Hegyi Réka: Oidipusztól az ökoapokalipszisig

Beszámoló a kolozsvári UTE Festről
Borítókép: a Danton halála c. előadásból. Fotó: TUNA_TNJS 

Portótól Moszkváig keresztül-kasul szövi Európa térképét az UTE, az Európai Színházi Unió tagszínházait összekötő háló. Az UTE 18. nemzetközi színházi fesztiválján, amelynek tizenegy éves kihagyás után a Kolozsvári Állami Magyar Színház adott otthont novemberben, ez a pókhálószerű grafika képezte le azt a szervezői szándékot, hogy szűk két hét alatt átfogó képet nyújtsanak a mai európai színházról: azokról a témákról, amelyek a szakmai szervezet alkotóit foglalkoztatják, és azokról a törekvésekről, amelyek a fesztiválon bemutatkozó 15 tagszínházat, illetve egyéni tagot jellemzik. A szórás nem csak földrajzilag volt nagy, a műfajok, az irodalmi szövegek, a színészi alakítások intenzitása, az előadások színvonala is meglehetősen széles skálán mozgott. A sokszínűségből pedig néhány olyan motívum rajzolódott ki, amely, úgy tűnik, sok alkotót foglalkoztat a kortárs európai színházakban. Ezek a témák kapcsolták össze a fesztivál előadásait, a hétköznapi valóságra vagy más alkotásokra utalva finoman vagy éppen nagyon szájbarágósan; ezek a kérdések fogalmazódtak meg a közönségtalálkozókon, vagy indítottak el egy-egy tartalmas baráti beszélgetést.

Az egyén és felelőssége

Amióta világ a világ és amióta az ókori görögök megénekelték történetét, az esendő emberek közül talán Oidipusz tragédiája az egyik legmegrázóbb. Silviu Purcărete nagyszebeni rendezése ezt egy 20. század eleji miliőbe helyezi: háború utáni dekadencia, örömmámor, németül előadott sanzonok és táncos mulatságok vegyülnek össze a bizonytalanság árnyékában, egy egyszerű barakkban, amibe, mint egy papírszínházbabetolt figurát, mozgó járólapon húzzák be a szereplőket. Az újabb és újabb csapásokkal szembesülő király összeomlik, lányai már csak egy emberi roncsot kísérnek Kolónoszba, ahol, úgy tűnik, csodát remélnek. Az út, az áldozatok, az elszenvedett megaláztatások, a kopár szállás (ugyanazokban a barakkokban) zarándoklattá nemesítik a bujdosók útját. A feloldozás nem lelhető fel a természetben, a kitáguló, kizöldülő térben, hiszen ott sincs béke, csak magukból kifordult, zabáló és üzekedő lények.

Megváltás sincs. Oidipusz számára talán igen:amérhetetlen terheket cipelőhős megteheti, hogy egyszerűen kilép ebből a világból, és nyomtalanul felszívódik a nemlétben,de az utókornak, fiainak azt az lehetőséget sem adja meg, hogy eltemessék és sírkövet állítsanak neki egyik vagy másik oldalon.Nem marad utána jel. Az előadás utolsó jeleneteiben ezt a gondolatot hangsúlyozza a háttérre vetített, irányított épületrobbantások sora.

Purcărete alkotótársai – Dragoș Buhagiar díszlettervező és a zenét jegyző Vasile Șirli (aki Rodion Hodovanski előadásában Jean Villard fülbemászó, Romániában rendkívül népszerű dalát helyezi középpontba), valamint az egyik legjobb romániai társulat, közöttük olyan kiemelkedő színészekkel, mint Ofelia Popii – nyugtalanító produkciót hoztak létre: az enyészet, a test átalakulása, a gyötrő lelki fájdalmak, a szülők és gyermekek tragikus predesztináció nélkül is bonyolult viszonya, az áldozat és alázat, a hatalom és az ezzel járó felelősség komplex rajzolatát állítják elénk.

