Zárug Berni: Életvariációk

Zárug Berni: Életvariációk

Variations: No. 1. M Studio, Sepsiszentgyörgy
Fotó: Barabás Zsolt 

Akciók és reakciók. Ebben a két szóban megfogalmazható Ermira Goro, a Flow fesztivál keretein belül látott Variations: No. 1-jának lényege, építkezési elve – egyszerűnek tűnik, mégis mindent magában foglal, hiszen tulajdonképpen ez alkotja a mindennapjainkat. Az előadás témafelvetése nem áll távol a brit DV8 Physical Theatre tagjaként is dolgozó koreográfustól: Ermira Goro szintén az emberi találkozásokat vizsgálja több görög városban megvalósított Meetings című projektsorozatában. S bár ezekre nem jellemző a Variations: No. 1-t meghatározó repetatív jelleg, de szintúgy megjelenik bennük a mai, rohanó társadalom résztvevőinek egymás iránti érzékenyítésének gondolata.

Fotó: Barabás Zsolt

Segítünk a másikon, belerúgunk még egyet vagy észre sem vesszük őt? Érdeklődve fordulunk oda vagy elsétálunk egymás mellett? Szerelem első látásra – vagy meg sem látjuk, mert túlságosan lefoglal az, aki nem nekünk volt szánva? Befolyásol a környezetünk vagy lázadásra késztet? Ezekhez hasonló, szociológiai szempontból erősen meghatározó helyzetekre hoz példákat, kombinációkat, „variációkat” a sepsiszentgyörgyi M Studio nemrég bemutatott előadása. Minden „jelenet” kulcsa a találkozásban – vagy épp a találkozás hiányában, az egyedüllétben – rejlik, egy bizonyos helyen, időben, korban. A táncosok a tér hátsó felében elhelyezett két ajtón keresztül érkeznek és távoznak, jól láthatóan meghatározott céllal a fejükben menetelnek, andalognak, rohannak vagy sétálnak felénk, hogy aztán valamilyen módon egymásba botoljanak vagy elszigetelődjenek, és sarkon forduljanak – a táncosok tehát jórészt csak vertikális irányban, a catwalk hatását keltve haladnak a térben. A pár perces jelenetekben érdeklődést mutató és elutasító gesztusok váltakoznak úgy, hogy közben több érzelem, élmény is felsejlik a féltékenységtől a haragon át a szerelemig; férfiak és nők rivalizálnak egymással, az ellentétes nemmel, a világgal és saját magukkal, hogy aztán harmóniára leljenek. A karakterek folyamatosan cserélődnek: nincs egy meghatározott főhős, csak a tömeg van, nincsenek apák, nagymamák, fodrászok vagy építészmérnökök, csak emberek vannak, férfiak és nők, skatulyák nélkül – a történet- és szerepgyártás egyértelműen a néző fantáziájára marad. A homogén tömeg szemléletét támasztja alá a két jelmezcsere is: a táncosok eleinte hétköznapi viseletben, később ünneplőben és legvégül pizsamában jelennek meg. Az improvizációkból született mozdulatsorok egyre nagyobb feszültséget teremtve, repetitív módon, a jelmezek konnotációitól függetlenül váltakoznak, fonódnak egymásba, kerülnek disszonanciába – hiszen lehet rajtunk tornacipő, kisestélyi vagy épp alvópóló, megalkothatunk magunkról tudatosan bármilyen képet, a csomagolás mögött rejlő ember ugyanaz marad.

Fotó: Barabás Zsolt

Az előadás zeneszerzője Stavros Gasparatos, aki a mindennapok megkomponált zajaiból fest hangháttért a hagyományos értelemben vett, dallamból és ritmusból építkező zene helyett. Ez egyrészt hangdíszletként értelmezhető (utca, játszótér hangfoszlányait halljuk), másrészt jócskán megnehezíti a táncosok dolgát a dinamika megtartását tekintve – ugyanakkor a koncentráció, az egymásra való odafigyelés, a jelenlét fokozottságát is maga után vonja. A tempó egyre gyorsul, a feszültség nő, ennek a szándékoltsága azonban a ritmust meghatározó zene hiányában nem egyértelmű.

Fotó: Barabás Zsolt

A világ sokszínűségének ábrázolásához, az egyéni perspektívák megjelenítéséhez a kortárs táncszínházi forma tökéletes teret biztosít: számtalan értelmezési lehetőséget kínál. Emiatt meghökkentő volt számomra, amikor az előadást követő közönségtalálkozón, a tánc világában kritikusként igencsak jártas moderátortól, Kutszegi Csabától elhangzik a kérdés, hogyan érinti a táncosokat és a nézőket a konkrét történetszál, az egyértelműség hiánya. De hiszen éppen ez a lényeg! A néző önkénytelenül is sztorikat gyárt, asszociációs hálókat sző, és folyamatosan reflektál saját magára és az őt körülvevő világra. Ennek a „tudatfolyamnak” biztosít teret a Variatons: No.1, ahogyan általában a kortárs táncszínházi alkotások. A mozdulatok, az érintések vagy eltávolodások a legkülönbözőbb képeket, szituációkat hozhatják be, és ez tökéletesen tükrözi a világról alkotott, egyéntől függő, szubjektív értelmezési hálózatokat.

Fotó: Barabás Zsolt

Ermira Goro előadása tehát a legkülönbözőbb emberi kapcsolatok megjelenítését kísérli meg a legalapvetőbb színpadi elem, az emberi test megnyilvánulásai által. Ahogyan a cím is sugallja, variációkat látunk: variációkat a szerelemre és az utálatra, a bizalomra és a féltékenységre, a megismerésre és az elidegenedésre, az érdeklődésre és az elutasításra, az előítéletekre és azok lebontására, a sértődöttségre és a kibékülésre, a nyitásra és az elszigetelődésre – egyszóval: az életre. A tág értelmezési skála határa pedig nyitva áll, hiszen ez csak ez első a számtalan variációhalmaz közül.

——————————
Variations: No. 1. Bemutató dátuma: 2019. október 30. Koncepció, rendezés, jelmezek: Ermira Goro; Koreográfia: Ermira Goro és az előadók; Zeneszerző: Stavros Gasparatos; Fénytervező: Vangelis Mountrichas; Dramaturgiai tanácsadó: Márton Imola. Előadók: Bajkó László, Gáll Katalin, Polgár Emília, Szekrényes László, Veres Nagy Attila.