Széker Jetta: Az a legnagyobb félelmem, hogy ellustulok

Széker Jetta: Az a legnagyobb félelmem, hogy ellustulok

Beszélgetés Ötvös Kinga előadóművésszel
A Játéktér 2019. nyári számából
Borító: Nóra – Kolozsvári Állami Magyar Színház. Fotó: Biró István 

Tíz-tizenöt évvel ezelőtt mi volt az elképzelésed arról, hogy merre szeretnél haladni?

Tíz évvel ezelőtt végeztem a középiskolát, akkor úgy képzeltem el, hogy elmegyek kántóra. És azt hittem, ott van színészoktatás, ami jó lesz, de nem úgy volt. Onnan már úgy képzeltem, hogy egyszer csak elvégzem a színit, a kántó közben, vagy utána, és zenés színész leszek.

Még csak álmodni sem mertem arról, hogy a kolozsvári színházba kerüljek. Nagyon-nagyon felnéztem a színházra akkor.

Előbb diákszínjátszóztál, aztán elmentél kántóra, aztán színire. Ezek mellé hogyan került be a mozgás?

Azt hiszem, a mozgás mindig is érdekelt. Néptáncoltam liciben. Mitruly Enikővel a színikörben csináltunk mozgásos gyakorlatokat, meg voltam Sinkó Feró kontakttánc-workshopján. A kortárs tánccal a kántó alatt kezdtem el foglalkozni. Emlékszem, keresgéltem Kolozsváron ebben a témában, és megtaláltam az Ecsetgyárat, ahova el is mentem egyszer-kétszer, de eleinte nagyon féltem.

Később a színin Györgyjakab Enikővel dolgoztunk többször is. Nyaranta pedig jártam mozgás-workshopokra, és egyetem után elmentem Berlinbe két hónapra, akkor foglalkoztam többet a mozgással.

Közben végig úsztam, mert a hátam gyenge volt, emiatt kényszerültem is mozogni. Amikor az utóbbi időszakban másfél évig folyamatosan fájt a hátam, az sok mindenre megtanított. Testtudatra például, meg arra, hogy anatómiailag hogyan működik a testem.

Foglalkoztam egy csomót Body-Mind Centeringgel (BMC[1]), meg pilátesszel, helyrekerült az agyamban, hogy mit jelentenek a belső izmok, meg a fascia[2], meg ezek. Ezeknek köszönhetően most már egész másképp használom a testem.

Minden alkotói megnyilvánulásban, amiben látlak, azt érzem, fel tudod használni, be tudod építeni azt a tudást, amit egy mozgásműhelyen kapsz. Pl. felismerem a machót[3], vagy a Flying Low[4] energiáját, kitűnik az, hogy te külön is foglalkozol mozgással, és ebből saját nyelvet tudsz formálni.

Legutóbb a Nóra[5] kapcsán nagyon számított, hogy mit csinál a test, a tér nem bírta meg egyáltalán a hétköznapi gesztusokat, például hogy megvakard az orrod. Ezért nagyon figyeltem arra, hogy mit csinálok.

Beletartozik a technikába, hogy ahhoz, hogy megcsinálj egy előadást, muszáj egyenes kapcsolatba kerülnöd a testeddel. Ha csak agyban meg érzelmekben vagy jelen, és a fizikai részt elfelejted, a tested elárul, és az egész hamis lesz.

Fotó: Biró István

Ha valamit megtanulok, azt próbálom továbbvinni. A Flying Low-t is viszem magammal minden nap. Néha azzal melegítek be. A machót elég tudatosan tettem be a Nórába, mert a régi igazi tarantella a nőknek az a tánca volt, amikor kimentek a hegyekbe, és kiadtak magukból mindent. Egy erőtánc volt. S azt mondtam, hogy Nórának, vagyis nekem ez az erőtánc a macho dance lesz, ennek a hangulatát próbáltam áthozni.

A hang mennyire része a testnek? Beszélsz arról, hogy tudatosan használni a testedet, mert különben elárul. Mi tartozik a testhez?

