Deák Katalin: „Sztárdramaturgokról még nemigen tudunk” – a dramaturg megbecsültségéről

Deák Katalin: „Sztárdramaturgokról még nemigen tudunk” – a dramaturg megbecsültségéről

A Játéktér 2019. őszi számából 

A tavalyi év során interjúkat és fókuszcsoportos beszélgetéseket készítettem Erdélyben dolgozó dramaturgokkal és színészekkel. A beszélgetések azokkal a dramaturgokkal (a továbbiakban: d.) készültek, akik 2010 és 2017 közt a legtöbb dramaturgi munkát végezték az erdélyi magyar kőszínházaknál és független társulatoknál, valamint olyan színészekkel (sz.), akik ezeknél a társulatoknál jelenleg is játszanak.[1]

Jelen esszém fő kérdése, hogy az erdélyi magyar színházak mennyire becsülik meg a dramaturg munkáját. Ebben a terjedelemben nincs lehetőség minden részletre kitérni: reményeim szerint a teljes kutatásból a közeljövőben további fejezetek jelennek meg, amelyek azt vizsgálják majd, hogy az egyetem (ahol a dramaturghallgató tanul), a rendező (akivel a dramaturg dolgozik), valamint az intézmény (amelynek keretében dolgozik), miként befolyásolhatja a dramaturgi munkát.

A következő oldalakon az alábbiakról olvashatnak. (1) A színészek – mint az a velük készült beszélgetésekből kiderült – különböző szóbeszédeket hallanak a dramaturgi szakmáról, amelyek akarva-akaratlanul már azelőtt befolyásolják a dramaturggal való viszonyukat, mielőtt ténylegesen találkoznának vele. Legelőször tehát ezekről a hallomásokról lesz szó. (2) Majd arról, hogy a munkaközösség, amelynek keretében a dramaturg dolgozik, hogyan értékeli a munkáját. (3) Utána meg azt a bizalmatlanságot vizsgálom, amelyet több színész is megfogalmazott a dramaturg szakmai felkészültségével kapcsolatban. (4) Ezt követően rátérek az alkotótársak közti egyenrangúság témájára: kié az utolsó szó a próbákon? A folyamat során például egy dramaturgiai kérdésben ki dönt leginkább? (5) Az anyagi juttatás és (6) az önértékelés kérdésével zárom ezt a kérdéskört: mennyit keres ma egy dramaturg Erdélyben, és ez miképpen hat az önbecsülésére? A (7) lezáró részben néhány megoldási javaslatot vázolok fel.

Az alább látható – színészektől és dramaturgoktól kapott – információk vélekedések, amelyekből a legjobb esetben is csak az derül ki, hogy a megkérdezettek 2018-ban mit gondoltak a dramaturg és a színész közös munkájáról. A következőkben kirajzolódó dramaturgkép és a belőle kiolvasható dramaturg–színész viszony sem örök érvényű, hiszen ezek folyamatosan változnak. Továbbá, újra megemlíteném, hogy bizonyos tényezők, mint például az egyetem, a rendező és a színház mint munkahely szerepének alaposabb elemzését e téma kapcsán majd további esszékben tárgyalom.

1. A szóbeszéd: mi hírlik a dramaturgról?

(sz.) „Azért ilyen sztárdramaturgokról még nemigen tudunk. (…) Bejönnek egy színészért vagy egy rendezőért, de nem mondod azt, hogy »hú, ennek izé volt a dramaturgja!«”

Néhány színész szerint a dramaturgokkal az a baj, hogy kritikusok is közben: (sz.) „de tényleg van az, hogy ők szoktak írni kritikákat meg minden, s ezért lehet, hogy néha picit úgy fennebb érzik magukat. Arra is volt példa. Persze, személyiségfüggő, de nála van a paszta. Ő írja”. A tényleges dramaturgi munkájukra tehát gyakran azért nem tudnak a dramaturgok kellőképpen odafigyelni, mert – mondják a színészek – színházi folyóiratokat szerkesztenek. Hetilapoknál publikálnak. Fordítanak. (sz.) „Ma a dramaturg egy kicsivel többet is akar csinálni, mint amennyit kellene csinálnia.”

