Kiss Krisztina: A robbanás, amit a tánc tud adni

Kiss Krisztina: A robbanás, amit a tánc tud adni

Beszélgetés Bezsán Noémi táncos-koreográfussal
A Játéktér 2019. nyári számából
Fotó: Székedi Ágota Anna

Bezsán Noémi táncos, koreográfus. Csíkszeredában nőtt fel, ott fogalmazódott meg számára a tánc és a színház ötvözésének gondolata, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakára jelentkezett, innen pedig rendezés mesterképzéssel folytatta tanulmányait. A táncszínházzal foglalkozó András Lóránt Társulat alapító tagja, emellett gyakran dolgozik koreográfusként különböző rendezőkkel, közben tanít a marosvásárhelyi koreográfia szakon. A kezdetekről, a koreográfia szakon tapasztaltakról, az erdélyi táncos szakma irányairól és lehetőségeiről, a kortárs tánc műfajáról Kiss Krisztina beszélgetett vele.

A táncos-koreográfus Noémit már néhány éve ismerem, de nem tudom, honnan indultál. Hol volt az első találkozási pontod a tánccal?

Tánccal először gyerekkoromban találkoztam, amikor a csíkszeredai Tanulók Házánál jártam gyerekeknek szóló moderntánc-oktatásra. Amikor nagyobb lettem, néptáncoltam, viszont sokkal erőteljesebb hatást gyakorolt rám a színház. A magyartanárom, Boldizsár Ágoston folyamatosan abba az irányba terelte az osztályt, hogy színházbérletet vásároljon, együtt jártunk színházat nézni, és az volt a jó, hogy mindig megbeszéltük az előadásélményt.

Volt valami könnyedség és szabadság abban, ahogyan egymás között beszélgettünk, ezért nekem mindig fontos volt a színháznézés és színházelemzés. Láttam egy alkalommal egy mozgásszínházi előadást, Baczó Tünde Átváltozását, amit a Csíki Játékszínnél vitt színre. Talán tizedikes vagy tizenegyedikes voltam, akkor találkoztam először azzal a gondolattal, hogy milyen szépen össze lehet találkoztatni a mozgást, a táncot és a színházat.

Honnan hallottál a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem koreográfia szakáról?

Gulácsi Zsuzsi akkor pályakezdő színész volt, ő mondta, hogy látja bennem a potenciált arra, hogy ezen a szakon tanuljak, ő terelt a táncszínház irányába. Természettudomány osztályba jártam, mégis elkezdett érlelődni bennem a dolog, érdeklődni kezdtem, keresgéltem a neten.

Amikor gyerek voltam, nagymamám mindig azt mondta, hogy mindenképp jó, ha járok táncórákra, mert nagyon sok az energiám. De nem volt tudatos döntés, hogy táncos akarok lenni.

Femme – András Lóránt Társulat. Fotó: Bereczky Sándor

Milyen volt az egyetem? Honnan jött a kortárs táncos irány? 

Amikor a koreográfia szakra érkeztünk, két meghatározó tanár volt az egyetemen: András Lóránt a koreográfia művészetét, Kis-Luca Kinga pedig klasszikus táncot és színpadi táncot oktatott. Lórinál már akkor kísérletező jellegű irányt érzékeltünk, az elsőéves vizsgánk egy kocsmaszínházi mozgáselőadás volt, már abban is használtunk kortárs elemeket. Ő sokszor próbált rávezetni minket arra, hogy a saját testünk felfedezése által jussunk el egy koreográfiáig. Olyan instrukciókat adott, amelyek nem technikai jellegűek voltak, hanem inkább a testek egymással való találkozására irányultak: megfigyelni, kísérletezni, hogy például egy ölelésekből felépülő mozdulatsor miként alakul át egy hozzárendelt zene vagy fény révén. Kortárs tánctechnikát az egyetemen Carmen Coțofană és Jakab Melinda tanított. A vezetőség részéről is volt egyfajta keresgélés a koreográfia szak felépítésében, de meghatározó volt számunkra Lóri művészi, szakmai, emberi világlátása.

Elméleti szempontból is megalapoztátok ezt a keresgélést?

