Ozsváth Zsuzsa: Én kő, én szél

Ozsváth Zsuzsa: Én kő, én szél

Jon Fosse Valaki jön majd című drámakötetéről
A Játéktér 2019. nyári számából 

Jon Fosse norvég drámaíró. Azt írják róla: a legjelentősebb Ibsen óta. Valaki jön majd című drámakötetét 2012-ben adta ki a Polar Könyvek. Hat színművet tartalmaz, mindegyiket Domsa Zsófia fordította.

A szövegek központozása elenyésző, klasszikus értelemben vett mondatszerkezetek nincsenek, így az értelmezést első látásra segítő punktuációs eszközök, mint pont, vessző, kérdőjel, felkiáltójel sem állnak rendelkezésre. Voltaképpen a szóhasználat is csekély, általában ugyanazok a főnevek, igék, melléknevek, határozók stb. váltakoznak más-más formátumban, más-más szándékkal, és más-más, de radikálisan nem különböző közegben. A szereplők jórészt univerzálisak, úgymint Nő, Férfi, Másik, Lány, Fiú, Anya, Apa, Idős nő, Idős férfi, Barát stb. Ezekről majd külön, az egyes színművek tárgyalásánál. Univerzálisak a terek: öreg ház, északi tengerpart, fjordok; a problémák: halál, kétségek, nő-férfi kapcsolat, kommunikációs zsákutcák, öngyilkosság, nihil. Célszerű a minimalizmust emlegetni. A színek szürkék, az idő javarészt esős, hűvös szél fúj, a gesztusok és az arcmimikák semlegesek, az ablakon kinézni lehet, becsukni, a kanapéra leülni, arról felállni, egymástól pedig elválni lehet leggyakrabban e hat színmű szerint. Semmi jóval nem kecsegtet, így is lehetne mondani, ha nagyon belekomorul az ember, és ez a szolidarizáció szinte elkerülhetetlen, a mosolygás és nevetés a szereplőkre erőltetett groteszk kényszercselekvés, és nem a feloldó humor forrása. (Vagyis hogy mondjam, elég jó humorérzékem van, de sehol sem kacagtam fel, ha tévedek, valaki szóljon, hogy tévhitben élek és oltári a parádé.)

Kelet-közép-európai szemnek és szívnek alkalmatlan időpontban sok lehet ez a tömény egzisztencializmus, ezek a szerzőileg utasított hosszabb-rövidebb csendek. Hány angyal szállhat egy-egy mondatfoszlány közé préselt csend időtartama alatt, vagy mehet át a színpadon? Mert ezeknek a szereplőknek nagy szüksége volna rájuk. De ezek talán beteg angyalok.

A címadó a kötet első drámája: Valaki jön majd (1992−93). Szereplők: Férfi, Nő, Másik. A cím és a szereposztás akkora spoiler, hogy a fal adja a másikat. Mert mi is történik ebben a történettöredékben? Van egy harmincas nő, egy ötvenes férfi, akik vettek egy régi házat a semmi közepén, hogy végre együtt lehessenek, távol a város és az emberek zajától. Kapunk utalást arra, hogy kapcsolatukat nem fogadták örömmel a régi életükben, ezért ez egy menekülőút számukra. Csakhogy a megérkezés nem a nyugalom ígérete, hanem a feltörő kétségeké. Hogy valaki jön majd, aki szétveri a további közös élet harmóniáját. És jön is: a Másik. Semmi konkrét nem történik azonban, amely elég erősen indokolná a veszélyt. Elégséges mindössze a csírázó kétség, amely melegágya lehet a féltékenységnek; egy-két elkapott tekintet, mikrogesztus öntözi a szívbajt. Jön a Másik, aki a közelben lakik, aki szívesen barátkozik. A Nő és a Férfi végig ping-pongozik, adogatják egymásnak az okot a féltésre. Míg a dráma elején a Nő, a végére a Férfi lesz a kínzó kétség megszállottja. És nem tudjuk meg, merre tovább.

A második dráma A név (1994) címet viseli. Személyek: Lány, Fiú, a Lány húga, Anya, Apa, Bjarne. Terhes lány látogat haza a hűvös családi légkörbe. Jön a Fiúja is, a gyermeke apja. Fiatal pár, valahol lakniuk kell, kényszermegoldás a helyszín. A családban mindenki párhuzamos a másikkal. Az anya folyvást olyan dolgokról beszél, ami senkit nem érdekel, a Lány húga repetitív, oda nem illő kérdéseket szúr be egy-egy beszélgetés közepén, az Apa a megtestesült érdektelenség, aki emberszámba sem veszi a Fiút, a nevét sem hajlandó meghallani; az ismerkedés és az információátadás csak sikertelen próbálkozások torlódása. A születendő gyermek fölösleges nyűg, amely csak jobban kiélezi a személyek közötti összeférhetetlenséget. És van Bjarne, aki a Lány gyerekkori barátja. Akivel a Lány, mintha csak ott sem lenne a Fiú, a gyermeke apja, szolid enyelgésbe kezd. Mindenkiben ott van az artikulálatlan üresség, a minden mindegy érzése, a mindenki senkije mindenkinek. És ez a szöveg is csak egy villanás, tanulság nincs, a történet nem jut el odáig, hogy megnyugtató választási lehetőséget nyújtson az olvasójának. Nincs kapaszkodó, csak a gyönyörű, zord tájba vesző súlytalanság.

