Bogya Tímea Éva: My Eyes on Budapest

Bogya Tímea Éva: My Eyes on Budapest

5. dunaPart Fesztivál, Budapest
Borítókép: Egy lehetséges jövő előzményei c. előadásból. Fotó: Katarzina Chmura 

November végén ötödik alkalommal rendezték meg a dunaPart kortárs előadó-művészeti fesztivált Budapesten. A háromnapos fesztivál célja, hogy a külföldi meghívottak révén a nemzetközi színházi szakma megismerje a magyar független előadó-művészeti szcénát, és ennek köszönhetően olyan értékes kapcsolatok alakuljanak ki, amelyek különböző, a nemzetközi fesztiválszereplésektől az egyéni alkotói meghívásokig ívelő együttműködéseket eredményezhetnek. Nagy lehetőség ez azoknak a fiataloknak, akik a klasszikus repertoárszínházi rendszeren kívül léteznek, alkotnak.

A fesztivál szervezői három kategóriába osztották a beválogatott produkciókat: színház, tánc és kiegészítő programok. Valamint voltak olyan produkciók, melyek a text-move/szöveg-mozgás határkategóriába kerültek be. Ilyen volt a Szabó Veronika rendezte Queendom is, amelyben a mozgás és szöveges részek egyformán fontosak. A Queendom felmutatja a nemi szerepekhez tartozó sztereotípiákat, ám leginkább azok nevetségességét hangsúlyozva, úgy ahogyan mi nők megéljük és látjuk. E megfogalmazás, hogy mi nők, nem feltételez összetartó közösséget, hiszen a hét alkotó (Borsos Luca, Julia Jakubowska, Kemény Rozália, Lakos Fanni, Lori Baldwin, Makra Viktória, Sarah Günther, Szabó Veronika) megmutatja azt is, hogy mi nők hogyan vesszük ki a részünket a nemek közötti egyenlőtlenség fenntartásában: a szépségversenybe beállt nők hátráltatni kezdik egymást. Mintha mindenhol csak egy nő létezhetne, „a nő”. Az előadás nyitó- és záróképe egy a klasszikus képzőművészeti ábrázolás női ideáljait idéző csoportkép, amelyre a végén az ezt az ideált szétbontó előadás tapasztalatán keresztül pillantunk rá újból; részint azon a különbségen keresztül, hogy a kezdőképben tökéletesen szépnek mutatott testekhez hozzátartozik a narancsbőr és a fanszőrzet, részint az előadók még magukon hordozzák az előző jelenet jelmezeit, a kifigurázott férfi sztereotípiákhoz tartozó bajuszt, bakancsot, és ezzel a gesztussal felcserélik a klasszikus női és férfitekintetet, a modell szerepébe „férfiakat” helyezve.

Fotó: Michaela Skvrnakova

A zsúfolt programban minden napra jutott legalább három előadás, ezekre a nézők közösen vándoroltak egyik helyszínről a másikra. A fesztivál vége felé kezdtek megjelenni a téged már láttalak típusú tekintetek, egy ponton valaki rám mosolygott, mint régi ismerősre, majd talán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen nem is ismerjük egymást. Kifejezetten kellemes volt a külföldiek jelenléte, hogy végre nem értek mindent, amit körülöttem beszélnek és nem értenek mindent, amit mondok. A befogadók nemzetiségi sokszínűsége leginkább Juhász Kata Declaration of Independence című kortárstánc stand-up-jában volt tetten érhető: mikor az előadó megkérdezte, hogy ki honnan jött, alig akadt két ember, aki egyazon országból érkezett volna. Az előadás amerikai és dán színpadon is bemutatásra került, Juhász Kata és Lóky Tamás mindig az aktuális közönséghez igazítják a szöveget. A magyar közönség számára készült változatban Juhász művészet és politika összefonódásáról beszélt, a független alkotói lét fojtogató nehézségeiről. A dramaturgia különlegessége az olyan időben és földrajzilag távoli történések közötti összefüggések megteremtése volt, mint egy brit újság átszervezése és a magyar kultúrpolitikai viszonyok.

Fotó: Vance Gellert

Számos ország számos kulturális és művészeti hagyományával telt meg a nézőtér, mégis sokszor ugyanott, ugyanazokon nevettünk fel. Talán ebben rejlik a kortás tánc különlegessége, hogy sajátos nyelven tud eredendően univerzális és megfogalmazhatatlanul összetett gondolatokról beszélni. A Collective Dope I just wish to help you produkciója például a segítségnyújtás bonyolultságáról és kínjáról, arról a szavakban és racionálisan nehezen megmagyarázható aktusról szólt, amikor akkor is segítesz egy barátodon, ha ő nem akar saját magán. Az egyszerű mozgások (az egyik leesik, a másik felhúzza) ismétlése és a testek egymáshoz és földhöz csapódása adja az előadás hanganyagát, humorát és tragikumát. A segítségnyújtás hiábavalóságát iróniába burkolja – ami talán a magyar kortárs tánc egyik sajátossága. Legalábbis Blaze Ferrer, a brooklyn-i Chocolate Factory Theater egyik kurátora szerint a New York-i szcénára kevésbé vagy szinte egyáltalán nem jellemző az irónia ilyen alapvető használata, de ugyanezt, az iróniára és humorra való fogékonyságot hangsúlyozza Laurie Uprichard, a New Orleans-i Kortárs Művészeti Központ igazgatója és kurátora is, szemben a német, francia vagy egyesült államokbeli mozgásszínházzal szemben.[1]