Elsősorban a gyakorlati tantárgyakra került a fókusz, emellett a színháztörténeti és a színházesztétikai elméleti oktatáson volt nagyobb hangsúly, nem a táncelméleti oktatáson. A gyakorlati részben pedig a hangsúlyosabb volt a koreográfia művészete, a kortárs tánc, a klasszikus tánc, a színpadi tánc, a sport- és divattánc, de emellett improvizáció- és színészmesterség-óráink is voltak.

Aztán harmadéven, az alapján, ahogyan korábban Lórival dolgoztunk, nekünk kellett belebújni a koreográfus bőrébe, és az osztálytársainkat mint előadókat mozgatnunk. Ez minden szempontból kihívás volt, hiszen addig egymás között, csoportosan dolgoztunk, harmadéven pedig kiéleződött az, hogy mindenki egyénenként is felelősséggel és kreativitással kell hogy vezessen egy kisebb csapatot.

Ilyenkor kezdenek meglátszani a stílusbeli különbségek?

Alapvetően nagyon vegyes csapat voltunk. Ebben a harmadéves munkafolyamatban tudott kibontakozni egy-egy embernek az egyéni, szakmai irányválasztása, de mindenkiben ott volt annak a lenyomata, ahogy azelőtt egy évvel Lóritól kaptuk az instrukciókat egy dráma vagy szabad ötlet alapján létrehozott előadásban. A különbség az volt, hogy ki mennyire tudott vagy akart ettől eltávolodni, mennyire tudta ötvözni a saját elgondolásaival.

Hasonló módon folyt az oktatás a magyar és román tagozaton?

Amikor mi felvételiztünk, a román és magyar tagozat egyszerre indult, Lóri és Kinga pedig mindkét tagozaton tanított, ebben hasonló volt, viszont az elméleti tantárgyakat, illetve más gyakorlati tantárgyakat különböző tanárok tanították. Pozitív volt, hogy mindketten lehetőséget biztosítottak arra, hogy együtt dolgozhassunk a román kollégákkal a gyakorlati vizsgáinkon és a felkészüléseinken. Ott több volt a fiú, nálunk meg inkább a lányok voltak többségben. Többen voltunk, különböző irányokból, volt néptáncos és hip-hopos vonal is, így hatottunk egymásra.

Koreográfusként az első hivatalos, nagy munkatapasztalat a licencvizsga bemutatása?

Koreográfusként igen, de az első két év alatt is volt olyan, amikor mi magunk kellett mozgásanyagokat létrehozzunk, és azokat betanítsuk egymásnak, előadóként az azelőtti évek vizsgáiban voltak tapasztalataink. Az, hogy egyetlen ember vezényeljen le egy folyamatot, csak harmadéven történt meg. Most, hogy ezekről beszélek, a fejemben elkülönülnek az előadói és koreográfusi tapasztalatok, de ezek akkor nem voltak teljes mértékben elválaszhatók egymástól. A próbák alatt csoportosan dolgoztunk, még ha nem is volt egyértelműen kimondva, hogy most te vagy a koreográfus, és ti vagytok a táncosok.

Amikor lejárt a licenc, mit láttál magad előtt, mit szerettél volna csinálni?

Fontos, hogy néhányan az osztályból nagyon egymásra találtunk szakmai szempontból, jó kis csapat voltunk. Dolgoztunk a következő évfolyammal is, és volt bennünk egy belső kényszer, hogy ez a csapat együtt maradjon. Ezzel párhuzamosan elkezdtem rendezők mellett dolgozni koreográfusként. Másodévesen volt az első ilyen munkám, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban Harsányi Zsoltnak A bölcs Náthán című előadásában csináltam a színpadi mozgást. Ez volt az első ilyen találkozásom, nagyon izgalmasnak láttam, és először ijesztőnek is tűnt egy nagyobb színházi közegben közreműködni. Amikor befejeztem a harmadévet, megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy előadásokat hozzak létre, és azt mondtam, ha ez az irány része lesz az életemnek, akkor ehhez jó lenne még tapasztalatot gyűjteni. Felvételiztem a rendező mesteri szakra, emellett voltak koreográfusi munkáim, és elkezdődött az a folyamat is, hogy Lórival és az iskolatársaimmal megalapítsunk egy társulatot.

Ez kiket jelentett, miben állt a kezdeti elképzelés?