Az út, a visszaemlékezés, a megbánás és vezeklés motívuma felbukkan Az istenek korában – Odüsszeusz cipésze című előadásban is. A Piccolo Teatro di Milano és a Jolefilm produkciója Homérosz ismert eposzát meséli újra koncertelőadás formájában: a megtört, minden vérontás miatt bűnbocsánatra vágyó Odüsszeusz cipésznek mondja magát és hátán evezőt cipelve az Olümposz meredek oldalán igyekszik megközelíteni a vele gúnyolódó isteneket. Marco Paolini alakításában Odüsszeusz trágár, közönséges, keserű vénember, aki történeteit bárányokra cseréli. A mesélésbe bekapcsolódik az összes többi szereplőből álló zenekar, és Saba Anglana, Odüsszeusz szerelmeinek alakítója, aki énekel és táncol: a történetek életre kelnek, parázslik az erotika, humorával, drámai helyzeteivel kibontakozik a szövevényes hőseposz és ezzel együtt az istenek helyes ítéletében és jóra vezető irányításában rég kételkedő utazó gyötrődése is. Gabriele Vacis rendezésében a hangszereken kívül csak néhány kellék jelenik meg a színpadon, a szöveget is nehéz feliraton követni, de a színészek játékának és az élő zenének köszönhetően a nézők mégis gazdagon, egy nagyszabású előadás élményével távozhatnak.

Az istenek korában – Odüsszeusz cipésze. Fotó: Biró István

Háborús színház

Míg az Odüsszeusz cipésze egy háborút megjárt király traumáit és erkölcsi dilemmáit ecseteli, a kolozsvári Kurázsi mama és gyermekei Armin Petras fesztiválnyitó rendezésében egy kisember szemszögéből láttatja a nagyok háborúját. Minden felpörög és eltorzul, ez az egyszerű asszony maga sem érti, honnan-merre sodorják a változás szelei, csak azt tudja, hogy neki, akár az árral sodródva, akár azzal szemben haladva, túl kell élnie mindent, hogy gyermekeit megvédje és vállalkozását virágoztassa. (Az előadásra, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Staatsschauspiel Dresden közös produkciója, egy külön recenzióba térünk vissza – szerk. megj.).

Kurázsi mama és gyermekei. Fotó: Biró István

Bertolt Brecht és a háború a Görög Nemzeti Színház előadásában is előtérbe kerül. Simon Kakalas rendező egy kevésbé ismert, töredékekben fennmaradt darabot, Az egoista Johann Fatzer bukását választotta, hogy a háborúk természetrajzát és benne azt az iszonyatot próbálja tetten érni, amikor eltűnnek az emberi arcvonások és maszkokba merevedve egymás gyilkosává válnak a bajtársak is. A szereplők gyakran a „zenéljünk még egy keveset!” felkiáltással leteszik a maszkot, élő zenei kísérettel énekelnek, improvizálnak, egy-egy jelenetben a színházi kellékeket (fényeket, hangosítót) helyezik a figyelem középpontjába – ezektől a leleplező gesztusoktól válik elviselhetővé a gyomorforgató történet.

A második világháború a háttere Charlie Chaplin A diktátor című ikonikus alkotásának, amelyet az UTE-festen a budapesti Vígszínház mutatott be Eszenyi Enikő nagyformátumú rendezésében. A hosszú, mégis pörgő ritmusú produkcióban gyors egymásutánban váltják egymást a jelenetek, és fel-fel villannak a chaplini gegek (a földgömböt formáló léggömb-jelenetben például), de az előadás mégis szerencsésen eltávolodik a filmtől, és inkább egy cirkuszi porondot juttat eszünkbe, ahol a ritmust diktáló zenekar mindenféle bravúros mutatványhoz szolgáltat zenei aláfestést: van itt egykerekűn biciklizés, görkorcsolyázás, légtornász-mutatvány és persze sok-sok bohóctréfa. A színészi alakításoknak – amelyek közül kiemelkedik a kettős szerepet játszó ifj. Vidnyánszky Attila pazar játéka –köszönhetően vált a fesztivál egyik legemlékezetesebb előadásává A diktátor.

Érdemes kitérni az előadás kapcsán a számtalan „áthallásra” is: nem a sorok közti olvasásról van szó, mint a kommunista cenzúra korában, hanem a Chaplin által kifigurázott, nevetségessé tett hitleri őrület áthallásairól, amelyek a mai politikában ütik fel a fejüket. Másképpen fogalmazva: nem a Vígszínház alkotócsapata porolta le a darabot és tűzdelte meg aktuális poénokkal, hanem korunk fajult oda ismét, hogy hátborzongatóan mainak hat a hitleri propaganda sok eleme. A darabvégi „kamerába bámulós” monológ sem megnyugtató, amelyben Chaplin szavaival az alkotók is békére és szeretetre intik a világot, hiszen tudjuk, hogy ha kilépünk az utcára, a valóság nem így működik.