A dramaturg – véli a színészek egy része – legtöbbször csak zavarja, hátráltatja a munkát: (sz.) „tehát egy olyan akadályozó tényező, aki leállít, megakaszt, nem segít, nem szolgál, és tele van a hócipőd vele”. Sőt, rendezőktől is gyakran azt hallják, hogy inkább ők sem dolgoznak dramaturggal: (sz.) „annyi vita volt a szöveg kapcsán a dramaturggal, mert az ragaszkodott egy csomó mindenhez, amit tanult az egyetemen, vagy ami neki be volt ülve a fejébe, hogy [a rendező] azt mondta, hogy egy adott ponton már nem tudta a saját előadását csinálni, hanem meg kellett feleljen a saját dramaturgjának. És emiatt egy idő után úgymond leépítette a dramaturgokat az életéből, és csak ő egyedül kezdett a szöveggel foglalkozni. De ezt nem egy rendező mondta el, hanem több”.

Ezekről meséltek a színészek, és nemcsak ők, hanem a dramaturgok is beszéltek arról, hogy az egyetem elvégzése után először az innen-onnan hallott, dramaturgokról szóló pletykákból kezdett kiderülni számukra az, amit a közeg erről a szakmáról gondol. Ezekből a szóbeszédekből szűrték le azt is, hogy dramaturgként mire lesz majd jó vigyázni, azaz mi veri ki a színészeknél a biztosítékot: (d.) „hallottam olyat, hogy valaki nagyon sokszor beleszólt a próbába. Akkor eldöntöttem, hogy na, akkor ezt inkább nem”. Vagy: (d.) „hallottam olyat is, hogy igen, mert a rendező háta mögött instruálta a színészeket”. És akkor beszélnek még „szöveg-leszállító” dramaturgokról is: (d.) „elég sok olyanról hallottam például, hogy a rendező kért valamit, hogy »na, akkor írd át a szöveget«, akkor azt a dramaturg leszállította, átküldte az irodalmi titkárságnak, s aztán volt egy vagy két próbán. Még lehet, hogy a bemutatót sem nézte meg”.

Mindezek mellett a dramaturgokról azt is mondják, hogy frusztráltak, de nem csoda, mert (sz.) „a dramaturg az a színész, akiből nem lett rendező”. A legveszélyesebb meg szerintük az, amikor ez a teatrológiát végzett valaki elkezd kritikákat is írni: (sz.) „nem lehet ugye színész vagy rendező, mert nincsenek olyan képességei, és akkor egyszer csak eljut odáig, hogy kritikus. Na, hát aztán az… Ahány sértés érte az életben, levezeti a színészen”.

Dramaturggal dolgozni – úgy tűnik –, nem minden színész számára vonzó. A próbafolyamat első időszaka valószínűleg ezek miatt a szóbeszédek miatt sok esetben arról is szól, hogy lebontódjanak a dramaturg körüli sztereotípiák. Az interjúalanyok elmesélt tapasztalataiból az látható, hogy gyakran fenntartásokkal indul a színész és a dramaturg munkája: a dramaturgnak saját létjogosultságát kell igazolnia, a színésznek meg el kell hinnie, hogy ez a dramaturg most nem olyan, mint azok, akikről már annyi negatívat hallott. (sz.) „A bizalomért meg kell dolgozni. Ez nem úgy van, hogy ki van írva, hogy »dramaturg kettőspont«, és én a lelkemet oda kell adjam. Nem. Kell tudjam, kell érezzem, hogy úgy fogja a kezem, és úgy visz át engem a sötét erdőn, hogy nem lesz bajom.”

2. Megbecsüli-e a dramaturgot a saját közege?

(d.) „Ez az életben is így van, hogy valamit elképzelsz, és abba nem számítod bele az emberi súrlódásokat. (…) És persze, amikor élesben megy, akkor sokkal bonyolultabb meg összetettebb ennél, mert emberekkel kapcsolódunk.”

A munkatársaid szerint mi a dramaturg? – kérdeztem az interjúkban a dramaturgoktól. Volt, aki erre azt válaszolta, hogy a társulat elnevezte őt az „írástudónak”, ami tulajdonképpen abból állt, hogy a színészek megkérték őt, hogy egy-egy hivatalosabb levelet fogalmazzon meg nekik, vagy olvasson el olyan magánjellegű szerződéseket, amelyekhez a színháznak nem sok köze volt. De van olyan közeg is, ahol a dramaturg úgy érzi, azt gondolják róla, hogy ő csak az, aki fénymásolja a példányokat. Máshol azt kapta meg a dramaturg a (d.) „műszakos részéről: »há’ igen, mert ti csak ott ültök bent«. Volt ilyen félig vicces megjegyzés”. Vagy azt is mondják, hogy a színész elvárta, hogy a dramaturg súgjon, és amikor a dramaturg ezt kikérte magának, a színész nem értette, mi a probléma.

