Ugron Nóra: Felkelni az ágyból
Alice az ágyban. Kolozsvári Állami Magyar Színház
Fotó: Biró István
„Milyen kínos, ha az embert kizárják valahonnan, s (…) talán még ennél is rosszabb, hogy ha bezárják valahová” – írja Virginia Woolf 1929-ben megjelent Saját szoba című esszéjében. Woolf Angliájában a nők nem tanulhattak a férfiakkal közösen az egyetemen, ajánlólevél nélkül a könyvtárakba sem tehették be a lábukat: a tudományos és társadalmi élet nyilvánosságából kizárva a privát szférába szorultak. A házimunka és gyermeknevelés között egyensúlyozva azonban ritkán adatott meg nekik a saját szoba privilégiuma, azaz a gondolkodás és alkotás anyagi, tér- és időbeli feltételei. Woolf, annak az érzékeltetésére, hogyan függ össze történetileg a női alkotók hiánya a nők társadalmi helyzetével, arra kér, képzeljük el, hogy Shakespeare-nek volt egy hozzá hasonlóan tehetséges húga.
Virginia Woolfra hivatkozva ugyanerre kér Susan Sontag is az 1990-es évek elején publikált Alice az ágyban című darabjának előszavában. Sontag a 19. század második felében Amerikába kivándorolt Alice Jamesről, a híres író, Henry James és a pszichológus William James húgáról mintázta főszereplőjét. Bár „Judith Shakespeare” majdnem elképzelhetetlen figura, Alice James valós: alkotó nő volt, akiről mégsem tudunk semmit, bár tulajdonképpen tudhatnánk. Az apja és bátyjai által is tehetségesnek tartott Alice a kánonon és akadémián kívül alkothatott, a privát szférába szorított műfajokban írt naplót és leveleket.
A Kolozsvári Állami Magyar Színházban bemutatott Alice az ágyban Alice James valós személyén keresztül egy 19. századi meg nem értett elme küzdelmeit mutatja meg, de történelmileg és szimbolikusan az alkotó nők láthatatlansággal való küzdelmeiről, a nemi sztereotípiák lebontásáról, a mentális betegségekben szenvedők megbélyegzett és kirekesztett helyzetéről, illetve a viszontagságok ellenére is megőrzött integritásról, zsenialitásról és kitörni akarásról szól. Susan Sontag darabjának korábban nem létezett sem magyar, sem román fordítása, így már csak ezért is megéri megnézni a KÁMSZ-ban Porogi Dorka rendezésében bemutatott darabot, amelynek a fordítását szintén a rendező jegyzi.
A valós Alice Jamest életében hisztériával diagnosztizálták, mely mai terminológiában sokféle mentális állapotra vonatkozhat; a nő valószínűleg konverziós zavarral és depresszióval küzdött, melyek következtében gyakran rohamai és fizikai fájdalmai voltak, cselekvésre képtelenül feküdt, elkeseredettnek, magányosnak és jelentéktelennek érezte magát, öngyilkos hajlamai is voltak. Alice James-nek nemhogy nem volt saját szobája, szimbolikusan csak saját szobája és ágya volt, ahonnan konkrétan el sem tudott mozdulni sokszor.
Fotó: Szentes Zágon
A színház stúdiójában mindnyájan Alice szobájában ülünk (látványterv: Adrian Ganea és Kupás Anna). Matracok tornya sorakozik a sarokban, kék padlószőnyeg fedi a színteret, Alice (Kézdi Imola) és ápolója (Albert Csilla) mezítláb, hangtalanul lépkednek, ülnek, fekszenek, térdelnek a puhaságban. Az előadás során ide-oda hurcolják, dobálják a matracokat, amelyek egy adott ponton asztalként is szolgálnak. Ütni lehetne velük, ráesni, de minden csak eltompul. A bezártságnak ez az őrjítő puhasága keríti hatalmába a nézőt az első pillanattól fogva.