A diktátor. Fotó: Biró István

A színész dicsérete

A diktátor mellett a fesztivál több előadásának központjában a színész, a színészi játék ereje, a színpadot és nézőteret uraló jelenléte áll. Ennek fontosságát egy kiemelt közönségtalálkozóval is hangsúlyozták a szervezők: bár minden előadást közönségtalálkozó követett, ahol az alkotócsapattal, közülük is elsősorban a rendezőkkel beszélgetett Visky András vagy Tompa Gábor, A vihart követő eseményen George Banu színházesztéta és Marcel Iureș színész beszélgetett a versmondásról, színész és szerep viszonyáról, arról a magányosságról, ami egy-egy nagy művész alkotómunkáját jellemzi a színpadon is. Prospero, mint (színházi) alkotó sok klasszikus Shakespeare-rendezés fő motívuma. Tompa is erre épít a Kolozsvári Lucian Blaga Nemzeti Színházban létrehozott előadásában: csodaszerszámait rejtő ládájára olyan Shakespeare-darabok címe van ráfestve, amelyeken Prospero „átutazott” már. Varázserejével pedig nem csak a természeti jelenségeket és a szigeten lakó, vagy oda sodródó lények sorsát irányítja, hanem az egész színpadi gépezetet, a kulisszákat és háttérfüggönyöket is felszámolja, amikor eltöri pálcáját.

A Prosperot játszó Iureș eszközökben gazdag színész, aki ritka természetességgel, szimultán ad elő mély, filozofikus gondolatokat és közvetít apró érzelmi rezdüléseket. Hőse így lesz egy személyben felbőszült, erejét és tudását ellenségei megleckéztetésre fordító varázsló, gyöngéd apa, játékos csínytevő. A kolozsvári román társulat színészei pedig remek partnerei ebben: Anca Hanu alázatos, könnyed, zenével bűvölő Ariel, a varas, pókszerű Caliban (Cristian Grosu) pedig remekül tercel a Stephano-Trinculo párosnak (Radu Lărgeanu és Adrian Cucu játéka remek kis tréfák sorozata).

A Szerb Nemzeti Színház Lorenzacciója is a színészi bravúrról szól elősorban: a társulat művészei gyorsan váltanak, egyik szerepből a másikba bújnak másodpercek alatt. Nincsenek bonyolult színváltások, a hömpölygő, szerteágazó szálakon futó mű lepörög alig másfél óra alatt, így a monológok kimerevített, az előadás hangsúlyos pillanataivá válnak.

Kevésbé volt izgalmas a luxemburgi Strindberg-előadás, a Mámor, amelyben lépten-nyomon a pièce bien faite rutinja és a borítékolt közönségsikerre utazó poénok (minden pincér és minden kocsmáros minden jelenetben szédelgett az alkoholgőztől) között is ott csillogott egy-egy remek színészi alakítás, amitől nem érezte a közönség, hogy rossz estéje volt.

Lorenzacció. Fotó: Biró István

Színpadi forradalmak

A 18. UTE-fest egyik legerősebb előadásában, a Danton halálában két, az egész színpadot betöltő légcsavar szolgál a francia forradalom díszletéül. Nuno Cardoso rendezésében ezek a nagy propellerek fogják bedarálni a mindenkori forradalmak ikonikus szereplőit: kiábrándult, csalódott, éhes polgárokat, vandálokat és opportunistákat, sárga mellényeseket (a kortárs eseményekre utalva), asszonyokat és férfiakat, tisztességeseket és hóhányókat. Robespierre fentről szemléli a nyüzsgést, mintegy kívülállóként. Danton a lenti világhoz tartozik, és prófétaként szórja vízióit polgártársaira, míg a nagy történelmi gépezet be nem darálja őt is. Sem a demokráciába vetett hite, se hőstettei nem menthetik meg.

Színpadi forradalmat idéz meg A tárgyak lázadása: a három tehetséges táncos és színész, Dario Caccuri, Antonino Cicero Santalena és Carolina Ellero előadásával tanítani lehetne Majakovszkij színházi újításait és a 70-es évek színházi esztétikáját, hiszen először akkor mutatta be a darabot a rendezést jegyző triász, Giorgio Barberio Corsetti, Marco Solari és Alessandra Vanzi szereplésével.

