Beretvás Gábor: A pokolgép ketyegése

Beretvás Gábor: A pokolgép ketyegése

Raszputyin. Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat
A Játéktér 2019. téli számából
Fotó: Süveg Károly

Szőcs Géza Raszputyin küldetése című darabját már bemutatták orosz és olasz nyelven. Idén a szatmári magyar társulat tűzte műsorára, teszem hozzá, elsőként magyar nyelven (román felirattal). Előrebocsátanám, az utóbbi évadokon végigtekintve, hogy jelenleg a Raszputyin a Harag György Társulat talán legimpulzívabb hatású előadása.

Szőcs a darabot az első világháború kitörésének századik évfordulójára írta, számba véve a világégés előzményeit, és máig kiható következményeit. Sardar Tagirovsky ezt tovább aktualizálta, a darab megírása óta bekövetkezett eseményeket is az előadás szövetébe szőve. A Raszputyinra egyszerűsített cím mögött felsejlik a XX. század történelme. Így az előadás egyrészt történelmi és szellemtörténeti lecke, másrészt filozofikus okfejtések láncolata is egyben, Raszputyin élettörténeti szálára felfűzve. A főhős jós, előre látja, amit a ma nézője is tud. Tagirovskyék viszont egy olyan játékra invitálnak bennünket, amelyben a főhősnek megadatik, hogy éljen meggyőző erejével és megmásítsa a történelmet. Erre az időutazásra invitálják a nézőt a szerzők.

Isteni megmérettetés ez. Raszputyin az egész emberiség ügyvédjeként lép fel. A korszak döntnökeihez utazik, és megpróbálja meggyőzni őket arról, hogy ne a már általunk ismert döntéseket hozzák meg. Láttatni próbálja velük a következményeket. A fatális háború elkerülésére igyekszik rávenni őket. Ideje kevés, hiszen a cselekmény előrehaladtával egyre közelebb kerülünk az elkerülhetetlenhez. Mintha a humanizmus védelmére felkért ráció próbálna eltéríteni valami eleve elrendeltet, akár a Gavrilo Princip által kilőtt golyót, melyet aztán még számtalan követett. Az események véletlenszerűségén is elrágódva, Tagirovsky komplex képet igyekezett festeni az eleve elrendeltetettségről, isteniről és emberiről a véges és a végtelen relációjában, a kitágított idő (az időtlenség) kontextusában.

Az előadás főszereplője/mediátora vitatott megítélésű, létező történelmi figura: Grigorij Jefimovics Raszputyin, a cári család bizalmasa, a muzsikból felemelkedett pap, ha úgy tetszik, orákulum, parafenomén, szent ember, az Istennel való kapocs, vagy ahogy másfelől vélekedtek róla, az ördög küldönce. Mindenesetre személyét misztikus köd veszi körül a mai napig. Életét és halálának körülményeit történelmi bizonyítékok és legendák teszik egyaránt rejtélyessé. Az általános történészi vélekedés az, hogy Raszputyin háborúellenes figura volt. Egy olyan befolyásos ember, aki a világégés(ek) elkerülésének érdekében számos dolgot tett. Így állítja be őt Szőcs és Tagirovsky is, így ebből a perspektívából építi fel a szinte állandó színpadi jelenlétet megkívánó szerepét Rappert-Vencz Gábor, aki szépen bontogatja ki szerepének szirmait az egyébiránt jobbára puritán színpadi térben.

Fotó: Süveg Károly

A fehér díszlet kiemeli az egyszerű, sötét papi ruhába öltöztetett főszereplőt, aki sokszor a színpad elején, a közönséghez fordulva monologizál, de van, hogy leereszkedik a nézőtérre, és szinte testközelből kommunikál. A párbeszédes formáknál inkább a színpad mértani közepén helyezi el a jeleneteket a rendező. Olykor a főszereplő hagyja kibontakozni a kar játékát, de nem vonul ki a takarásba, hanem csak az első páholyhoz, úgy, hogy végig játékban marad, csupán a figyelem nem teljesen őrá összpontosul.