„Igenis fel tud kelni.” „Nem, nem tudok.” „Nem akar.” „Nem tudok…” Nagyjából így hangzik az előadás egyik első párbeszéde, ami még sokszor megismétlődik. Alice tragédiája az akarat és a képesség közt feszülő ellentétre van kiélezve. A körülötte élők és a társadalom szemében Alice nem akar felkelni, míg saját szempontjából, illetve betegsége felől nézve egyszerűen képtelen erre. Alice halála után a naplóját olvasva egyik bátyja azt írja, hogy szerinte Alice betegsége volt az egyetlen megoldás a társadalom és a nő személyisége közt feszülő konfliktusra. Ez a megjegyzés elhangzik az előadásban is, ahol Alice határozottan nem ért egyet vele. Ez a nézőpont a helyzet egy lehetséges szimbolikus értelmezése az adott társadalmi és történelmi kontextusban, bár kissé problémás is lehet, hiszen a passzívvá tett cselekvőt kétszeresen is az áldozat szerepébe helyezi, környezetének és egészségi állapotának is pusztán tragikus áldozataként tünteti fel. Az egyenlőtlenségek tudatosítása fontos, azonban nem mutat kiutat sem az egyén, sem a közösség számára.
A darabban viszont van kiút. Alice élettörténete közvetve a társadalmi változásra, a korlátok ledöntésére, a hatalmi viszonyok dekonstruálására, a normatív, kanonikus nézőpont bővítésére, a valós esélyegyenlőség megteremtésére és a mentális zavarok mélyebb megértésére ösztönöz. Alice karaktere pedig egészen konkrétan azt mutatja meg, hogy milyen az ő szempontjából nézni saját helyzetére. Nem a bátyja, nem az ápolója, nem a társadalom, még csak nem is Emily Dickinson vagy Margaret Fuller – akik az előadásban megjelennek egy Lewis Carroll-ihletésű bolondok uzsonnája jelenetben –, hanem Alice szempontjából.
Fotó: Szentes Zágon
Alice ápolója (Albert Csilla) számára egy páciens: beteg, hisztériás, színlelő, akaratgyenge; családja számára őrült, hátrányos helyzetű, kirekesztett, bezárt, a négy fal között okos beszélgetőpartner. Alice sokszor elmondja, hogy az ágyban a helye – egyrészt egészségi állapota odaköti, másrészt oda kényszeríti környezete, de mindezek mellett az ágy egy olyan hely is, ahol gondolatban legalább szabad lehet. Mentális állapota tehát egyszerre teher és a szabadulás lehetősége. Kézdi Imola alakítása ebben az ambivalenciában elbűvölő és szerethető, emberközeli. Az előadás kezdetén akaratos őrületet, kiszámíthatatlanságot és beláthatatlanságot jelenít meg határozott, dacos, de mégis halálosan fáradt mozdulataiban. Ez megváltozik, ahogy egyre többet megtudunk Alice életéről, erőszakos anyjáról, szigorú, perfekcionista, együttérzésre képtelen apjáról (Bogdán Zsolt), és rendkívül sikeres bátyjáról (Váta Loránd). Ebben a családi összképben úgy tűnik, kicsit mintha mindenki mással is volna probléma.
Alice szerteálló fonatokba rendezett haja a görög Medúzára emlékeztet (a színtéren levő tévében is megjelenik Medúza képe, mintha Alice frizurája nem volna elég utalás). Medúzát, miután Poszeidón megerőszakolta, azzal büntették az istenek, hogy kígyókká változtatták a haját; bárki, aki a szemébe nézett, kővé változott. Medúza kígyói a nőgyűlölet megtestesülése, a patriarchális társadalom erős nőktől való félelmét jeleníti meg, ahogy Alice is. De a történetnek létezik feminista olvasata is: akárhogy is megpróbálják elhallgattatni, Medúza visszavág.