Az indító szikra az volt, hogy nagyon jó volt a közös keresgélés az egyetemi évek alatt, és akkor András Lóránt, Deák Orsolya, Gothárd Veronika, Györfi Csaba, Hodgyai István, Ruszuly Ervin (bedolgozóként), Pál Alíz meg én összedugtuk a fejünket, hogy miként is lehetne megoldani a folytatást. Lóri menedzselte az egészet, létrehozott egy céget, voltak előadásterveink, de akkor még nem volt székhelyünk, így az elkészült vizsgaelőadásokat turnéztattuk különböző színházakban. Abban az évben nem nagyon volt pénz, de amiatt, hogy mindent együtt csináltunk és egymásra voltunk utalva, nagyon jó közösséggé kovácsolódtunk. 2014-ben indult a társulat, és talán még abban az évben érkezett Lóri azzal a hírrel, hogy a régi zsinagógában lenne lehetőség arra, hogy kialakítsunk magunknak egy próbatermet és egy előadótermet. Persze, nem volt villany, fűtés meg víz az épületben, így amikor időnk engedte, takarítottunk, amikor melegebb volt, próbáltunk is, amikor hideg volt, akkor megint vándorúton voltunk. Aztán idővel kialakult, hogy fesztiválokra is eljutottunk, jöttek meghívások, és ekkor már a zsinagógában is kezdtek jobb körülmények lenni. Mindent megcsináltunk magunknak, úgy működött az egész, mint egy család. Ahogy teltek az évek, változott a helyzet, átalakult a csapat, többen elmentek, többen csatlakoztak. A társulatfejlesztés anyagi, adminisztratív részeivel Lóri foglalkozott.

Te igazából egyszerre vagy társulati tag és szabadúszó is.

Ez azért alakult így, mert a másodéves koromtól kezdődő alkalmazott koreográfusi munkáim különböző rendezők mellett számomra szakmailag és emberileg egyaránt fontos találkozások voltak. Úgy érzem, ez frissen tud tartani. Egy ilyen kicsi csapatban, ahol két-három éven keresztül egymás kreativitásából dolgoztunk, fontos, hogy elmenjünk tágítani a tapasztalatainkat és a világra, a szakmára való rálátásunkat. Néhány évig hangsúlyosabb volt a jelenlétem a társulatban, aztán az évek során egyre több külsős munkám lett.

Sepsiszentgyörgy lett a bázisod, több okból kifolyólag. Hogyan alakult így?

Abban az évben, amikor elvégeztem a mesterit, Sardar Tagirovsky felkért, hogy legyek a koreográfusa az Úrhatnám polgár című előadásának, amit Szentgyörgyön rendezett, ez volt az első közös munkánk. Jó találkozás volt, nagyon szerettem a próbafolyamatot. Jól éreztem magam a városban és a színházi csapattal is, azóta többször dolgoztunk együtt. Aztán pár hónapra rá Bocsárdi Lászlóval volt egy közös munkám az egyetemen, ő volt az egyik tanárom a rendező szakon, onnan ismertük egymást. Amikor a Halál című előadáson dolgoztak a főiskolásokkal, felhívott, hogy csatlakoznék-e a csapathoz. Akkor dolgoztam vele először, aztán elhívott a Liliomba is.

Femme – András Lóránt Társulat. Fotó: Bereczky Sándor

A Liliom esetében nemcsak koreográfus voltál, hanem előadó is.

Laci azért hívott, hogy a színpadi mozgásban segítsek. A próbafolyamat elején azon vacillált, hogy az előadás végén megjelenő Lujzát ki játssza, aztán egyik próbán ötlött fel benne a gondolat, hogy én alakítsam ezt a szerepet. Ez akkor történik, amikor Liliom visszatér a földre, a jelenet az álom és a realitás határán mozog, ezért működőképesnek tűnt a mozgás dimenziójában is megidézni a gyermek lényét. Volt bennem félelem, de jók voltak azok a próbák is, amikor bekerültem az előadók közé, és instrukciókat követve, a partnerekkel együtt kellett játszanom.

Mi a „mozgatórugód” koreográfusként, előadóként, vagy amikor színpadi mozgásban segítesz?