Az előadás értelmezését megsegítendő, a semleges háttéren vetített inzertek jelennek meg. A gyakori feliratozással a rendező a történelmi kontextust teremti meg, illetve a néző műveltségében esetlegesen fennálló lyukakat igyekszik betömni a kiírt magyarázatokkal. Bár a kronológiának megfelelően halad a cselekmény, a felirat előre biztosítja a nézőt, hogy 1914 elején, majd augusztusában és 1916 szilveszter éjszakáján játszódnak az események, hogy az ne vesszen el az idő problematikáját erősen feszegető műben.

„A nyílvessző sem repül visszafelé” – hangzik el többször is a háromfelvonásos előadás során, melynek játékideje a szünetekkel együtt négy óra körül jár. (Ez nem feltétlenül marad így, hiszen Tagirovskynak szokása, hogy szemmel tartja a bemutató után előadásait, gondozza azokat az összeérés közben.) Mellesleg az előadás közbeni szünetekben sem kerülünk túl távol a színpadi szeánszélménytől, hiszen Tagirovsky nem engedi el teljesen a néző kezét, a Sztyopát alakító Péter Attila Zsolt a folyosókon is hallható balalajkajátékával tartja hangulatban a nézőt. Fontos, hogy az előadás szorosabb nézőközelségbe hozásán szorgoskodó rendező a színészeit többször is a nézőtérre és a páholyokba invitálja. Azaz nemcsak a címszerepet alakító Rappert-Vencz Gábor mutatja meg közvetlen közelről játékának színeit, hanem van úgy, hogy az arctalanságba bugyolált szereplők osztogatnak rózsát, szolgálnak fel pezsgőt, vodkát uborkával vagy kávét és aprósüteményt. Ezek nem csupán szórakoztató jellegű intermezzók persze, hanem a néző részvételét erősítik, mi több, szimbolikus utalások is. Hiszen mikor Proustra és az Eltűnt idő…-re hivatkoznak, míg aprósüteményt osztogatnak, az értő néző az első harapáskor könnyen érezheti egy kicsit a madeleine ízét. Ha valakinek ezek nem jutnának eszébe, azt a kivetített felirat megsegíti.

Mint ahogy a zenei betétek sem csupán hangulatfestő jelleggel vannak az előadás szövetébe fűzve. Példának okáért az Alla Pugacsova nevéhez köthető Millió rózsaszál (magyar nyelven S. Nagy István magyarításában és Csongrádi Kata tolmácsolásában lehet inkább ismerős) dallamaira osztanak szét rózsákat a nézőtéren, és nem véletlenül, hiszen a virágszimbólum végigkíséri az előadást. Az előadás zenéi persze a tempót is diktálják sokszor, az óra ketyegésére utaló ritmusok felidézik bennünk az időzített bomba képét is. Mint ahogy fellelhető a zenei motívumok közt olyan is, melyhez Morriconét és a Leone-féle westernek végső elszámolásainak párbajképeit társíthatja a néző.

Fotó: Süveg Károly

A darab szerint Raszputyin először II. Miklóst akarja meggyőzni Oroszország háborútól való távolmaradásáról és egy sokkal nagyobb katasztrófasorozat ekképpen való elmaradásáról.

II. Miklós szerepében Gaál Gyula egy jobbára komor és filozofikus szellemi partnert fogalmazott meg Raszputyin számára. Ellentétben az Orbán Zsolt alakította Vilmos császárral, aki személyében, feltehetően a rendező kérésének megfelelően, inkább egy karikírozott császárhoz van szerencsénk, így erősítve a humorvonalat az előadásban. (A humort egyébiránt olykor a feliratok is nagyban támogatják.) Frumen Gergő V. Györgye abszurd ízt hoz be mondataival a közös térbe. Zákány Mihály pedig egy olyan elaggott Ferenc Józsefet alakít, aki ódivatú hivatalosságával már nem is értheti meg az új idők szavát, így elemi csökönyösségről tesz tanúbizonyságot, mint aki igazán a múlt embere.

