. Nem minden típusú ellenállás, csak az ilyen, amelyik nem vezet győzelemre, és értelmetlen.” (90) A színjáték a szereplők utolsó lépésével, az öngyilkosság különböző formáival zárul, miközben a Színész megidézi az özönvíz apokaliptikus, lényegében megtisztító tragédiáját.

Olaug Nilssen Nagy és csúnya című drámája a gyermekvárás és a gyermeknevelés problémakörét taglalja, két, szomszédságban élő család hétköznapi életének bemutatása által. Kibomlik a két család belső konfliktusokkal, kisebb-nagyobb válságokkal terhelt, nagyon reális világa, valamint tanúi lehetünk annak a folyamatnak, amely során a látszólag ártalmatlan előítéletek ártalmas cselekvésekké fejlődnek. A gyermekváró anya a könyvekből maximálisan felkészült és túlzottan aggódó szülőtípust képviseli, a szomszédos család anyatípusa pedig nem akarja bevallani magának sem, hogy egy problémás (autista) gyermeke van, és értelmetlen, valamint önemésztő olyan elvárásokkal viszonyulni a gyermekhez, mint rendszerint tennénk. A babavárók félreértik a szomszédok gyermekük irányában tanúsított reakcióit, majd nyílt konfliktus lesz a két család között. Az előítélet léggömbje szétpukkad, és az újszülött megjelenésével immár édes terhek és közös gondok jellemzik mindkét – a történtek során végül összebarátkozott családot.

Maria Tryti Vennerod az Országos felmérő című drámáját „az összes körülöttünk és bennünk lévő nyugtalanságnak” ajánlja. Egy osztályterembe kerül az olvasó, ahol néhány diákot az országos felmérőn túl más kérdések foglalkoztatnak, mégpedig hogy mi lett Vidarral, az iskolából kizárt nonkonformista fiúval. A diákokkal nagyon közvetlen tanárnő tájékoztatja az osztályt, hogy Vidart átirányították egy másik iskolába. A diákok nagyon direkt kérdéseket tesznek fel a tanárnőnek a kicsapott diákkal való kapcsolatáról. A faggatást az igazgatónő belépése szakítja meg, aki Vidarról kérdezi a bele láthatóan szerelmes diáklányt. Az izgatottság oka: egy másik iskolában egy diák fenyegetőzik, hogy lelövi az igazgatót, a tanárokat és az egész osztályt. Az igazgató elküldi a tanárnőt és helyettes tanár érkezik az osztályba. Pro és kontra Vidar-viták zajlanak, miközben egy stréber diák az országos felmérőjén próbál dolgozni. Vidartól többen szövegeket idéznek, amelyekből ellentmondásos, de hatásos és bátor fiú képe áll össze. „Talán nem másmilyen, mint a többiek. Legalábbis nem érezte magát annak. (…) Mindenesetre nem biztos, hogy vele volt baj, lehet, hogy a többiekkel.” (202) A jelenet vége egyfajta danse macabre, mert a helyettesítő tanár erőteljesen provokálni kezdi a diákokat. Célja minden bizonnyal az, hogy megmutassa, majdnem bárkiből kihozható a vadállat. Kísérletével csak pár gyereket sikerül alaposabban felhergelnie, becsmérli az osztályt és távozik. A dráma vége nagyon erőteljes: az igazgatónő fegyverrel ront az osztályba, hogy teljes kiürítés: Vidar ide tart és ő megvédi az iskoláját. A lány, aki Vidarba szerelmes, nem akar távozni. Az igazgatónő átadja neki a fegyvert és elmegy. A lány fegyverrel a kezében arra az ugyancsak ottmaradt fiúra céloz, aki szerelmes belé.