Fotó: Joeri Thiry

Az idézőjelbe tétel egyik mestere Hód Adrienn koreográfus. A Hodworks tagjai idén is nélkülözhetetlen fellépői voltak a fesztiválnak. Délibáb című produkciójuk hozta a Hódtól már megszokott motívumokat, amelyek rázúdulnak a nézőre és amelyeknek nincs egyetlen, bombabiztosan lefixált jelentésük. A koreográfus visszatérő motívumai közé tartozik a meztelenség, a színpadon ritkán megjelenített vagy társadalmilag nem elfogadott testi folyamatok (pl. önkívületi állapotok) felmutatása, valamint a beszéd használata. A Délibáb két részből áll. Az elsőben a fekete dresszbe öltözött hat táncos (Jenna Jalonen, Molnár Csaba, Horváth Máté, Egyed Beáta, Vakulya Zoltán, Marcio Kerber Canabarro) egyfajta diszharmonikus „tájképet” barkácsol elénk. A végletekig lelassított sebeséggel végeznek állatokéra hasonlító mozgásokat – a délibáb a nézőkben jelenik meg. A testhelyzetek közötti átjárás alig érzékelhető, ezért tűnik úgy, mintha tablóként látnánk azt, ami különben folyamatos mozgásban van. Ugyanennek a lassúságnak a hozadéka, hogy a tehetetlenség érzése telepszik az első részre. A második rész már pörgősebb, revü szerkezetű táncokkal operál Bartók Béla Gyermekeknek című dalciklusára. Különböző korok és táncstílusok kellő iróniával való átgondolása ez, amelyben a farkat villantó tógától a véres szájas Kis kece lányomig minden felsejlik. A magyar népművészettel való kapcsolódás keresése és ennek az újraírása is időről-időre megjelenik Hód munkáiban.[2]

Fotó: Ofner Gergely

A Hodworks mérföldkő a magyar kortárstánc történetében, akik után olyan, a szélsőségekig elmenő és azt körbejáró táncelőadások születhetnek, mint Raubinek Lili Kelly-je. Raubinek Kelly karaktere, a szőke, piros, hosszú ruhás, kedves nő, aki örül, hogy eljöttünk és megnézzük a munkáját, pillanatok alatt valamiféle rituális őslénnyé transzformálódik, majd újra valami mássá. A kezdeti szerep egységének bármilyen nemű ígéretét az ötödik percben megsemmisíti. Teszi mindezt humorral és némi mazochizmussal, például amikor egy kolompot a medencecsontjával szólaltat meg.

Fotó: Szabó R. János

A magyar kortárs táncra erősen jellemző az önreflexió. Megjelenik például az arra való reflexió, hogy mennyire különbözik a táncosok és a közönség dekódolási stratégiája. Biczók Anna az Egy lehetséges jövő előzményeiben el is mondja, hogy amit látunk, azok furcsa irányú mozgások, de amit nem látunk, az az, hogy ő egy elképzelt teret (gyerekszobát) fedez fel. Az előadás oda-vissza utaló dramaturgiával működik, amit a cím távlatából értünk meg és ami relativizálja az elmesélt nő történetét is. A nő története persze csak a tánc pretextusa, így megállják a helyüket azok a történeten kívülre mutató részek is, amikor Biczók felkér egy nézőt, hogy álljon be a táncos helyére.

A magyar kortárs tánc keresi a kapcsolatot a nézőivel oly módon is, hogy a tőlük kapott válaszok szerves részét képezzék az előadásnak. A Mészáros Máté koreografálta United Space of Ambivalence-ben egy időben látunk egy előadást és egy próbát, látjuk ahogyan ugyanazt a mozgást próbálják, halljuk a koreográfus instrukcióit – ezzel bizonyos szinten demisztifikálva és ironizálva a kortárs táncelőadások körüli „lila ködöt”. Valahol a hatvanadik percben a táncosok eltáncolnak egy hosszabb szekvenciát, majd megkérik a közönséget, hogy mondjanak öt olyan szót, ami az előbbi részről jutott eszükbe, és amelyekre majd improvizálni fognak a hátralevő időben. A nézők asszociációs képei, értelmezései így beépülnek a tulajdonképpeni előadásba.

Fotó: Dobos Gergely

Stern Lili Loop Pool-ja a testképzavarokat, ezek közül is az anorexiát térképezi fel. Egy sánta, borzos, fehér festékkel behintett lány csoszog a színpad két oldalán helyet foglalt nézőkhöz, majd megkérdi, hogy mit szeretnek a testükön. Míg a lány körbejár, a lelátón ülő nézőknek van idejük elgondolkodni, hogy mit felelnének a kérdésre – én a kicsit kiálló szegycsontomat szeretem. A nézők válaszai az előadás végén, miután már Stern darabokra szedte testét, térnek vissza a hangszórókból, emlékeztetve arra, hogy mégis lehet olyan, amit szeretünk magunkban.

Fotó: Zellei Éva Boglárka

——————————
[1] Lásd a külföldi meghívottakkal a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákjai által készített rövid interjúkat
[2] A 2017. februárjában bemutatott Szólók egyik első táncát Molnár Csaba matyó hímzéses blúzban és fekete fecskében adta elő. Lásd: Králl Csaba: Nem matyóhímzés. Revizor, 2017.04.02.