Mostanában egy csomót gondolkoztam ezen, főleg, hogy nemrég találkoztam Koonéval (Denis Kooné Kuhnert koreográfus, Armin Petras munkatársa), aki egyetlen dologra rátette az egész életét, ő húsz éve táncol, profi táncos. Elkezdtem gondolkozni magamon, hogy ehhez képest én hol tartok.

Néha rám jön, hogy énekeljek, csak azzal foglalkozom egy hétig, aztán megunom. Aztán jön a mozgás, azt is megunom. Azt mondom, milyen vagány lenne színészkedni, prózai színházzal foglalkozni, aztán az is lejár. Most úgy állt össze bennem, hogy mindez lehet egy és ugyanaz. A hangszálak, a test, az izmok, az agy, az érzékszervek – ezek mind egy.

Furcsa a hang, mert nagyon sokfelé oszlik. Az operaéneklés egy bizonyos fajta technika: ha bemegyek és azt gyakorlom, akkor utána nem tudok beszélni, mert a beszédhangom bereked. És ugyanígy, hogyha beszélek, akkor nem biztos, hogy fel tudok menni nagyon magasra. Azt érzem, hogy még nem uralom annyira az összes réteget, de már sokkal jobb. A színészi részét meg Declan Donnellanhoz tudom kötni, ahhoz, amit a The Actor and the Target című könyvében ír. Ő azzal dolgozik, hogy milyen hatás éri a szereplőt, nem beszél soha arról, hogy te mint színész át kell alakulj, vagy újra kell élj egy bizonyos érzelmet. Donnellan azt mondja, nem tudsz átváltozni egy fává. Inkább képzeld el, hogyan fújja a leveleidet a szél, mi van körülötted, mennyire mélyre mennek a gyökereid. Külső impulzusokra fekteti a hangsúlyt. Ez sokkal hatékonyabb. Mert ugye csomószor abban akadsz el, hogy jaj, én nem érzem azt, amit az ember halál előtt érez. Ez a technika ebben segít azáltal, hogy persze, nem érzed, de megteremtheted a kontextust, és az felébreszti az érzelmeket.

Hogyan kapcsolódik ez a hanghoz?

A beszédhanggal a Nórában foglalkoztam sokat. Sokszor berekedtem, mert sokat kellett kiabálnom. De így, hogy mindig megvolt az okom arra, hogy kiabáljak, és nem kiabáltam csak úgy, végül nem voltak ilyen problémáim, beépült a hang is, velem együtt tudott működni. Párszor volt olyan, hogy lement az előadás, én pedig nem tudtam elénekelni rendesen a dalt a végén. De rájöttem, hogy igazából egy másik sávon kell énekeljek, nem azon, amelyiken beszélek, vagy ahol kiabálok.

Az oktatási rendszerben is létezik az az elvárás, hogy az összes tantárgyban szupernek kell lennünk – miközben embere válogatja, hogy kinek milyen figyelme van. A másik dolog, ami eszembe jutott ennek kapcsán, az egy TED Talk-os videó Emilie Wapnicktól, a Why Some of us Don’t Have a True Calling. Én azt gondolom, te alakítod ki, hogy számodra mit jelent színésznek lenni, azzal, hogy mivel, és kikkel találkozol.

Az elején, amikor a kolozsvári színházhoz kerültem, biztos nem tudtak bekategorizálni, de azóta, gondolom, már sikerült. Addig, amíg nem ismernek, veszélypont vagy. Ez így szokott lenni, nem? Ha valaki bekerül egy közegbe és nem beszél, nem lehet tudni, mi van vele, egy idő után veszélyfaktor lesz.

Te melyik kategóriába teszed magad?

A független kategóriába.

Alkalmazott független? 

Igen, alkalmazott független. Nem érzek erős kötődést a kolozsvári színház iránt. Valószínű másképp lenne, ha emberibb lenne a viszony intézmény és alkalmazott között. Akkor lehet, azt mondanám, hogy prioritás a színház. De ugyanúgy ki vagyok téve mindenféle veszélynek, mint bárhol máshol. Például nincsen tér, ahol be lehetne melegíteni. A Nóra előtt úgy melegítek be, hogy a fényesek közben rakják a fényeket. Valószínű az ő agyukra is megyek, és én sem tudok teljesen magamra figyelni. Nincs egy felszerelt próbaterem, ahova full time bemehetnének a színészek. Vagy előfordult, hogy olyan rendezővel dolgoztunk, aki nem volt hajlandó betartani azt az alap szükségletet, hogy ebédszünetet adjon. Olyan is volt, hogy a 10-től 22-ig kiírt programból legalább öt órát töltöttünk az öltözőben, mert a rendezőnek épp nem volt szüksége ránk, de azért ott tartott minket. Ott feküdtünk, aludtunk az öltözőben, mert mit csináljunk? Ezek nagyon kiszolgáltatott helyzetek.

