Urbán Balázs: Kötél alatt

Urbán Balázs: Kötél alatt

Koldusopera. Szegedi Szabadtéri Játékok – Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy
A Játéktér 2019. őszi számából
Borítókép: Jelenet az előadásból. Fotó: Dusha Béla

Penge Mackie-t bizony felhúzzák. Ott lóg a kötélen, körötte a felsorakozott gyászolók/ ünneplők, Mackie pedig blazírt képpel, ujjait pergetve várja a felmentő ítéletet. Hiszen tudja, hogy jönni fog – nem lehet, hogy éppen ez ne legyen levajazva. De a gesztus akár a brechti V-effekt teátrális (át)értelmezéseként – vagyis a macerás jelenet befejezését váró színész reakciójaként – is felfogható. Ez a többértelműen szellemes szcéna értette meg velem igazán, hogy mi az, ami hiányzik a Bocsárdi László rendezte produkció egészéből.

Jelenet az előadásból. Fotó: Dusha Béla

Talán kicsit meglepő, hogy a Koldusopera Bocsárdi második Brecht-rendezése csupán. Merthogy a szerző hűvös, metsző okossága, a stilizált forma, az expresszív teatralitás jól illeszthető Bocsárdi László rendezői világához. Másfelől az is igaz, hogy Brecht drámái sokkal direktebben, egyértelműbben fogalmazzák meg tárgyukat, mint azok a klasszikus szövegek, amelyek a legemlékezetesebb Bocsárdi-rendezések alapjait jelentették. „Alapjait” – írom, hiszen Bocsárdi több jelentős munkájában is egy erőteljes, sajátos alkotói vízió kiindulópontjaként használja az anyagot (hogy csak a közelmúltnál maradjunk: a Hamlet esetében éppúgy, mint az Alice színpadi változatánál), ami a Brecht-darabok esetében elég nehezen képzelhető el, a legkevésbé pedig talán épp az operai forma és a Weill-songok miatt a többinél is jóval kötöttebb szerkezetű Koldusopera színreviteleinél valósítható meg. (Az általam látott nem kisszámú Koldusopera-bemutatók közül egyetlen egy olyanra emlékszem, ahol a rendezői invenció valóban sajátosan egyedivé és helyenként meghökkentően eredetivé formálta át – a szerkezet szétroncsolása nélkül – a darabot: Bagó Bertalan 2006-os zalaegerszegi rendezésére.) Úgy is mondhatnám: Brechten keresztül a rendezői kézjegy nehezebben mutatható fel. Ugyanakkor egy professzionális módon megvalósított, azaz prózában és zenében egyaránt színvonalas, stílusos előadás szinte önműködő: a tárgy sajnálatos módon örök érvényű, Weill zenéje pedig egészen magával ragadó. A kérdés az, hogy – az egyes színészi alakítások törvényszerűen eltérő sajátosságain túl – a Koldusopera szakmailag színvonalas bemutatói miben térhetnek el egymástól. Vagyis mi az a plusz, amelyet a mű értelmezéséhez a rendezés hozzá tud tenni – akár a koncepció egészének, akár a játékötleteknek a szintjén. És mi az, amit a rendező személyesen fontosnak érez a szövegben, amit kiemel, hangsúlyoz. És hogy teszi mindezt érzékletessé a néző számára. Bocsárdi László rendezéséből, legalábbis a most bemutatott szegedi változatból számomra ez a plusz, ez a személyesség hiányzik – egészen a fent említett utolsó jelenetig.

