György Andrea: Hazajutni végül

György Andrea: Hazajutni végül

Hazatérés Dániába. Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat
A Játéktér 2019. nyári számából
Fotó: Bereczky Sándor

A Herceg alkalmatlan az uralkodásra, jelenti ki a trónbitorló Claudius (a Hercegnek cask Claude bácsi). A Herceg megőrült, és ez abból is látszik, hogy folyton alkalmatlankodik, előáll az igazsággal alkalmas és alkalmatlan időben. A körülmények pedig megnehezítik az igazság befogadását. De mi az igazság?

Kiss Csaba negyedik alkalommal rendezi saját darabját. A Hazatérés Dániába egy különleges Hamlet-parafrázis, amely a Shakespeare drámájával való sokévi dialógus nyomán született markáns olvasatra épül. Feltűnő jellegzetessége, hogy jóval kegyetlenebb, kiismerhetetlenebb törvényekkel rendelkező világot tár fel, mint az eredeti szöveg. Dánia nem csupán a képmutatás, a gátlástalanság, a hátba szúrás, a csalás, hanem a teljes nihil országa. „Ami felé most tartunk, az a semmi! Érted?! Maga a Semmi!” – mondja Claudius Gertrúdnak. Az előadás kezdete előtt, a színpadnyílást lezáró két egymás mellett kifeszített vászonra videofelvételt vetítenek arról, ahogyan a színház földszinti páholyának széksorait lassan elfoglalják a nézők. Bár ez nem élő felvétel, egyértelműen felhívja a figyelmet arra, hogy a színpadi keretek tükörként funkcionálnak, ugyanakkor sejteti az előadás aktualizáló szándékát, de azt is, hogy a bemutatásra váró színpadi produkció látványvilágát a mozgókép határozza meg.

Az Irina Moscu látványtervező által használt, lelassított, a nagyterem üres fehér falaira kivetített mozgóképek lazává, szellőssé, könnyűvé teszik a játékteret. Gyönyörűek és félelmetesek egyszerre. Feszültséget teremtenek, de erős tartalmi asszociációkkal is bírnak. A rothadó, kukacos humusz, a lüktető ritmusú jégzajlás, a lassan pislogó Korpusz félbevágott portréja, a mozgó, vörös vonatkerék, a kinyíló virág, a gyülekező éjfekete hollók (amelyek mintha a rivaldára kiülő Herceg vállaira telepedtek volna), a tengermélyi tarisznyarák-csapda, a kecses flamingók, a harang, amely lassan leng (nem suhan), mind olyan felvételek, amelyek nem ábrázolnak (például kriptát, tróntermet, temetőt), hanem metaforikus tereket hoznak létre. A poétikus mozgóképek által megkomponált játéktér fenséges hidegséget sugároz, akárcsak a dán királyi udvar tagjainak rafinált vonalú, finom, színes anyagból készült jelmezei, amelyeket jól ellenpontoz a norvég hordának a Trónok harca nomádjait idéző, bőrből, durva szövetből, fémből készült vaskos viselete. Ebben a poétikus színpadi térben központi helyet foglal el egy oda nem illő tárgy, a hétköznapi, unalmas csíkos ikeás nyugágy, amely a dán trónt jelöli. A hatalom jelképéhez egy szándékosan giccsesnek, művinek ható, az olcsó zenés színpadi produkciók díszletére emlékeztető, piros LED-lámpákkal szegélyezett lépcsőn lehet feljutni. Gyakorlatilag bárkinek, aki eléggé éhes rá, és megfelelően agresszív (előnyben a középszer), például az érthetetlen nyelven dadogó norvégok. A rendezés a norvég katonákat játszó három színészt végig a számukra ismeretlen nyelven, ónorvégül beszélteti. Az így létrehozott, az erdélyi hétköznapokból is oly jól ismert „nyelvi nehézségek közös terében” színész és néző egyaránt megküzd a nyelvi kifejezés és megértés akadályaival.[1] Kiss Csaba már az előadás dramatikus textusából leleményesen kiiktatja az enigmatikus Szellemet, nála a Herceget (Varga Balázs) nem meggyilkolt apja kísértete ingerli bosszúra, hanem a legjobb barátja, Horatio (Bíró József), aki a szerző-rendező értelmezésében a Herceg rosszabbik énje. „Egyik az akarat, másik az érzékenység, egyik a szenvedés, másik az öntudat. Olyan, mint az ember két agyféltekéje: egyik azt mondja, hogy tedd, a másik meg, hogy ne tedd”.[2] Horatio rejtegeti az élőhalott királyi atyát, aki utolsó leheletével hörög valamit a fiának, az intrikus Horatio szerint éppen azt a sötét titkot fedi fel előtte, hogy a testvére, Claudius megmérgezte őt, Gertrúd királyné tudtával. Az előadásbeli szerepkettőzés (Henn János játssza a Korpuszt és az öreg színészt is) lehetővé tesz egy olyan olvasatot is, amely szerint Horatio csupán elhiteti a Herceggel, hogy a Korpusz néven megjelenő szereplő az apja, és Korpusz valójában nem más, mint a felbérelt öreg vándorkomédiás által eljátszott szerep. És, ha már mindenki alakoskodik Dániában, akkor felvetődik a kérdés, hogy Odrún százados valóban az ifjabb Fortinbras, a norvég király öccse, akinek az előadás végén nevezi magát?