Az a legrosszabb a kőszínházi rendszerben, hogy nem képviselik az érdekeidet. Ugyanúgy alkalmaznak egy rendezőt, mint az összes színészt, de csak a rendező érdekeit képviselik. Mindent megadnak neki, te pedig színészként nincs kihez fordulj. Vagy legalábbis nem tudom, mi a procedúra erre. Bárkihez odamegyek, azt mondják: ez van, így kérte a rendező.

Valahol kéne egy egyensúly. Mert azt nem tudod kivédeni, hogy bármilyen rendezők jöjjenek. De kellene legyen legalább egy bizottság, akit be tudsz hívni, ha úgy érzed, visszaélés történik. Legyen egy ember, aki a színész érdekeit képviseli. Az is az intézmény felelőssége, hogy ismerje a saját beosztottait, és arra törekedjen, hogy legyen egyensúly a szereposztásokban is, mindenkinek legyen lehetősége dolgozni és senki ne égjen ki egy év alatt a túl sok munka miatt. Ha jön egy új rendező, az intézmény meg kellene tudja mondani, hogy ki hogy mozog, vagy ki tud énekelni. Ez is skatulyázás, de legalább ennyi lehetne.

Milyen technikáid vannak arra, hogy felold magadban a stresszt?

Legutóbb rengeteget mozogtam, állandóan mentem, ahogy volt egy kis időm, és ez kiszedett a gödörből. De nem tartom jó dolognak, hogy az embernek legyenek védekezőeszközei. Mert találsz ilyen eszközöket, de nem jó, ha belenyugszol abba, hogy oké, kivédted… Megbeszéled a kollegáiddal, kipanaszoljátok egymásnak magatokat, elmész szaladni, bármi. Csak attól a probléma még ugyanott van.

Van olyan is, hogyha valami frusztrál, akkor leülök, és rajzolok. Ez olyasmi, mint egy napló, azt hiszem. Naplót írni nem nagyon szeretek, s akkor inkább így. Amikor felgyűlnek a dolgok, vagy olyan helyzetben vagyok, ahol nem szeretnék lenni, elkezdek rajzolni.

Találkoztál máshol nem figyelembevevéssel, mellőzéssel?

A mellőzés az intézményeknek a következménye. A Reactorban odamész Doruhoz, vagy Oanához (Doru Mihai Taloş és Oana Mardare – szerk. megj.), és azt mondod, hogy túl hideg van a térben, vagy hogy nem tudok jönni, és meg van értve; ahol nincs ennyire hierarchikus rendszer, mindenkivel lehet beszélni. A 99,6%[6] próbafolyamat arról szólt, hogy mindenkinek jó legyen, az egész folyamat demokratikus volt.

99,6% – Reactor de Creație și Experiment. Fotó: Andra Salaoru

Összehasonlítva milyennek látod a kőszínházban és a független színházakban általad használt, vagy tőled elvárt játékmódot? Mit tanultál, tapasztaltál a kőszínházban?

A játékmód vagy munkamódszer projekt szerint változik inkább, nem színházi intézmény szerint.

A Nórát nagyon meghatározta a vetített tér. Minden színpadi nyelvi döntés ehhez volt köthető. A tér bizonyos típusú jelenlétet, naturalista játékmódot ledobott magáról. Az egész színészi nyelv feszültségben van az előadásban, ami organikusan jön a darabból, egy határhelyzet az egész. És ezekben a véglethelyzetekben a tested befeszül, a reakciód kiszámíthatatlanná válik. Nem függött sok attól, hogy kőszínházban dolgoztunk. Ez a produkció ugyanúgy lemehetett volna egy svájci független színházban is.