Egyes színészek – jegyzik meg a dramaturgok – felismerik a dramaturg hasznosságát, és szükségük van a visszajelzéseire, mások fölöslegesnek tartják: (d.) „a csapat egy része kérte, hogy előadás után visszajelezzek, és a másik része meghallgatta. Utána meg visszahallottam, hogy azt mondták, hogy kinek képzelem én magam, hogy szólok, ha valami nem jó. Nyomjam a feliratot, s hallgassak”.

A beszélgetésekből az látszik, hogy a dramaturgtól érkező visszajelzések, javaslatok nem mindig váltanak ki pozitív reakciót a színészben, emiatt egy idő után néha a dramaturgok maguk sem látják a munkájuk értelmét: (d.) „hát, nagyon sok ilyen van, hogy nincs kedved bemenni. Nagyon sok ilyen van. Persze. Hányszor volt olyan, hogy nem akartam bemenni, vagy vártam, hogy vége legyen a próbának, mert egyszerűen annyira nyomasztó volt a hangulat, az emberek hozzáállása, vagy egy-egy embernek a hozzáállása a te munkádhoz, hogy tényleg úgy érezted, hogy folyamatosan valamilyen támadásnak vagy kitéve”.

A dramaturg munkájába, láthatóan, így vagy úgy elkerülhetetlenül beépül az, ahogyan a közeg viszonyul hozzá: (sz.) „nálunk valahogy azt érzem, hogy egy rendező, egy színész, egy jelmeztervező inkább van tisztelve, mint például egy dramaturg. (…) Emiatt néha azt látom, hogy ez azt hozza ki a dramaturgokból, hogy úgy viselkednek, hogy »most én megmondom a tutit, hogy lássátok, hogy én értek ezekhez. Én bebizonyítom, hogy nekem itt a helyem, ebben a próbafolyamatban«. Vagy elkezdnek szemétkedni, vagy teljesen összezavarodnak, és annak isszuk a levét, hogy nem tudnak egy szerkezetet felépíteni”.

3. Bizalmatlanság: a dramaturg képzettségének bírálata

(sz.) „Nagyon nehéz lehet dramaturgnak lenni itt Erdélyben, úgy képzelem el.
»Hogyha elmegyek felvételizni színire, nem vesznek fel, maradnék színházközelben, elmegyek teatrológiára«.”

Együtt felvételiztek színire. Voltak, akik nem jutottak be, később belőlük lettek a dramaturgok: (sz.) „hogy maradjon a közegben, ezért hajlandó volt egy ilyen áldozati dramaturgiát elvégezni, hogy »maradjak én is itt köztetek«. Régebb ez nagyon működött. Most, hogy így visszagondolok, még olyan is volt, akivel mi felvételiztünk. Kiesett, utána még egyszer felvételizett, s aztán utána, nem tudom, három évre rá ott virított a büfében, hogy ő is dramaturg”. A színészek úgy látják, hogy a dramaturgokban érezhető frusztrációnak sok esetben ez is az oka, mert (sz.) „»ekkora kék szemű cicababa vagyok, tudom, hogy mire teremtett engem a jóisten, és akkor leülök oda az izére«. Frusztráció, na, akárhonnan veszed. És akkor onnan hogyan legyél egy jó személyiség, még hogyha rossz dramaturg is vagy. Hogy legyen abból pozitív személyiség, akinek azzal kell együtt élnie, hogy nem jött össze?”

Azt mondják, ritka az, aki meggyőződésből, kíváncsiságból választja ezt a szakmát. És még ha akad is egy-két ilyen, ők sem kapnak olyan szintű képzést, ami után határozottan ki lehetne jelenteni: ők értenek a dramaturgiához. Emiatt az alkotók is szkeptikusak a dramaturgokkal szemben. Frissen végzett teatrológust legtöbbször túl nagy kockázat lenne felkérni egy-egy komolyabb munkára, mondják.