Jelenet az előadásból. Fotó: Dusha Béla

Pedig a produkción érződik az, hogy a rendező továbbgondolja a darab világát. Leginkább a fémes-jeges atmoszférán. Bartha József funkcionális, az egyes tereket szinte szerkezeti elemeire csupaszító tere és Cs. Kiss Zsuzsanna változatosan életidegen, a maguk nemében mégis mutatós jelmezei nemcsak ennek a dermesztően hűvös hangulatnak a megteremtésében játszanak fontos szerepet, de meggyőzően hangsúlyozzák az egyes szituációk, pozíciók, státuszok felcserélhetőségét is: miként a bordély hivatallá alakítható pillanatok alatt, úgy változnak gyorsöltözéssel a kurvák is rendőrökké. Az előadás másik szembeszökő sajátja a következetes és erőteljes stilizálás, amellyel a színészi játék nem a karakterek árnyalására, hanem legfontosabb vonásaik felmutatására törekszik. E játékmód veszélye az, hogy túlságosan monotonná válhat, ha a színészi személyiség nem teszi változatosabbá a dialógusokat. Ezt a veszélyt a szegedi bemutató sem kerüli el. Különösen a tömegjelenetekben – így a banda, illetve a kurvák színrelépésekor – érződik, hogy az egyes figurák felcserélhetőségének túlhangsúlyozása, a maszkok, napszemüvegek használata eggyé mossa a karaktereket, miközben önmagában a massza kevéssé érdekes. Nem dönthető el könnyen, hogy ezen a helyzeten a színészek nem tudnak, vagy – a rendezői instrukciót követve – nem is akar(hat)nak változtatni. De a főszereplők alakítása sem egyenletes. Erdei Gábor Mackie-je akkor igazán jó, amikor nem a konvencionális gengszter-gentlemant játssza, hanem az úgyis mindent megúszó bűnöző tenyérbemászó pofátlanságát érzékíti meg. Gajzágó Zsuzsa eleinte kissé tétova Kocsma Jenny-alakítása a Salamon dalnál izzik fel. Szakács László (Peachum) a játék elején mintha szándékos prozódiai hibákból építené a szövegmondás ritmusát – amikor ez háttérbe szorul, és a maga módján racionális, kifinomultan aljas „üzletember” sablonját játssza, jóval erőteljesebb lesz az alakítás (és szinte húzza magával a Peachumné szerepét korábban szintén nehezebben megtaláló D. Albu Annamáriát is). Pál Ferenczi Gyöngyi (Lucy) játékának dinamikája, Beczásy Áron (Smith) stílusos blazírtsága és az a mód, ahogy Mátray László élettel tölti meg Kimball lelkész villanásnyi szerepét, az előadás emlékezetesebb momentumai közé tartozik, miként Pálffy Tibor mesterien a karikatúra és a hátborzongató jellemrajz határán ellensúlyozó – vokálisan azért kevésbé erős – Tigris Brownja is. A legteljesebb, a feltételezhető koncepciót leginkább megvalósító alakítás pedig Benedek Ágnes Pollyja: a szerelmes csitri naivitása, a szüleivel szemben lázadó nő elszántsága és a szakmába beletanulva mindenkin átgázoló üzletasszony gátlástalansága egyszerre van meg a lány – viszonylag szűk regiszteren, de színesen eljátszott – hol természetesnek, hol kimódoltan rafináltnak tűnő nyafkaságában, miközben az övé a talán legmeggyőzőbb vokális teljesítmény is.

Benedek Ágnes, Erdei Gábor és Pál Ferenczi Gyöngyi. Fotó: Dusha Béla

A zenei megvalósítás érzékelhetően ambiciózus. Az előadásban a 13 fős zenekar mellett a Szegedi Szabadtéri Játékok énekkara is közreműködik. Valamennyien a színpad emeleti szintjén ülnek, akusztikai szempontból roppant szerencsés módon. A kórus kitűnően támogatja az együtteseket, bekapcsolása a játékba – éppúgy, mint a karmester-zenei vezető Incze Kataliné – precízen megvalósított V-effektnek is tekinthető. És látszik is a dalok abszolválásába fektetett munka; szinte valamennyi színész nagy igyekezettel és technikailag megfelelően énekel, más kérdés, hogy többeknél érződnek a hangmagasság, illetve a matéria korlátai. Kevéssé érthető viszont a koreográfia hiánya és, ezzel szoros összefüggésben, a játék statikussága. Persze nem nagyszabású revüjelenetre vágyom, hanem karakterisztikus, az adott figurákra jellemző, azok fontos sajátjait megérzékítő mozgássorokra, gesztusokra. S noha Bezsán Noémi személyében az utóbbi években több figyelemre méltó munkát is készítő koreográfusa van az előadásnak, ezeket én éppoly kevéssé látom, mint azokat a rendezői (játék)ötleteket, amelyek a mű mondandójának egyik vagy másik elemét kiemelnék, árnyalnák, gazdagabbá, netán eredetibbé tennék. Igaz, a kőszínházban ősszel színre kerülő nyári bemutatók kellemetlen sajátja, hogy nyárra ritkán készülnek el teljesen, Bocsárdi László rendezései pedig amúgy is alakulni, érni, változni szoktak, vagyis az őszre létrejöhet egy kidolgozottabb, eredetibb, gazdagabb jelentéstartamú előadás is, amely talán a mostaninál meggyőzőbben szemléltetheti, hogy Bocsárdi rendezői alkatához valóban jól illeszkedik a brechti világ és világkép.

——————————
Koldusopera. Bemutató dátuma: 2019. augusztus 2. (Szeged) és október 8. (Sepsiszentgyörgy); Szegedi Szabadtéri Játékok / Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy. Rendező: Bocsárdi László; Író: Bertolt Brecht – Kurt Weill; Dramaturg: Benedek Zsolt; Zenei vezető: Incze G.Katalin; Díszlettervező: Bartha József; Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna; Koreográfus: Bezsán Noémi; Színpadi vetítés: Tamás István; Világítástervező: Baumgartner Sándor. Szereplők: Beczásy Áron, Beczásy Beatrix, Benedek Ágnes, Bocsárdi Magor, D. Albu Annamária, Derzsi Dezső, Erdei Gábor, Fekete Lovas Zsolt, Gajzágó Zsuzsa, Kolcsár József, Korodi Janka, Kovács Kati, Kónya-Ütő Bence, Mátray László, Pál Ferenczi Gyöngyi, Pálffy Tibor, Pignitzky Gellért, P. Magyarosi Imola, Szakács László, Szalma Hajnalka, Vass Zsuzsanna. Zenészek: Bonea Leonard Octavian, Demeter Attila, Derzsi Dénes, Éltes Áron, Gábor Szabolcs, Gábor Szende, Maksai József, Simon Gellért, Simó Ernő, Szederjessi Dávid, Szép Szilamér, Kakasi Nóra, Kiss Csongor Alex.