Nehéz összehasonlítani az egyes projekteket. A Parentalban[7] mindenem használhattam, én voltam jelen az előadásban, nem egy karakter. Az nagy kapaszkodó volt, hogy hárman voltunk, minden előadás előtt, ahogy ott álltunk hárman, tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Ezzel az érzéssel nem találkoztam azóta sem ilyen tisztán színpadon.

A KEDD-et[8] élvezem, mert visszakacsintott benne a konzis múltam, a filharmóniás és a cappellás énem. Ott zenész vagyok, és ez nagyon jólesik, másfajta jelenlét, más figyelem. A 99,6% megint teljesen más volt. Ott alkotóként is benne voltunk nyakig, devised módszerrel dolgoztunk. Ez nagyon nehéz, megtanultam, hogy csak akkor működik, ha mindenki, amit beletesz, azt el is tudja engedni bármikor, ragaszkodás nélkül. Azt hiszed, hogy van egy ötleted, ami benne kell hogy legyen az előadásban, mert annyira fantasztikusan zseniális, és rájössz, hogy a kontextusban nem működik, vagy csak te vagy abban a filmben. Ilyenkor könnyedén el kell engedni, másképp egyből felbomlik az egyensúly. Jó kiképzés volt. S még így is maradtak emberek, akik úgy élik meg, hogy veszítettek valamit. Az egyensúly dinamikus, mindig kell táplálni, és visszavonni a táplálékot, ha szükséges. Ebben a projektben az is más volt, hogy mivel nem volt külső szem, ezt is mi pótoltuk. Ez is egy új jelenlét volt, mert elvesz a 100%-os performeri jelenlétből, és ad egy plusz felelősséget. Minél többet játsszuk, annál jobban el tudom engedni a külső kontrollt, mert most már nincs rá szükség.

A tism[9] és a Nocturn[10] inkább zenei projektek, ahol főleg a hangommal dolgoztam. A Nocturnben az improvizatív rész volt erős, egy konstans inputcserén alapult, egyetlen nézővel.

Az Adival közös projektben[11] pedig egy kivetített A. I., egy virtuális táncos volt a partnerem, akivel zenei kóddal kommunikáltunk és próbáltunk együtt táncolni.

Nincs saját módszerem. Az a fontos, hogy egész testből dolgozzak, ne hagyjam hátra a testem, ne csak agyból nyomjam, és a hangot se hagyjam hátra. És figyeljek a külső hatásokra. Minden munkával új szempontok kerülnek be, egy új használata a hangszernek. Azt hiszem, a hangszer/instrument a legjobb kifejezés, mert mindent tartalmaz: test, hang, agy, érzés stb. A test is elég lenne, de mindenki csak a fizikai testre gondol, pedig benne van minden.

Mi az, ami most mozgat?

Most a mozgás mozgat. Ki akarom használni ezt a nyarat, mert ez az első, amióta leálltam a hátam miatt, amikor úgy érzem, újra teljes erőmben vagyok. A testem ugyanúgy reagál, sőt, még jobban, edzettebb, okosabb, bodymindcentertebb. Rengeteg energiám van mozogni, legszívesebben egész nap ezt csinálnám. Megyek is Impulsra[12] kicsit képezni magam.

Fotó: Váczi Roland

Mozgat még az elektronikus zene, csak kicsit megrekedt a dolog, mert nagyon sokba kerülnek a hangszerek, eszközök. De valahogy csak veszek egy szintit, és aztán kísérletezek. Alkotóként kicsit fáradt vagyok, nincsenek nagy ötleteim. Valahogy ezért jó ez a kombó, hogy néha alkotóként, külső projektekben, máskor meg alkalmazott színészként dolgozok. Mert ha már fárad az alkotói véna, akkor fekszik a rendező-színész munka, amikor egy rendezői gondolatot át kell venni, és azon belül dolgozni. Ha jó a kapcsolat, mint például Nagy Botival, akkor abban is van szabadság, és ugyanúgy a magaménak érezhetem. Csak kevés az ilyen jó kémiájú munka.

Mozgat a búvárkodás, a télen szereztem egy búvárengedélyt, s nagyon szeretnék ezzel többet foglalkozni, kitakarítani az óceánt, vagy ilyesmi. Meg érdekel az asztrofizika. Pilóta is akarok lenni. Meg a filmet is kipróbálnám.