Posztapokalipszis

A bolgár Sfumato Theatre Laboratory előadásában, a Crazy Grassban már más idősíkban mozognak a szereplők: túl vagyunk a legújabb ipari forradalom hozadékán, de megfeledkeztünk gyökereinkről és hitünkről. A „lenni vagy nem lenni” kérdése ebben a mindenki által elfeledett kis közösségben így hangzik: menni vagy maradni? Itthagyni mindent egy ismeretlen életformáért, vagy felkarolni az archaikus erőket és bízni abban, hogy jó az összeolvadás a természeti elemekkel? Noéhoz hasonlóan bárkát építeni és azon kimenteni a faluból mindenkit, vagy elmerülni a mindent elárasztó özönvízben, az emlékekben, a babonás hitben, hogy az élet után is élet vár minket odaát, valahol a mágikus fűtengeren túl? A meseszerű történetszövésben nincsenek válaszok, csak kérdések.

Crazy Grass. Fotó: Biró István

A posztapokalipszis az alkotás perspektívájából foglalkoztatta a Jónás alkotóit a bukaresti Nottara és a Kolozsvári Állami Magyar Színház közös produkciójában. A művész alakja és annak társadalomban betöltött szerepe Tompa Gábor korábbi rendezéseiben is hangsúlyos. Míg A buszmegállóban, egy 30 évvel ezelőtti kolozsvári rendezésben a zongorista a reménytelenül várakozóknak játszott, a fesztiválon is bemutatott Jónásban a zene a végtelen tenger hangjaiból áll össze, mintegy az anyaméhet jelképező cethalba rekedt hős magányosságának visszhangjaként, az önmagát és hitét ismét megtalálni akaró ember belső hangjaként. (Ada Milea dalait Cristina Juncu adja elő: csillámporos tengeri lény, játékos, szemtelen, mégis odaadó és szolgálatkész. Olyan, mint Ariel Prospero mellett.)

A hordalékfából és a tenger által partra vetett mindenféle tárgyból Marin Sorescu hőse egy olyan installációt állít össze, amely bármelyik modern tárlaton helytálló lehetne. A színdarab pedig új dimenziót nyer attól, hogy Jónás nem az első, nem is az utolsó ember, aki egyik cethalból szabadulva újabb hal belsejében találja magát, hanem a nagybetűs Alkotó. Tompa konkrétan a száműzetés magányában élő Brâncuși-t szerette volna megidézni előadásával: a címszerepet játszó Gabriel Răuță, aki történetesen külső vonásaiban hasonlít is a román szobrászra, kis szoborfejeket, kis Alvó múzsákat varázsol elő egy-egy tojás alakú tárgyból. Alkot – de már nem a remény színeiben, mint a zongorista A buszmegállóban, hanem a magány kőbe vésett könnycseppjeit állítja elénk. Az alkotás pedig, a szerző előszavában: Isten színe előtti dadogás. („Creaţia e o bâlbâială în faţa lui Dumnezeu.”)

A posztapokalipszis a központi motívuma a moszkvai Stanislavsky Electrotheatre két Jan Fabre-monológjának is. Mivé válunk az információs zajban, mi az, ami igazán lefoglalja gondolatainkat, hol húzódik az a határ, ami a különféle csatornákon ránk zúduló információnak, agresszivitásnak, lélekölő képeknek és hangoknak gátat emel, hogy ne sérüljön lelki és szellemi épségünk? A performansz erős szövegéhez a Vér vagyok című monológban Anton Kostochkin dobjátéka társul, a hatást vetített képekkel turbózzák tovább az alkotók. Kicsit sok ez az erő, valahogy kioltja a zsigerekig belénk kaparó szavakat. Az Egy tehén vagyok monológban Irina Savitskova a zabálás örömét dicsőítő himnuszhoz és a táplálkozáshoz kapcsolódó 21. századi betegségek listázásához jógagyakorlatok bemutatását társítja.

Színház és társadalom

A mai európai színházban erős szempont a társadalmi elkötelezettség – derült ki a fesztiválon. Bizonyára a Lóvátett lovagokat is azért rendezte meg Andrei Șerban a Bulandra Színházban, mert a #metoo mozgalom révén ismét közbeszédbe került a nemi szerepek és egyenlőség kérdése: a (nem is fiatal) sztárszínészek szánalmasan csetlenek-botlanak ízléstelen mezekben, durcás óvodás kisfiúk… A nők sem sziporkáznak, nincs is tétje a két tábor szembeállításának, de róluk talán nem annyira lesajnáló a rendező véleménye.