A beszélgetésekből az derül ki, hogy néhány társulatnak valós igénye lenne a gyakorlati tudással rendelkező dramaturgra, arra a kreatív csapatemberre, aki tud bánni a szöveggel, és aki esetleg szerzőként is részt szeretne venni egy-egy projektben. Ilyet viszont nem igazán találni. (sz.) „Tudjuk, hogy miket tanultok kábéra a suliban, és azt, hogy írni, vagy jelenetet írni, vagy előadás, tehát gyakorlatilag ilyesmit nem csináltok az egyetemen. Tehát inkább a kritikaírás, vagy az elméleti dolgokra fókuszáltok, és emiatt van egy ilyen bizalmatlanság. (…) Rengeteget kerestük a dramaturgot, és nem tudom, hányan jöttek, lekoptak, jöttek, lekoptak, mert egyszerűen nem… Tehát [a rendező] kérte, hogy írjon jelenetet nem tudom, miről, s írt valami totál másról. És ezért van egy ilyen bizalmatlanság, hogy amiatt, hogy tudjuk, hogy mire készítik fel a teatrológusokat, tudjuk, hogy nem az, amire nekünk kell feltétlenül, vagy nincs abban gyakorlatuk. (…) Frissen végzett teatrológust nem tudunk meghívni a csapatba, mert tudjuk, hogy nincs felkészülése a munkára.”

A dramaturg szakmai tudásával szembeni bizalmatlanság tehát, úgy látszik, több közös munka elindítását akadályozza. A pályakezdőktől a diplomaszerzés után rögtön gyakorlati tudást várnak el, aminek megszerzésére az egyetem kevés lehetőséget ad. Ebből kiindulva nehezen elképzelhető olyan munkaviszony, amelyben a dramaturg egyenrangú alkotóként van jelen, hiszen a színpadi munka tapasztalatának hiányát a színészek is rögtön megérzik. (sz.) „Olyan tapasztalatom volt inkább, hogy lenéztem a dramaturgot. Olyan helyzetekben voltam, ahol a dramaturg nem okos, hanem okoskodó, tudálékos, és közben meg nem életszerű, amit kér, vagy amit képvisel. Akkor azt mondtam, hogy ez számomra nem releváns, és nem tudok rá alkotótársként tekinteni, mert papírszagú elmélet az, amit kér, és nem érzi a lényegét.” Az egyenrangúság megteremtésének lehetőségeiről a dramaturgokat is megkérdeztem az interjúk során. Lássuk, válaszaikból mi derülhet ki.

4. Az egyenrangúság

(sz.) „Én azt hiszem, hogy nem lehet úgy jól dolgozni,
hogyha valaki a másik alá rendeli magát.” 

Egyenrangú alkotótársnak érzed magad a színész, a rendező mellett? – tettem fel a kérdést dramaturg interjúalanyaimnak, akik kivétel nélkül azt válaszolták, hogy a dramaturg hierarchiában mindig a rendező alatt van. (d.) „Még akkor is, ha megvan a kölcsönös tisztelet, és felnéznek egymásra; értékelik egymás szakmáját meg tudását; akkor is van egyfajta hierarchia a kettő között.” Ha viszont jó a csapat és felszabadult a próbák hangulata, akkor megtörténhet, hogy a színésszel egyenrangú partnernek érzi magát a dramaturg, de a rendezővel semmiképp: (d.) „nagyon sokszor érzed azt, hogy fontos vagy, de egyenrangú nem vagy”.

(sz.) „De én úgy gondolom, hogy a színház nem tarthat ott, hogy (…) ül egy ember, és diktatórikus módon parancsolgat, és végrehajtó bábuk csinálnak dolgokat, hanem ez valahogy közös kell legyen.” Egy másik színész pedig ezzel kapcsolatban azt mondja, hogy a dramaturg szerinte ott értelmezi félre saját feladatkörét, hogy folyton a rendezőnek, és nem saját értékítéletének akar megfelelni: (sz.) „összetévesztik nagyon sokszor a dramaturgi munkát a rendezőasszisztenciával. Azt mondják, hogy »dramaturg vagyok, és úgy értelmezem, hogy az a dolgom, hogy a rendezőnek kinyaljam a seggét, hogy mindenre azt mondjam, hogy milyen jó ötlet a rendezőtől«. És ez nem dramaturgia szerintem”. Erről a dramaturgoknak viszont, akikkel beszéltem, lényegesen más a véleményük, és legtöbben azt érzik kötelességüknek, hogy a rendező mellett álljanak ki. Ebből a szempontból a rendezőasszisztenshez hasonlítják magukat, és ha a színész megkérdőjelezi a rendezői szándékot, a dramaturgok úgy érzik, nekik mindenekelőtt a rendezőt kell megvédeniük. (d.) „Olyankor el szoktam mondani, hogy benne van a nevében: rendezőasszisztens. A színészasszisztenshez fordulj, hogyha támogatást szeretnél magadnak, én a rendező mellett állok, ez a dolgom, ezért fizetnek. A dramaturgnak nincs benne a nevében, de ott a helye a rendező mellett. Teljesen mindegy, milyen pokoljárásokon kell keresztülmenni, de a rendezővel kell tartani.”