Fotó: Bereczky Sándor

Kiss Csabát szemmel láthatóan Claudius figurája izgatja, ezért őt, nem pedig a Herceget helyezi a középpontba. Claudiusról süt, hogy élvezettel megírt jellem, aki Bokor Barna ihletett, kiegyensúlyozott alakításában igazi, nagy formátumú szereplővé válik. Modern politikus, színes egyéniség, izgalmas, életvidám férfi, akibe Gertrúd, az elhanyagolt feleség menthetetlenül beleszeret. Magabiztosan állítja magáról, hogy ő a legalkalmasabb „a mocskos dán társaság” felett uralkodni, „akiket naponta meg kell királyilag hágni”, és ezt el is hisszük neki. Erőt, biztonságot sugároz, elegáns ösztönlényként öl, ölel és fal, nem bonyolítja túl a problémákat. Shakespeare Claudiusa még bűnnek tartja tettét, gyötrődik, imádkozik, a Kiss Csabáé már nem. Korunk kelet-közép-európai szülötte ő, aki számára „nem az a kérdés, hogy bűn-e vagy nem a gyilkosság, hanem az, hogy lebuktál-e vagy sem? Ha nem buktál le, akkor nem bűn.”[3] Könnyedén, fegyelmezetten beismeri a Hercegnek, hogy meggyilkolta a saját bátyját. („Tessék! Megöltem! És?”) Amoralitása megdöbbent és megborzongat, mégis, főleg a Gertrúddal való együttlétének érzékenyen őszinte, meghitt jeleneteinek köszönhetően, van benne valami nagyon emberi, olyannyira, hogy már-már rokonszenvessé válik. Egyértelműen kiváltja a közönség szánalmát például akkor, amikor megmérgezve, betegen is leplezni akarja kiszolgáltatottságát újdonsült felesége előtt. Gertrúdra úgy tekint, mint akit ő mentett meg az unalmas, régimódi férje oldalán elviselt szenvedéstől: „Harminc éven át lapítottál a bátyám mellett bénán, savanyúan. Zöld volt az arcod, és rücskös a nagy méltóságtól. És egy kiszáradt púderdoboz volt a lábaid között… ezt a múmiát támasztottam én fel a szerelmemmel” – mondja a királynénak, aki Nagy Dorottya alakításában kicsit bágyatag és indokolatlanul visszafogott. Ami a cinikus Claudiusszal szembenálló moralista, a hétéves wittenbergi tanulmányútról hazatérő Herceget illeti, nincs benne semmi Hochdeutsch finomkodás, sőt, Varga Balázsból teljesen hiányoznak az intellektuális felsőbbrendűség megnyilvánulásai. Érezhető, hogy nem értelmiségi tétovaságból vagy gyávaságból utasítja el a vérbosszút, hanem azért, mert erkölcsi normáival nem tudja összeegyeztetni. Poloniust (László Csaba), a Claudius kegyeit kereső, folyton a trón körül sertepertélő udvari bohócot sem szúrja le; szerencsétlen baleset okozza az udvaronc halálát. Horatio azonban helyette cselekszik: a Herceg „férfiatlanságát” Claudius megmérgezésével, majd Ophélia megerőszakolásával kompenzálja. A Claudius megkoronázását követő koronázási früstökön kerül sor Horatio nagyjelenetére, amelyben az udvar figyelmének kereszttüzében kikeveri a mérgezett mustárt, és ünnepélyesen átnyújtja az újdonsült királynak. Ez a precízen kidolgozott és megvalósított mutatvány olyannyira hitelesre sikeredik, hogy annak végeztével a gyanútlan Claudius mohón habzsolni kezdi a mérgezett mustárban megforgatott, kis köményes kolbászkákat. Bíró József pontosan megkoreografált mozgása a televíziós főzőműsorok sztárséfjeinek kecses könnyedségét ötvözi a balett-táncosok hajlékonyságával. Szándékosan túlzó gesztusokkal tevékenykedik, miközben megállás nélkül ontja hozzáértőnek tűnő, nagystílű verbális kommentárjait az ízekről.