Emberek és élettörténetek dinamizálnak és mozgatnak. Szeretem megérteni mások mozgatórugóját, gondolkodásmódját és hagyni, hogy inspiráljon. Hogy átvegyek és kipróbáljak dolgokat a saját bőrömön.

Azokból, amiket mondtál, én azt értem, hogy állandóan menni kell, nem szabad leállni. Ez a folyamatos mehetnék hogyan alakult ki benned?

Azt is mondhatnám, hogy a halál a mozgatórugóm. Amióta felfogtam, hogy meg fogok halni, hogy a test elhasználódik, nem nagyon engedem meg magamnak, hogy leálljak.

Az egyetemen az mozgatott, hogy nem haladtam. Egy bizonyos pontig, egy-másfél évig kaptam új inputokat az egyetemtől, ami utána leállt. Úgyhogy oda mentem, ahol értek új impulzusok. Az a legnagyobb félelmem, hogy egyszer csak nem veszem észre, hogy tovább kell menni. Ellustulok vagy valami.

És sokszor más emberek vittek tovább, mások víziói: az, hogy Feróval elkezdtünk dolgozni, vagy pl. (bh)kata víziója is sokszor továbblendített. Jó nyitott szemmel járni, a munka általában nem csak a négy fal között történik.

Arra is rájöttem, hogy a pihenés a munka 50%-a, szerves része. Egy ideig csak hajtottam magam, és nem tudtam értékelni a pihenést. Na, a gerincem aztán megmutatta, hogy ez mennyire fontos. A pihenés egy aktív dolog. Akkor is, ha az ember sorozatokat néz egy hétig és csipszet eszik. Mert a szervezet, az agy nagyon jól tudja, hogy ez az ő „me time”-ja. Vagyis processzál, feldolgoz. Az izmok is processzálnak. Csak kell az egyensúly. Ezt még nem tudom belőni, de lassan kitanulom.

A mozgás talán úgy is értelmezhető, mint helyváltoztatás.

Igen. Most azt érzem, hogy megértem a dolgaimra, vagyis hogy elmenjek hosszabb időre, hogy máshol kezdjek el élni. De már nem akarok csak úgy elmenni dolgozni. Voltam már úgy, hogy elmentem idősekre, meg gyerekre vigyázni, meg mind ezek a munkahelyek, de most olyasmivel szeretnék elmenni, ami érdekel.

Az alkalmazotti helyzetben a stabil fizetés mellett az is jó, hogy folyton szakmában vagyok. Annyi, hogy nem frissülök fel. Elvileg van támogatás műhelyeken való részvételre, de a színház választja ki, hogy kit küld. Szerintem fontos, hogy legalább évente egy mesterkurzusra elmenjen az ember.

Most mi fele mozdulsz? Hogyan, merre látod magad a továbbiakban? 

Rövid távon még Kolozsváron, próbálkozva megmenteni a világot. Aztán lassan elindulok valamerre. Mert sokat éltem Kolozsváron, és lassan a körök bezárulnak. Egyszer ki kell fárasztanom magamban a színházi színészi munkát. Most még izgalmasnak találom, és tanulok belőle. Ezt még nem szeretném elengedni. Ez a munka pedig eléggé helyhez, vagyis Erdélyhez kötött, mert más nyelven nehéz lehet játszani. Még ott van Pest, de az színészként nehéz opció. Táncosként elég szép. Ha elmegyek az országból, az mindig feltölt, mert találkozom azzal, hogy tudnak működni a dolgok normálisan is. Sok elnyomás ér amúgy is, mert ilyen ez az ország, de amikor elmegyek hosszabb időre, felszakadnak ezek a nyomások. Olyankor újra valid embernek érzem magam, akinek vannak érvényes gondolatai. Létezőnek érzem magam.

Most itt vagyok ezen a rezidencián Genfben, ez olyan, mint egy ajándék. Hálás vagyok az Ecsetgyárnak, hogy elküldött, és a L’abrinak, hogy fogadott. Kaptam egy teret, felszerelést, és dolgozhatok, amin akarok. Elővettem a nagy témám, ami már 120 éve érdekel és foglalkoztat: a hang és mozgás egyben. Most végre van időm a mélyére úszni. Próbálkoztam már olyasmivel, hogy egy áriarészletet rátettem egy mozgássorra (a #hattyúdalban[13] például), de így külön a kapcsolódással még nem volt alkalmam foglalkozni.