Az előző idézetben megszólaló színészi vélemény azonban, miszerint hierarchikus rendszerben nem lehet igazán jól dolgozni, nem általános, merthogy a fókuszcsoportos interjúkból is az látszik, hogy a színészek túlnyomó többségben nem a demokratikus rendszerekben hisznek: (sz.) „azt azért ne felejtsük el, hogy nem demokrácia, tehát a színházi történet belül nem demokratikusan épül fel”; (sz.) „mégiscsak egy kasztrendszer valahol az egész”; (sz.) „a rendező dönt, én a rendezői színházban hiszek, ahol a rendező hozza meg a döntést, mert másképp anarchia lesz”.

A hierarchikus gondolkodás, néhány kivétellel, ugyanígy a színész–dramaturg viszonyt is átszövi. A színészek sokszor azt várják – mesélik a dramaturgok –, hogy a dramaturg észrevételét jóváhagyja valaki, aki a „kasztrendszerben” vezető szerepet tölt be: (d.) „amikor ott van a példányomban, és egyszerűen azért, mert ő [a színész] nem írta be ezelőtt egy hónappal, vagy két héttel, nem hiszi el, hogy ez egy lerögzített dolog egészen addig, amíg az én szavamat valaki meg nem erősíti, aki felettem van. A rendező vagy egy másik színész, aki e fölött a színész fölött van”. A színészek és dramaturgok továbbá azt is megfogalmazták, hogy a csapaton belüli egészséges partneri viszony kialakulását a rendező nagymértékben tudja befolyásolni: azaz hogy a dramaturg mennyire aktív, hogyan tud a színészeknek segíteni, illetve hogy az alkotóközösség mennyire becsüli őt meg, jelentős mértékben függ a rendezőtől. A teljes kutatásom kitér a rendező mint segítő vagy akadályozó kérdéskörére is – nemsokára, remélem, ennek a résznek a publikálására is sor kerül.

5. A dramaturg anyagi értékelése

(d.) „Kimész egy drága vendéglőbe kajálni a többiekkel. Most nem fogod azt mondani, hogy »bocs, hazamegyek, s csinálok magamnak egy parizeres szendvicset«,
mert közben is beszélgetsz az előadásról.”

(d.) „Ha marad a pályázati pénzből, akkor lehet, hogy te is kapsz valamit.” Általában viszont – azt mondják – nem marad, főleg akkor nem, ha a dramaturg az adott színháznál már irodalmi titkárként alkalmazott: (d.) „ingyen csinálom, merthogy tulajdonképpen nem tudnak olyan posztra felvenni mint dramaturg, de mégiscsak bele van írva a fișa postului-ba [a munkaköri leírásba]. Ott ez is szerepel. Ők ezért engem nem tudnak pluszban fizetni. (…) Nulla pénzért. Egyáltalán nem éri meg. Nem is tudom, nem is lenne szabad ilyet elvállalni. Haragszom is magamra, hogy belemegyek. De tényleg, hát ez embertelen. Rááldozod valamire az életedet, és utána, szabadidődben pultoznod kell. Ez valahogy nem jön össze”.

Amennyiben a megkérdezett dramaturg egy adott színháznál alkalmazott volt, a dramaturgi munkájáért legtöbb esetben nem kapott pénzt, vagy ha mégis, akkor is minimális összeget. Ez a helyzet – fejti ki a véleményét egy dramaturg – jól jön a színház- és gazdasági igazgatóknak, mert a dramaturg honoráriumának tárgyalásakor a vezetőség érvelhet azzal, hogy a másik színházban ezt a munkát ingyen is elvégzik. Ha ezek után mégis azt szeretné a dramaturg, hogy tisztességesen ki legyen fizetve, hosszas magyarázkodásba kell kezdenie, meg kell győznie az igazgatót arról, hogy az ő munkája miért ér többet a semminél. És ez a beszélgetés még nehezebb akkor, ha egy gazdasági igazgató és egy dramaturg közt történik, mert azt, hogy miből áll a dramaturg munkája, a gazdasági igazgatók nem mindig értik. Főleg akkor nem, ha az előadás egy kész dráma alapján születik. Egy Shakespeare-előadás dramaturgja a honoráriumtárgyalásakor egyszer például ezt az érvet kapta: (d.) „a pénz Shakespeare-é, nem a tied; neked nincs miért adjunk pénzt”.