Az egérfogó-jelenet itt is kulcsfontosságú, csakhogy másként alakul, mint Shakespeare-nél. Horatio végig a királyi párt filmezi, amíg a Herceg által eljátszatott előadást nézik, és, amikor kamerájával ráközelít Gertrúd arcára, amelynek minden rezdülését felnagyítja a kivetítő, kiderül, hogy a királyné nem cinkos a gyilkosságban, ám derengeni kezd előtte az igazság. Claudius persze nem omlik össze. A vérnősző barom (és gyilkos) fantasztikusan jól szórakozik, őszintén élvezi az ócska komédiások bakikkal halmozott játékának minden egyes pillanatát, hiszen átlát a Hercegen, gyorsan felfogja az előadás leleplező szándékát.

Fotó: Bereczky Sándor

„A jó, s rossz: hadiszerencse mind”. Tudtuk már ezt a Troilus és Cressidából, az előadás befejezése mégis dermesztően kegyetlennek tűnik: miután az életben maradottakat szakszerűen lemészárolta embereivel, az életerős Fortinbras (Ördög Miklós Levente) tarkójánál fogva felrántja a földről, majd durván szájon csókolja a megkövült királynét, hogy aztán hatalma legitimációjaként kihurcolja a színről. Elvonulnak a norvégok, az üres színpadon a hullahegy és a Pilinszkytől jól ismert „kinnfeledt nyugágy”. Letaglózó, szinte kézzel tapintható a magány, az üresség. A nincs (itt), a semmi, a hiány, az elhagyatottság végállapotát magába sűrítő, döbbenetes záró kép.

——————————
Hazatérés Dániába. A bemutató dátuma: 2019. április 26., Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Rendező: Kiss Csaba; Szerző: Kiss Csaba; Dramaturg: Róbert Júlia; Díszlet: Irina Moscu; Jelmez: Horváth Jenny; Videó: Andrei Cozlac; Zene: Palotai Zsolt (Dj. Palotai). Szereplők: Benő Kinga, Biluska Annamária, Bíró József, Bokor Barna, Gecse Ramóna, Henn János, Kádár L. Gellért, László Csaba, Meszesi Oszkár, Nagy Dorottya, Ördög Miklós Levente, Simon Boglárka-Katalin, Tollas Gábor, Varga Balázs.

[1] Vö. Hans-Thies Lehmann: Posztdramatikus színház. Balassi Kiadó, Budapest, 2009. 176.
[2] Szabó Réka: Tiszta érzelmek és gondolatok kellenek. Interjú Kiss Csaba rendezővel. (Hozzáférés: 2019.05.30.)
[3] Hanti Krisztina: Claudiusok kora. Beszélgetés Kiss Csaba rendezővel, Csanádi Judit díszlettervezővel és Szakolczay Lajos irodalomtörténésszel 2010. február 2-án. (Hozzáférés: 2019.05.30.)