Az 1997-es Egy nyári nap című színmű egy visszaemlékezés, eszerint két idősíkon működnek a jelenetek: van egy jelen idejű és egy visszatekintő idősík, amely egyben újrajátszás, és a szereplő kiállása jelzi. Személyek: Idős Nő, Idős barátnő, valamint a múltbéli alteregóik: Fiatal Nő, Fiatal barátnő, a Fiatal barátnő férje, aki csak a múltbéli síkban aktív szereplő. Valamint: Asle, a Fiatal nő társa, az Idős nő vesztesége. Asle és a Fiatal nő a múltban azért vettek meg egy (szintén) öreg házat távol a város zajától, hogy együtt lehessenek nyugalomban. Azonban a nyugalom és a csend fojtogató monotonitássá nőtte ki magát, amelyben az ember könnyen válik magányossá, hiába él vele a társa. Asle nem vállalt depressziója egy őszi napon úgy bosszulja meg önmagát, hogy a viharban feltámadt tenger végleg magába húzza őt. A Fiatal nő ezt képtelen feldolgozni, ezt a megválaszolatlan kérdést, hogyan tűnhet el egyik percről a másikra az a személy, akivel az életét osztotta meg. „Akármennyit is gondolkodtam rajta/ soha nem értettem meg hogy mi történt/(…) Nem is tudom/ inkább csak úgy elkísért/ egész életemben /mint egy kérdés/ vagy egy hívó szó/ Mert hiszen megtaláltuk egymást/ és akkor/ épp oly hirtelen és váratlanul ahogy megtaláltuk/ egymást/ el is kellett válnunk/ egymástól/ De hát ilyen az élet.”

Az Idős nőnél akkor állt meg az idő, amikor Asle eltűnt; és mintha az élet is megállt volna, csak néz kifele az ablakon. Néha becsukja, ha hűvös van.

A negyedik dráma a Tél (2000) című. Ez egy egészen kísérteties szöveg a Nőről és a Férfiról, akik egy pár másodperces szinte véletlen találkozás révén bontják ki a történettöredéket. Az előző darabokhoz képest egészen mozgalmas az ív, amit jelen szöveg bejár. A kissé ledér Nő tévképzetekkel teli, zavart elme, mégis, hisztérikus rámenősségével végül eléri, hogy a Férfi csapot-papot, munkahelyet, családot otthagyjon érte. Minden, amit megtudunk a két szereplőről, csak sugallatokból és fonák párbeszédekből tehető össze, semmi sem konkrét, csak érezni, hogy baljós lepel fedi ezt a két embert. Nem jelenthető ki, hogy ez jó, amaz rossz, marad minden a szürkeségben, két világ között. A közös élet lehetősége itt is felmerül egy lehetséges elutazás vágyképében.

És ha az előbb a kísértetiességről volt szó, az utolsó előtti dráma, a Halálvariációk (2000) egy szinttel magasabban hozza azt. Az alaphelyzetben az Idős nő ellátogat az Idős férfihez, hogy közölje vele a Lány, vagyis a lányuk öngyilkosságának hírét. Az Idős nő és az Idős férfi a jelenben már nem házasok: a múltban, ahogy a visszaemlékezés idősíkjában megtudjuk, a Fiatal férfi elhagyta családját egy másik nőért. A Lány kedves volt, barátságos, de vélhetően egész életét végigkísérte egy árnyék, egy belső, képzelt hang, a szövegben Barát névre keresztelt, szürke és esőtől csapzott látomás, egy entitás, a halál gondolata. Akitől a Fiatal nő óva inti a Lányt. Nem szabad vele beszélni. A Barát sikamlós, mint a kígyó, könnyű, mint a szél, és mindigtől fogva ismerős. A Lány, a Barát bűvkörébe merülvén, végez magával. Aztán megbánja. És mindenki szenved tovább.

A kötet talán legköltőibb színműve az utolsó, az Én vagyok a szél (2008) címet viselő darab. Ez a szöveg értelmezhető egy halott lélek önmarcangolásaként, aki a halálban sem találva nyugalomra, próbálja latolgatni az élet értelmét. Mindezt Az egyik és A másik közös hajózásának metaforájában képszerűsítve, hogy legyen mit elképzelni, mintha a képzelet jelenléte az életet feltételezné. Mert ebben a szövegben nincs valós tér és idő, minden csak jelzésszerűen működik. Mintha az élet is csak jelzésszerűen működne. Szép az is, ahogy ugyanazon gyötrődő beszélő nehéz kőnek (életben) és könnyű szélnek is (halálban) nevezi magát.

Bár ezek a drámák jó pár évnyi különbséggel íródtak, a kötetben mégis egymásba fonódnak, átjárnak egymáson, segítenek megérteni a másikat, sőt, vészjelzőkként is működnek. De végtére is mindegyik egy dolgot ígér, és egy dologtól retteg: az elmúlástól. Hogy egy élet múlik el, egy idill, egy szerelem, szinte mindegy. Valaki vagy valami jön majd.

De addig is, amit tenni lehet, és ami életszerű, az talán ez: amit mondok/ nem lehet elmondani/ De / egészen rövid szünet / de én/ egészen rövid szünet/ igen én élek/ és ezért mondanom kell valamit – (Én vagyok a szél).