Miközben mindegyiknek megvan a maga külön kihívása, sok átjárási lehetőség van. Amit az egyikben megtapasztalok, a másikban fel tudom használni. Nagyon furcsa válaszolni arra, amikor megkérdezik, hogy jó, de akkor tulajdonképpen mi a foglalkozásom, mi vagyok. Ez egy kicsit tudathasadásos állapot, nehezen tudnám eldönteni, melyiket szeretem jobban csinálni. Amikor lesérültem, és nem tudtam intenzíven táncolni, nagyon hiányzott a tánc. Táncosként, előadóként az a kihívás, hogy tudjak abban a pillanatban csak a partnereimre meg a saját belső kis jelenünkre figyelni. Sokszor nem tudom kizárni azt, hogy kívülről is lássam – de azt gondolom, ez nem feltétlenül rossz, sőt. Ez a kettős figyelem segít is, hogy megértsem azt a rendszert, amit a rendező vagy a koreográfus kolléga szeretne. Amikor rendező mellett vagyok, főleg az a kihívás, hogy tényleg megértsem, megérezzem azt, amit azzal a darabbal vagy a témával ő szeretne kezdeni, és ezt magamon átszűrve kitaláljak vagy hozzátegyek egy olyan mozgásvilágot, amivel kreatívan tudok alkotni, de szerves részét képezi az adott előadásnak. Amikor van egy jó téma, egy jó csapat, jó a hangulat, és igazán tétje tud lenni számomra annak, amiről éppen beszélünk, akkor szinte mindegy, hogy mit csinálok.

Ha nem jön össze, hogy egy évadban több táncos munkám legyen, megpróbálom valamilyen szinten kompenzálni azzal, hogy a nyári időszakban elmegyek workshopokra, különböző országokba, hogy új emberekkel és irányokkal ismerkedjek. Jó, ha nem produkcióorientált egy workshop, hanem maga a folyamat fontos, a tánc, a próbák, a találkozás, ez feltölt. Persze, benne van a technikai továbbfejlődés lehetősége is. Engem műfaji szempontból a kortárs tánc izgat, de azokat a műhelymunkákat szeretem leginkább, ahol a technikai szempontok mellett bejön a képbe egy-egy olyan oktató, aki kitágítja a tánc fogalmát. Örülnék, ha sokkal több előadásban részt tudnék venni táncosként, és bár lehet, hogy külföldön sokkal több lehetőség nyílna táncosként érvényesülni, akár kisebb csapatoknál is, de az életemnek ebben a pillanatában itthon szeretnék élni. Ezt a helyet, az itteni természet adottságait érzem magamhoz közelinek és biztonságosnak. Emellett fontosak számomra az itthoni kollégákkal, rendezőkkel, színészekkel, táncosokkal való munkák. Nincsenek receptek a fejemben, és nincsenek művészi reformokat célzó szándékaim, de törekszem arra, hogy friss maradjak. Megyek, keresgélek, sodródom, szippantok. A nem olyan sok éve tartó önmegismerési folyamatban arra jöttem rá, hogy nagymamám empátiáját hordozom magamban. Talán ennek is köze van ahhoz, hogy jelenleg ezen a pályán dolgozom.

Sokszor problémát jelent megfejteni, hogy mi is a kortárs tánc, hogyan lehet definiálni, miként lehet róla beszélni. Ha téged kérdeznek, hogy ez mit takar, hogyan magyarázod?

Nagyon sok táncelméleti meg gyakorlati keresgélés volt és van ezzel kapcsolatosan világszerte, amióta elkezdtek foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy voltaképpen mi a tánc, hogy a gesztus, a mozdulat, vagy a mozdulatlanság tánc-e. Számomra a kortárs tánc az a mozgásforma, amiben a saját testem újra- és újrafelfedezése révén valamilyen módon a körülöttem levő világra reflektálok. Hogy ez formailag miben nyilvánul meg, elég nehéz szavakkal leírni.

Gyakran tartasz kortárs tánckurzusokat. Amikor olyan emberrel találkozol, akinek nincs táncos végzettsége vagy táncos tapasztalata, hogyan vezeted rá a mozgásra az illetőt?