A gender problémakör sokkal izgalmasabb a kolozsváriak Nórájában, Nagy Botond rendezésében. Torvald (Árus Péter), a nagybetűs Férfi itt is csak egy nagyra nőtt, érzelmileg éretlen gyerek. Mellette Nóra (Ötvös Kinga) is plázacica maradna, egykori okirathamisítása és évek hazugsága nem derülne ki. Kettejük játszmájában, amiből Nóra érett, de megkeseredett asszonyként kerül ki, érintett mosolytalan, kamasz gyermekük is (Tőtszegi Zsuzsanna), aki lélekben, úgy tűnik, már egy megkeseredett öregember.

A női egyenjogúságot a humoros és visszás oldaláról közelíti meg a Hogyan randizzunk egy feministával című produkció. A Schauspiel Köln két alkotója, Yvonne Jansen (aki pazar női komikus) és Rafael Sanchez úgy látja és láttatja, hogy sokszor félre is lehet érteni a mai társadalom sok izmusát. A darabbéli Steve jófej, ezért vallja magát feministának, de nem veszi észre, hogy viselkedése szinte irreális normákat követ, és átcsúszik röhejesbe. Az előadás őszinte, személyes, sok improvizációval fűzerezett komédia: jó lenne minden fesztivált feldobni egy-két ilyen színvonalas vígjátékkal.

A legfiatalabb generáció, a tinédzserek világa is visszatérő motívuma lett a fesztiválnak. A kolozsvári társulatnak a fesztiválon játszott másik előadásában, a Concorde Floralban, amely a DIGITAL NATIVES nemzetközi színházi projekt keretében jött létre az Európai Színházi Unió és az Európai Unió Kreatív Európa programjának támogatásával, gimnazisták mutatják be Jordan Tannahill darabját. A Sinkó Ferenc irányításával létrehozott üde produkció azért fontos, mert központi témája, a bullying-jelenség Romániában tabunak számít. Pontosabban nehéz beszélni róla, és sem a pedagógusoknak, sem a szülőknek nincsenek eszközeik arra, hogy megértessék a gyerekekkel, miért vezethet maradandó sérülésekhez – nem csak az elszenvedők, de a tanúk számára is.

A Prágai Városi Színház Rómeó és Júliája nagyon jól indul. Michal Dočekal előadásának legnagyobb érdeme, hogy szerelmesei őszinték, tiszták, szinte még gyerek – és Tereza Marečková és Zdeněk Piškula játékának köszönhetően hitelesek is. Ám a második részre megfogyatkoznak a pazar képek, egyre több a fals hang, a monológok nincsenek kitalálva, és még a focidrukker atya, az iszákos nagyivá lefokozott dadus jelenetei vagy az előadáshoz élő zenét játszó zenekar sem menti meg az előadást.

Rómeó és Júlia. Fotó: Biró István

Záróakkordok

Utólag visszaemlékezve a sokféle előadásra, meg kell említeni egy közös vonást: az erős színpadi pillanatok, a legmaradandóbb képek tulajdonképpen hangos képek: a színészek énekelnek, élő zene szól, egy régi-régi karcos sláger mászik a fülünkbe kitörölhetetlenül. Most úgy tűnik, a színházi muzsika visszanyerte az őt megillető szerepet a színpadon és az előadóművészetben. Legalábbis ezen a seregszemlén úgy tűnik, a zene tette teljessé a jó előadásokat, az éneklő színészek eltávolodása a háromdimenziós színpadi helyzettől, a hangszerek diskurzusa, a harmónia, diszharmónia, de akár a humor is, amelyet egy-egy dal hozott be a színpadra. Még abban az előadásban, az Elefántban is, ami egyébként nem maradandó, elénekelnek egy egyházi éneket, amitől libabőrösök leszünk – ez a pillanat emlékeztet arra, hogy a görög színház gyökerei messzire nyúlnak vissza.

A kolozsvári színház a 18. UTE Festtel magasra emelte a lécet. Nem derült ki, hogy 11 év kihagyás után az idei seregszemlével sikerül-e újra megteremteni az évente ismétlődő uniós fesztiválok sorát, de jövőre esedékes Kolozsváron a kétévente megszervezett Interferenciák: reméljük, hogy szakmailag legalább ennyire színvonalas lesz a felhozatal.