De nemcsak a „jelenben”, 1914-ben és ’16-ban próbálkozik a rendező utánajárni a történteknek, hanem az időutazáson belül van egy visszacsatolás Raszputyin ifjúkori éveihez is. E művészi tekintetben kiemelkedő jelenetben a rendező érzékenyen és finom szimbolikával mutat rá az előadás egyik komoly tanulságára. Sztyopa és Raszputyin találkozása – Péter Attila Zsolt és Rappert-Vencz Gábor személyében – megható képiséggel és mondanivalóval bír. Ez az előadás talán legmélyebb jelenete.

A produkció sűrű és pörgő annak ellenére, hogy jobbára szövegalapú. Csak úgy repkednek a Nietzschére, Adyra, Proustra, Deleuze-re, Petőfire, vagy akár Dalíra való hivatkozások. Szóba kerül Hitler, az örmény népirtás, a sztálini tisztogatás, de ilyen hívószavak is fel-felmerülnek, mint Auschwitz, Hiroshima, Kambodzsa, Ruanda, mind a maguk negatív jelentéstartamával.

A színpadon Rappert-Venczhez hasonlóan végig jelen van Poszet Nándor, ő viszont néma tanúként követi az eseményeket. Egyszer csak életre kelti Gavrilo Principet – vészjósló csendessége ezen a ponton nyer újabb értelmet. Némasága az előadást végigbeszélő Rappert-Vencz Raszputyinja ellenpárjává teszi. Egyébiránt egyes színészek több szerepet is magukra vesznek. Míg Gaál Gyula Proustot is eljátssza, addig Orbán Zsolt a Raszputyin elleni összeesküvés Juszupov hercegét is alakítja. Ezáltal történik utalás Raszputyin szexuális életére és étvágyára is, amit Budizsa Evelyn Loulouja is megsegít. Bár meg kell hagyni, hogy kettősüknél mintha kissé alábbhagyna az előadás tempója.

Fotó: Süveg Károly

A tempóhoz erőteljesen hozzájárul az arkangyalok kara. Színpadi mozgásuk, ütemes kopácsolásuk feszültségkeltő elemeket hoz be az előadásba. Kupás Anna jelmezei náluk az igazán hangsúlyosak. Különösen jól működnek a Székhelyi Dániel fénytervező és Tagirovsky által hangulatilag igencsak megkomponált megvilágításokban. Nemcsak az arkangyalokat, hanem a többi szereplőt is erős maszk különíti el a címszereplőtől, aki nincs kifestve. Az arcoknak külön szerep jut, hiszen van olyan jelenet, amikor a vasfüggönyt leeresztik, a játék pedig ez előtt folyik. A szigorú hátteret portréfotókkal ékesítik, amelyek közé egy ponton fehér lapokat aggatnak, melyek a történetünk folytathatóságát is jelölik. Az ezeken felfutó fejgép-fény a színpad fölé kifüggesztett színházi jelképen, a komédia és a tragédia maszkján végül megállapodik. Ezzel a rendezői gesztussal zárja le és egyben nyitva is hagyja Sardar Tagirovsky az előadást.

Fotó: Süveg Károly

——————————
Raszputyin. A bemutató dátuma: 2019. október 4., Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat. Rendező: Sardar Tagirovsky; Szerző: Szőcs Géza; Díszlet, jelmez: Kupás Anna; Zeneszerző: Bakk Dávid László; Dramaturg: Sardar Tagirovsky; Fénytervező: Sardar Tagirovszky, Székhelyi Dániel; Dramaturgiai munkatárs: Pável Réka, Szigeti Bálint; Smink: Kupás Anna, Moldován Blanka; Zenei vezető: Manfrédi Annamária; A zeneszerző asszisztense: Szigeti Bálint; Performansz: Pável Réka; Ügyelő: Szabó Ritta; A rendező munkatársa: Székhelyi Dániel. Szereplők: Bándi Johanna, Bogár Barbara, Budizsa Evelyn, Frumen Gergő, Gál Ágnes, Gaál Gyula, Kovács Éva, Laczkó Tekla, László Zita, Méhes Kati, Orbán Zsolt, Péter Attila Zsolt, Poszet Nándor, Rappert-Vencz Gábor, Rappert-Vencz Stella, Varga Sándor, Zákány Mihály.