Úgy tűnik, a szabadúszók vagy egy-egy előadásban külső dramaturgként dolgozók sincsenek sokkal jobb helyzetben anyagi értékelésük szempontjából. A színházak nem örülnek a külsős dramaturgnak, főleg ha van olyan irodalmi titkáruk, aki a dramaturgi munkákat is bevállalja. Ha a rendező mégis ragaszkodik a saját dramaturgjához, akkor például saját zsebéből is kifizetheti a dramaturgot – mondják az interjúalanyok, és én magam is dolgoztam így. Ahhoz, hogy valaki szabadúszó dramaturgként fenntarthassa magát, az évadonkénti munkáiért annyit kellene kapnia, hogy az az összeg neki egy évre biztosítsa a megélhetést. Ennek értelmében, ha egy dramaturg öt munkát vállal egy évadban, akkor elméletileg két-három havi fizetés járna egy előadásért. Az évadonkénti öt dramaturgi munka viszont igencsak megterhelő, főleg ha azok hosszabb felkészülést igényelnek, vagy ha nemcsak szöveggondozásról, hanem átírásról, újrafordításról, esetleg egy teljesen új színpadi szöveg megírásáról van szó. Egyik megkérdezett dramaturg, aki adaptációkat is készít, illetve átírásokat, fordításokat vállal egy-egy dramaturgi munka során, a következőt mesélte: (d.) „ez most egy érdekes helyzet, hogy egy évben háromnál több munkát egész egyszerűen fizikailag nem tudok vállalni, mert akkor is egyfolytában dolgozom, amit megint nem tartok egészségesnek egy alkotó ember esetében, és ennek összefüggésében is egy kicsit gyengébben keresek, mint egy kezdő színész. Lakástámogatásom, semmim sincs. Saját pénzemen utazom stb. És azt érzem, hogy így is eléggé kimaxoltam azt, hogy mennyit kérhet egy dramaturg Erdélyben. Mivel általában egyik napról a másikra élek, vagy még úgyse ebből a dologból, emiatt mindig érzem, hogy nem tudok úgy belelazulni abba, hogy most csak azzal foglalkozzak, ami van, hanem mindig ott van, hogy hú, bazmeg, be kéne fejezzem ezt az egészet, s nekifogjak valami másnak. Ha egyszer családom lesz, akkor ebből biztos nem tudok megélni. Ez a gondolat, ez mindig ott van”.

Ha többet fizetnének, az miben változtatná a munkához való viszonyodat? – kérdeztem végül a dramaturgoktól, mert kíváncsi voltam arra, van-e szerintük összefüggés a dramaturg anyagi értékelése és egy-egy előadás létrehozásában nyújtott teljesítménye között. Válaszaikból többek közt az látszik, hogy alulfizetettségük leginkább az önértékelésüket befolyásolja. Ha jobban megfizetnék a dramaturgi munkát, változtatna például (d.) „nyilván önértékelésedben, önbecsülésedben, egy csomó mindenben. Az önképedben, nyilván. Hogy hogyan vagy megbecsülve a kollégáid által, vagy hogyan vagy jelen a próbafolyamaton. (…) Nem éreznéd azt, hogy te meg kell húzódjál, mert… Hát, de nem? Azért, egy kicsit ez van: »meg sem fizetünk, akkora szabadságod sincsen, hallgass is, de azért ne is«. És akkor persze, hogy folyamatosan ilyen meghúzódó, megalkuvó vagy”.

6. A dramaturg önértékelése

(d.) „Napi húsz perc meditáció, amíg mindig meggyőzöm magam, hogy alkalmas vagyok erre a munkára. (…) Hogy ne hívjam fel a rendezőt, hogy én ezt nem tudom csinálni.”

Örül, ha kap munkát. Ha felveszik egy színházhoz. Ha végre kiírják dramaturgnak. (d.) „Örültem, hogy az árnyéka lehetek a rendezőnek. Futkorászhatok körülötte.” És akkor is (d.) „örül, hogy végigülhet egy próbafolyamatot. Hálás azért, hogy tizennégy órát bent van a színházban. S utána még kettőt otthon gondolkozik.”