Fotó: Szentes Zágon
Az ápoló folyamatosan egy tükörben nézegeti és szépítgeti magát, miközben Alice frászt kap a tükörtől, és meg akar szabadulni tőle. Nem csak azért, mert a tükörbe pillantó Medúza önmagát dermeszti kővé, hanem inkább a nőkkel szemben támasztott szépségideál és passzív szerepek elutasítása miatt. Ez az elutasítás abban a jelenetben csúcsosodik ki, amikor Alice a nézőkkel szemben ül, míg mellette ápolója a tükörben rúzsozza magát, a tükröt Alice és maga közé tartva. Alice, aki a többiek szerint nem akar felkelni és úgymond jobban kinézni, valójában tényleg nem akarja mindezt, és ez pozitív gesztusként értelmezhető. Nem gyenge, lusta és nemtörődöm, ahogy környezete véli, hanem képtelenséget várnak el tőle. „Rosszul vagyok tőle, hogy jónak kell lenni” – mondja.
Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy a pszichés zavar állapotát idealizáljam, mint az igazságtalan társadalomból való eszképisztikus kiút lehetőségét – az előadás sem ezt sugallja. Miközben Alice betegsége mindenki más, és ebben a társadalomban Alice számára is tragédia, az ő szempontjából ő elsősorban boldogtalan, mégis van élete az úgynevezett tragédián túl – és ez az, amit nem vesz észre a környezete. Az előadás utolsó felében Alice egyedül van a színen, csuklóját és bokáját összeköti fáslival, és mint egy marionett bábu, aki önmagát mozgatja, járkál a színpadon. Rómába látogat el képzeletben – valójában sosem járt ott, mégis részletesen leírja a hangulatát, az épületeket, embereket. Fut, ugrál, rohangál, bejárja a színteret és az elképzelt várost – korábban fel sem tudott kelni az ágyból. Alice hangja is megváltozik, lelkes és nyugodt lesz, igazán önmaga, még ha ez egy álom vagy pszichózis része is. A játék révén önmaga tud lenni, és ezt senki sem veheti el tőle.
Kézdi Imola remek alakításán kívül a többi karakter kevésbé meggyőző, és ez nem feltétlenül a színészi játék, hanem inkább furcsa jelmezeik rovására írható, amelyek miatt parodisztikus figurákká válnak. A nyolcvanas-kilencvenes éveket idéző, sokszínű jelmezek egyféle kontrasztot teremtenek Alice egyszerű fekete, otthoni ruháival, de a jelmezszerűség és a Sontag korát tulajdonképpen ok nélkül idéző stílus olykor teljesen eltávolít a cselekménytől. A darabban felsorakoztatott problémák ma is ugyanúgy érvényesek, értelmetlen múltként bemutatni őket. Kicsit úgy is tűnt, mintha ezek a színes figurák az Alice Csodaországban világát idéznék (a bolondok uzsonnája jelenet újraírva megjelenik), de a pszichózisnak egy túlságosan sztereotipikus képét adják. Az Alice-t körülvevő emberek bizarr bemutatása izgalmas megoldás, viszont ez adódhatna a tér, a szöveg, a jelenetek és az egyes szereplők játékának összességéből. Úgy érzem, hogy a furcsa ruhák és parókák lehetetlenné tették a színészi játék sokféleségének megmutatását, az egymástól nagyon különböző érzelmek és vívódások megjelenítését. A szereplők nem csak a megjeleníteni kívánt karaktert, helyzetet vagy attitűdöt parodizálták, hanem önmaguk paródiájává is váltak. Emiatt számomra néha szétesett az előadás, nem minden jelenetnek volt azonos szintű dinamikája, de a szöveg és Alice karaktere mégis lekötötte a figyelmem. Ritka téma, ritka darab, összességében kevésbé átütő előadás, mégis mindenképp érdemes megnézni, hogyha ki tudunk kelni a saját ágyainkból.
——————————
Alice az ágyban. Bemutató dátuma: 2019. december 14.; Kolozsvári Állami Magyar Színház. Rendező: Porogi Dorka; Író: Susan Sontag; Fordító: Porogi Dorka; Dramaturg: Barts Lívia; Látványterv: Adrian Ganea, Kupás Anna; Zene: Trabalka Cecília; Rendezőasszisztens: Buchmann Emőke; Színpadi mozgás: Bordás Attila; Ügyelő: Böjthe Pál. Szereplők: Albert Csilla, Árus Péter, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Kézdi Imola, Kicsid Gizella, Jerovszky Tímea, Pethő Anikó, Váta Loránd, Vindis Andrea, Wagner Áron e.h.