A különböző táncműfajok alapja a gravitáció legyőzése, legalábbis ezen látszat fenntartása, ezzel szemben a kortárs táncban a talaj partner. Ezért amikor kezdőkkel találkozom, az első lépés megéreztetni a saját súlyukat a talajjal való találkozás során, felfedeztetni a lendületet vagy a légzés áramlását, hogy a testüket kicsit fel tudják szabadítani. Sok minden függ attól, hogy kik a résztvevők, milyen indíttatásból jönnek el a kurzusra. Van, aki azért jön, hogy jól érezze magát, van, aki technikai tudásra szeretne szert tenni, másvalaki azért jön, hogy felfedezze saját magát a testén keresztül.

A koreográfusi munka alapból feltételez pedagógiai irányultságot? Most a Művészeti Egyetemen a koreográfia szakon tanítasz, hogyan jött képbe az oktatás?

Dolgoztam már Lóri asszisztenseként színházi előadásban, és amikor az ötödik évfolyam indult a koreográfia szak magyar tagozatán, felvetődött, hogy dolgozzak az osztályával. Ez nem hivatalos formában történt, csak kíváncsi voltam erre az oldalára, neki is jól fogott a segítség, így önkéntesen dolgoztam a diákokkal, vizsgaelőadás is született belőle. Jó élmény volt, és arra gondoltam, hivatalosan is kipróbálom, hogy tanársegéd legyek. Még számomra is kérdés, hogy kell-e nekem ezzel foglalkozni, tanulok, próbálkozom. Egyelőre azt érzem, hogy feltölt, jó látni a diákok fejlődését, ebben is van egy kreatív oda-vissza kapcsolat. Most kicsit sűrű a programom, így keresgélem azt az arányt, ami számomra még belefér.

Azon belül, hogy van egy adott tantárgy, mit szeretnél továbbadni?

A célom, hogy felkeltsem és fenntartsam bennük azt a szeretetet, amit én megérzek tánc közben. Hogy addig jó ezt csinálni, amíg van pezsgés, dinamika, egy olyan pumpálás, ami összefügg a tánc szeretetével. Szeretem úgy tartani az órát, hogy egyéb gyakorlatokat csempészek be a technikai gyakorlatok mellé, ami megtartja bennük ezt a jó impulzust, a robbanást, amit a tánc tud adni, vagy amiért az ember ösztönösen táncol. Amikor egy diák felvételizik az egyetemre, még nem tudja pontosan, hogy mire jelentkezett. Nem mondom, hogy ez az irány nem megterhelő, az embernek nagyon sokat kell dolgoznia, főleg ha picit később kezdi el ezt a szakmát, vagy nem előzetes felkészültséggel érkezik, így érzékelhet konkrét fizikai korlátokat is.

Hogyan látod egy végzett táncos/koreográfus jövőjét Romániában, Erdélyben?

Nem egyszerű, viszont azt látom, hogy egyre több megmozdulás van Romániában. Például Bukarestben nagyon jó platformok vannak, sok workshopot szerveznek. Ott van a Linotip Független Koreográfiai Központ, akik elég jól működnek, többnyire táncszínházi előadásokat hoznak létre, táncfilmeket vetítenek, workshopokat tartanak, nevelik a közönséget és a jövő potenciális táncosait. Az sem elhanyagolható, hogy Sepsiszentgyörgyön az elmúlt két évben sor került a CAMP nevű nyári tábor megszervezésére Bordás Attila vezetésével, ahol ugyancsak rengeteg résztvevő találkozhatott egymással és nemzetközi oktatókkal. Kolozsváron is vannak mozgásos kezdeményezések. Munkahelyet kínáló állandó társulat Erdélyben az M Studio, az állami és önkormányzati népi együttesek – a Nagyvárad Táncegyüttesnél van kortárs tánc irányú kezdeményezés –, illetve a függetlenként működő András Lóránt Társulat. Az is egy út lehet, ha a főiskolán a koreográfushallgatók együtt dolgoznak rendező szakosokkal, és ha ott történik egy jó találkozás, akkor azt az egyetem után különböző projektekben kamatoztathatják. Most sokkal jobb a helyzet, mint mondjuk öt-tíz évvel ezelőtt, de ez nem jelenti azt, hogy stabil munkahelyi lehetőségek százával találkozik egy frissen végzett táncos vagy koreográfus.