Beszélgetéseink során a dramaturgok szinte kivétel nélkül azt fogalmazták meg, hogy sokkal határozottabban kellene kiállniuk magukért. Néha úgy érzik, leginkább ők akadályozzák saját magukat abban, hogy teljes értékű munkát végezzenek: nem mernek megszólalni, nincs bátorságuk kiállni a véleményük mellett, soha nem kérik ki maguknak. Nincs önbizalmuk, folyamatos kételkedés van bennük azzal kapcsolatban, hogy hasznos-e a munkájuk, egyáltalán szükség van-e rájuk. Egyik színész szerint – aki az egyetemi évek alatt dolgozott közösen teatrológushallgatókkal – megfigyelhető egy törés aközött, ahogy a teatrológushallgatók akkor gondoltak magukra, és ahogy majd utána kezdenek dolgozni: (sz.) „akkor ők is szabadabban kezelték saját magukat. Tehát, hogy nagyon bátran belenyúltak a szövegbe (…) Viszont pont ezek az emberek, akik majd kikerülnek egy rendező mellé, pont ezt a bátorságot… Valahogy ott visszalépnek. Megint kis gyámoltalan lányok lesznek. Olyan, mintha nem tudnák képviselni, hogy »igen, nekem ez a munkám, bele szeretnék ebbe szólni«”.

(d.) „Minden visszavezetődik az önbecsülésre” – fogalmazza meg egyik dramaturg a beszélgetésünk végén. Az lenne a természetes – mondják a dramaturgok közül többen is –, hogy ne maradjanak benne számukra kényelmetlen munkaviszonyokban; ne engedjék meg, hogy kihasználják őket, vagy (d.) „azt is tehetné egy dramaturg, hogy amikor megalázó helyzetbe kerül, akkor azt közölje: »többet ilyen ne legyen«”.

7. Megoldási javaslatok

Mielőtt a beszélgetéseinkből kiléptünk volna, ötleteket kértem a dramaturgoktól és a színészektől a fenti problémák megoldására. Válaszaik alapján javítási lehetőségeket főként a következő területeken kellene keresnünk: (a) az alkotótársi viszonyokban, (b) a dramaturgoknak önmagukban, (c) a felsőoktatásban és (d) a színházakban. Ebből a négy területből ezúttal az első kettőre térek ki; a felsőoktatást és a színházi intézményeket – terveim szerint – később részletesebben is megvizsgálom.

a) Az alkotótársak között

(d.) „Például van a színházban, akkor is, ha nem őszinte, de van ez a szokás,
hogy »köszönöm a próbát«. Hogy minden meg van köszönve. Én ezt nagyon szeretem.”

Célszerű lenne, ha a közös munka az egymás iránti elvárások tisztázásával kezdődne. Még ha nem is világos, hogy úgy általában mi a dramaturg feladata – mondják a színészek –, egy-egy stábon belül érdemes lenne eldönteni, hogy szükség van-e dramaturgra, és ha igen, pontosan miben számítanak az ő segítségére. (sz.) „Szerintem kéne tisztázza a dramaturg a rendezővel vagy a csapattal, hogy mi tőle az elvárás. Vagy mi az, amit már nem. Amit lehet, hogy ő amúgy csinálna, de valamiért abban a folyamatban az nem visz előre, vagy nem kell. Akkor szerintem kevesebb az ilyen jellegű konfliktus.”

A csapat összes tagjára vonatkozik – vélik az interjúalanyok –, hogy engedjék egymást szóhoz jutni, legyenek kíváncsiak egymás véleményére. Hogy a dramaturg megszólal-e próbán, az szerintük nemcsak a rendező, hanem a többi alkotótárs hozzá való viszonyulásán is múlik: (sz.) „legyen már annyi türelem meg odafigyelés egymás részéről, hogy végig tudjuk hallgatni, hogy kinek mi a tapasztalata a munka során, és mit lát. És ezt helyzetbe kell hozni. Ennek teret kell adni”. A beszélgetéseken továbbá elhangzott, hogy jó volna nem elfelejteni, az apró gesztusok mennyit számítanak. Például, hogy próba végén az alkotótársak nem rohannak rögtön haza, hanem valaki (d.) „egyszerűen veled is szembenéz, vagy azt mondja, hogy »köszi«”.

b) A dramaturg részéről

(d.) „Szerintem én akadályozom magam a leginkább, úgy értve,
hogy szerintem az ember egyszerűen bátor kellene legyen, és ki kéne tátsa a száját.”
 