Úgyhogy most azon trippelek, hogy miként lehet összefűzni a mozgásimprót hangimpróval úgy, hogy organikus legyen, hogy párhuzamosan együtt haladjanak, mintha a hang egy végtag lenne, a mozdulat meg egy hangszer, ami kísér. Izgalmas. És sokkal nehezebb, mint gondoltam. Ráadásul egy szuper hangizolált térben, így van alkalmam a leghalkabb hangot is meghallani, komolyan venni.

——————————
[1] A Body-Mind Centering® (BMC) egy ma már harminchét éves múltra visszatekintő mozgáselemző, -újranevelő rendszer, mely egyszerre, egységben vizsgálja az ember mozgásának fizikális és lelki (tudati) összetevőit; a testtudatosítás és mozgás rendkívül kísérleti, szomatikus megközelítése. (Forrás: bmcassociation.org artman.hu no.eventbu.com)
[2 1.] Egy testszinten összekapcsolt tenziós hálózat. (Forrás: mozgasfilozofia.hu)
[2.] Bőnye (fascia, aponeurosis). Az izomkötők − pólyák − (fascia) kötőszövetekből álló borítékok, amelyek az izomkötegek közé is bemenve, az izmot kötegekre osztják be. Rajtuk véredények és nyirokedények is futnak s rajtuk keresztül mennek, hogy a mélybe jussanak. (Forrás: www.mimi.hu)
[3] A macho tánc fiatal férfiak által előadott műsor, elsősorban férfiak szórakoztatására. Sajátos nyelvezetével és fizikalitásával egyedülálló jelenség a Fülöp-szigeteki klubokban. A csáberő gazdaságilag motivált nyelvezete, mely a test hipermaszkulin vonásait helyezi előtérbe. Ez alapján született meg Eisa Jocson táncos, koreográfus Macho Dancer című előadása, aki ugyanakkor macho tánc műhelyeket is tart. (Forrás: www.jatekter.ro vimeo.com eisajocson.wordpress.com)
[4] A Flying Low David Zambrano táncos, koreográfus által megalkotott kortárstánc-technika. A módszer legfőképp a táncos és táncpadló viszonyára összpontosít. Az egyszerű mozgásminták által történik meg a légzés, gyorsaság és a test által kibocsátott energia együttes felhasználása, ezzel mozgósítva a központ és ízületek közti kapcsolatot. A központtal való összhang fenntartása növeli a padlóra érkezés, majd az onnan elrugaszkodás eredményességét. Egy, a csontszerkezetre irányuló figyelem a táncos testi érzékelését és éberségét segít kifinomítani. (Forrás: www.mootmovementlab.com www.davidzambrano.org www.contemporary-dance.org)
[5] Nóra. Rendezte: Nagy Botond; Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2019.
[6] 99,6%. Alkotók: Adorjáni Panna, Raul Coldea, Csala Hermina, Radu Dogaru, Petro Ionescu, Bogdan Olarson, Ötvös Kinga, Oana Mardare, Adi Tudoran; Reactor de Creație și Experiment, 2018.
[7] Parental Ctrl. Rendezte: Sinkó Ferenc; GroundFloor Group, 2015.
[8] KEDD-choirtárs előadás. Rendezte: Sipos Krisztina; Váróterem Projekt, 2016.
[9] there is more than one way to manufacture (tism to watoma). Létrehozva a UPF társalkotói által, 2017.
[10] Nocturnal Privacy. Létrehozva a UPF társalkotói által; ZUG.zone, 2017.
[11] If a tree were to fall. Adrian Ganeaval; Ecsetgyár, 2018.
[12] ImPulsTanz − Vienna International Dance Festival; Európa legnagyobb táncfesztiválja, melyen előadások, innovatív performanszok, táncelőadások, valamint táncműhelyek közül válogathatnak az érdeklődők.
[13] #hattyúdal. Rendezte: Sinkó Ferenc; Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2015.