Fredrik Brattberg A visszatérések című drámája a kötet egyik legizgalmasabb színműve. A szerző, aki egyben zeneszerző is,[4] az abszurd és a brechti színház eszköztárával dolgozik, de olyan letisztultan és koncentráltan, hogy olvasva is hátborzongató. A háromszereplős drámában Apa depresszióban szenved nyomtalanul eltűnt iskolás fia, Gusztáv miatt. Anya fél éve próbálja őt visszahozni a hétköznapok megszokott, élhető menetébe, de nem jár sikerrel. Két hónapra rá eltemetik a halottnak vélt Gusztávot, csakhogy az nem sokkal rá halálra éhezetten hazatér. Szűkszavú elmesélése szerint: a hegyekben elvitte a lavina, másra nem emlékszik. Miután a családi élet normalizálódik, Gusztáv ismét nyomtalanul eltűnik, a család újra eltemeti, de ő ismét hazamegy: éhesen, követelőzőn. Az apa türelmetlenül számon kéri, hogy hol volt. Hamarabb elment az iskolából, kiment a tengerre csónakázni, szivárogni kezdett a csónak, süllyedni kezdett, s a többire nem emlékszik – tudják meg a szülők. Az előadásban az Apa és az Anya végig megszakítja a szerepjátékot egy-egy „kiszólással”, amikor a nézőknek elmesélik, hogy az idő múlásával mi hogyan történt. Harmadjára Anya az ágyban élettelenül találja Gusztávot. Kórházba viszik a már halott fiút. A szülők kezdik élvezni az ismét „rájuk tört szabadságot”, utaznak, törődnek magukkal, mígnem néhány hét múlva Gusztáv újra az ajtóban áll. A szülők ragaszkodása és szeretete oldódni kezd a követelőző Gusztáv iránt, az anya már nem szolgálja ki, az apa nem tér haza a hír miatt a munkából. A haláleset ismét bekövetkezik, és a szülők immár közönnyel, tárgyként kezelik a „tényt” és a holttestet. Meg szeretnének szabadulni tőle, de mintha éreznék: nem lehet. Gusztáv éhesen és követelőzőn újra és újra visszatér. A szülők végül saját kezűleg ölik meg, de a fiuk feléledése felgyorsul, a végén tizedmásodpercenként jön a halál és az éledés, mígnem a változások elérik a fénysebességet, és Gusztáv láthatatlanná válik. Végleg. Hogy ez a színmű a ragaszkodásról és az elengedésről, a rutinok elsivárosító hatásáról, az önfeláldozásról, a határokról, az élhető időről, avagy az emberi kapcsolatok motiváló, avagy pusztító jellegéről szól, azt rábízzuk az olvasókra vagy a majdani nézőkre.

Johan Harstad Satöbbi című drámája zárja a kötetet. A Satöbbi 2010-ben norvégul kiadott eredeti formája több mint 500 oldalas, és a belőle készült, 2013-ban bemutatott előadás nem kevesebb, mint ötórás volt. A történet egy 1994-ben élő, szétesett amerikai család életét mutatja be. Az apa vietnami veterán, aki több mint két évtizede ideg-összeroppanásban szenved. A múltban élő, de róla nem beszélő férfi kiköltözik a washingtoni Alkotmány Kertek parkba, ahol a Vietnami Emlékfalat[5] mossa. A Londonban élő lánya a BBC-nél vágó volt, amíg el nem veszítette férjét és fiát, akiket nem tud elengedni, és velük beszélve, őket odaképzelve, otthon éli beszűkült, kifakult életét. A veterán fia szabadúszó haditudósító fényképész, akivel a boszniai háború kellős közepén, Szarajevóban egy hotelben találkozunk egy dán, egy német és egy amerikai riporter társaságában. A dán riportert lelövik, a nemzetközi stáb többi tagja tehetetlenül nézi a fiatal tudósító haláltusáját, mígnem az egyik riporter a válságos helyzetet szakmai érvényesülésére igyekszik fordítani. Az anya próbálja összehozni és összetartani − amennyire még lehet − a családot, továbblépésre szeretné rávenni lányát, egymásra figyelésre fiát, magához téríteni a férjét − de érzi, hogy súlyát vesztette a családi kötelék, mindannyian elvesztek boldogságkereső labirintusukban.

A szarajevói hotelben dolgozó bosnyák muszlim egyik szövegével búcsúzom: „Ha Jézus, vállán a kereszttel, megjelenne és köszöntene bennünket, tudják-e, hogy mit kérdeznénk tőle? Hm? Nem tudják? Nagyjából minden szarajevói ugyanazt kérdezné: Jézus, hol szereztél ennyi fát? … De most már nem zavarkodom tovább. Jó estét!” (256)

——————————
[1] Kovács Katáng Ferenc (szerk.): Jégszivárvány. Legújabb norvég drámák. (Ford. Kovács Katáng Ferenc és Borka László) Napkút Kiadó, 2014.
[2] Többen az Ibsen-díjat vagy a Norvég Kritikusok Díját érdemelték ki.
[3] Amelyeknek címe sajátosan beszédes: Elkezdődik, Egy pillanattal később, Egy órával később, Egy nappal később, Egy héttel később, Egy hónappal később, Jelen időben, Később.
[4] A drámai szöveg pontossága, a drámaiság fokozatos adagolása folytán a zeneiség mint struktúra fedezhető fel a színműben.
[5] Az emlékfalba be van vésve a vietnami háborúban elveszett 58.000 amerikai katona neve.