(d.) „Sokszor azt érzem, hogy a dramaturg, ő maga is szégyelli azt, amit csinál. Ilyen hozzáállással nem is tudsz más reakciókat kiváltani az emberekből, minthogy ők is lenézzenek” – fogalmazza meg egyik dramaturg. A többiek szintén egyetértenek abban, hogy a problémák megoldását először az önértékeléssel kellene kezdeni. A dramaturgnak, mint mondják, tudnia kellene elsősorban azt, hogy igenis fontos és hasznos az a munka, amit ő végez. Egészséges önértékeléssel talán könnyebb lenne elérni azt, hogy mások is tisztelettel bánjanak velünk – jegyzi meg egy dramaturg, majd ezzel folytatja: (d.) „ez nem egy piedesztálra emelhető funkció az előadásban, de azért mégsem lehet, hogy mert fiatalabb vagy. Azért, mert lány vagy. Ezek nem mentesítik az illetékeseket az alól, hogy tisztelettel beszéljenek veled. Minimális, normális bánásmód. Volt olyan, hogy nem volt. Félvállról odalökött mondatok az ügyelőtől. Azt azért így kikértem magamnak. De, mondjuk, a rendezőtől is. Hogyha a rendező felemeli a hangját rád, akkor biztos, hogy meg kell mondani, hogy »ez nem oké«”.

De kik ma az elérhető dramaturgok? Hol van az a több mint száz dramaturg? – kérdeznek vissza a színészek, amikor arról beszélek, hogy nyolc év alatt több mint száz különböző személy dolgozott dramaturgként Erdélyben.[2] A színészek szerint hasznos lenne létrehozni egy dramaturg-adatbázist, ahol látható lenne, hogy kik a dramaturgok, kiket lehet felkérni, és (sz.) „még az is benne lenne, hogy melyik dramaturg éppen hol dolgozik, s melyik éppen sehol. S akkor az ember gondolkodik. Így az van, hogy ha a következő előadáshoz kell egy dramaturg, nincs. Nincs, egyszerűen nincs”.

Szóval, a beszélgetésekből az derül ki, hogy a színészek számára a dramaturgok mintha rejtőzködnének: nem igazán lehet tudni róluk. A dramaturgok szerint pedig ez a láthatatlanná válás, az elmagányosodás még inkább fokozódik akkor, ha például egy színház „eldugott” irodájában tölti a napjait egy dramaturg. (d.) „Ebben az eldugásban van egy ilyen bezártság, amiből hogyha te nem fogsz kitörni, és márpedig megszervezni saját magadnak, hogy elmenj dolgozni, és dramaturgja legyél valakinek, mert te akarod, te kezdeményezed, akkor nem fognak soha beszélni rólad.”

Jogászok segítségét kellene kérni, és törvényesen bevezetni a dramaturgiát mint foglalkozást az állami jegyzékbe, és ki kellene dolgozni a dramaturg jogkörét, (d.) „el kellene indítani egy törvényjavaslatot. Politikusokkal kellene leülni, velük kellene tárgyalni. (…) Román barátokat kellene szerezni” – sorolja beszélgetésünk során egy dramaturg. Mit tehet még saját hivatásáért, önmagáért a dramaturg? (d.) „Rengeteget kell dolgozni, olvasni; megadni magadnak a lehetőséget, hogy fejlődj. Rengeteg színházat nézni. Kapcsolatokat építeni. Napirenden lenni az újdonságokkal. Bármilyen szakirodalomra vagy szövegekre gondolok.”

Mit javasolnál annak a dramaturgnak, aki most kezdi a pályát, vagy aki esetleg nem találja a helyét ebben a közegben? – kérdezem egy hosszú interjú végén az egyik dramaturgot. Az ő válaszával szeretnék most egy időre kilépni innen. (d.) „Mindenki keresse meg a nagyon személyes érdeklődését és vízióit, és keresse meg azokat az embereket, akikkel ebben valamilyen szinten osztozik; vagy akikkel valami olyan konfliktusban van, ami termékeny. És elsősorban: gondolkozzon, érezzen önállóan az, aki ezt meg akarja tanulni. És legyen nagyon kíváncsi és bátor.”

——————————
[1] Az opera, a bábszínházak és a mozgásműhelyek dramaturggal való munkakapcsolata szintén fontos aspektusa lehetne e témának, a kutatásom viszont ezekre nem terjedt ki.
[2] A kutatásomhoz a 2010. január 1. és 2017. december 31. közti időszakot vizsgáltam az erdélyi színházak honlapján található archívumok alapján. Húsz erdélyi magyar társulat előadásait volt lehetőségem átvizsgálni. Ezeknek az említett időszakban összesen 663 bemutatójuk volt; dramaturg pedig ezekből 235 előadásban dolgozott. Nyolc év alatt tehát (hivatalosan) az előadások kevesebb mint felében, pontosan 35,44 százalékában vett részt dramaturg. A 235 „dramaturgos” előadásban 103 különböző személy dolgozott.