Trencsényi Katalin: „Javak“

Trencsényi Katalin: „Javak“

„Javak“[1]
Invisible Diaries / Láthatatlan Naplók (2020. április 20.)

Ezt az írást a színházcsinálóknak dedikálom – szerte a világon.

Frank M. Snowden a járványok társadalomtörténetéről szóló remek könyvében[2] nagyon fontos észrevételt tesz: „A járványos betegségek nem véletlen események, amelyek szeszélyesen, előzetes figyelmeztetés nélkül csapnak le a társadalomra. Minden társadalom létrehozza a maga sajátos sebezhető pontjait. Ezek tanulmányozása segít megérteni az adott társadalom szerkezetét, életszínvonalát és politikai prioritásait.”[3]

A jelenlegi járvány, feltéve, hogy az emberi faj túléli, sok minden átgondolására és értékelésére ad majd okot, hiszen az élveboncolás különleges lehetőségével ajándékozott meg bennünket. Otrombán és fájdalmasan leleplezte társadalmunk gyenge pontjait: annak a globális gazdaságnak a vakfoltjait, amelynek kizárólag a folyamatos növekedés, terjeszkedés és kizsákmányolás a mércéje. Leleplezte, hogy mi az ára annak, ha elhallgattatjuk az informátorokat és semmibe vesszük a szakértőket. Leleplezte a klímakatasztrófa valódi mértékét és hatását. Leleplezte a társadalmi egyenlőtlenségeket, amelyekről inkább nem vettünk tudomást, vagy ha mégis, akkor erkölcsi bírálattal válaszoltunk rájuk. Leleplezte a közegészségügyi és ellátórendszerünk elvékonyodott és szakadozott hálóját. Leleplezte az alulfinanszírozott állami iskoláink problémáit (a zsúfolt tantermeket, a szűkös iskolaépületeket, és azt a koholmányt, hogy mindenkinek lehetősége van digitális oktatásban részesülni). És leleplezte azokat az értékeket, amelyeket nem lehetett beárazni, ezért értéktelennek ítéltük őket (együttérzés, lojalitás, szolidaritás) – és még sorolhatnám. A vírus összekapcsolta társadalmunk komplex problémáit, és egy pontba sűrítette őket, hogy felhívja a figyelmünket rájuk, és segítsen annak a felismerésében, hogy hol követtünk el ekkora tragikus vétket. 

A pandémia, mint valami nagyítón át, mindezt megmutatta nekünk. Emellett arra is ráirányította a figyelmünket, hogy mi számít igazából: elfelejtett értékekre, melyek létfontosságúak a társadalom megmaradása érdekében, a megbízható hírszolgáltatás fontosságára, a kulcsfontosságú munkákat végző emberek jelentőségére, akik munkája elengedhetetlen a társadalmunk számára. Hirtelen észrevettük azokat az embereket, akik munkáját eddig magától értetődőnek tartottuk: az egészségügyben dolgozókat, a gondozókat, a tanárokat, a mezőgazdasági termelőket, a fuvarosokat, a takarítókat stb. – azokat az embereket, akik mindig is ott voltak körülöttünk, és akik értünk dolgoztak nehéz körülmények között, a szolgáltatásukért fizetett alacsony bérért.

Ez a krízis még egy fontos dolgot kihangsúlyozott: a színház közszolgálati szerepét.

Megfeledkeztünk erről. Az utóbbi időben a színházról úgy beszéltünk, mint luxusról, üzletről vagy szórakoztató helyről. Néha mintha eszünkbe ötlött volna, hogy hasznos lehet az oktatásban és a társadalmi kohézió szempontjából, de elkerülte a figyelmünket a színház többi rendeltetése, azok, amelyek most egyből előtérbe kerültek, amint az embereknek otthon kellett maradniuk. A színház társaságot kínál, enyhülést nyújt, egy csepp lélegzethez juttat, megnyugvást ad, vigasszal szolgál, tudást közvetít, és lelki táplálékot ajánl. Lehetővé teszi számunkra, hogy részvétet és együttérzést éljünk át közösen, segít kinevetni vagy elgyászolni dolgokat. Segítségünkre lehet abban, hogy nehéz és bonyolult kérdésekkel szembenézzünk, és fontos szerepet játszik abban, hogy segítsen talpra állnunk és meggyógyulnunk. Döntő szerepet fog abban játszani, hogy segítsen feléleszteni a közösségeinket és segítsen újraszőni társadalmunk szétszakadt szövetét. Társadalmi fórumként továbbá a színháznak kötelessége lesz, hogy kihangosítsa azoknak az embereknek a történeteit, akikről nem hallottunk, amíg az otthonainkban bezártan éltünk.  

Azokról az emberekről, akik a zágrábi földrengést elszenvedték, a lezárt csernobili zónában kitört tűzről, arról, ahogy Orbán magához ragadta a hatalmat Magyarországon, csak hogy néhány példát említsek. Hallanunk kell a „kollektív eutanázia” történetét azokról a súlyosan beteg magyarokról, akiket egy abszurd és kegyetlen miniszterelnöki utasítással kilöktek a kórházakból, hogy felszabadítsák a kórházi ágyak 60%-át, egy olyan országban, ahol a koronavírus által okozott halálok hivatalos száma nem érte el a kétszázat sem. Hallanunk kell azoknak a spanyol idősotthonokban élő embereknek a történetét, akiket magukra hagytak, hogy éhen haljanak, és egyedül pusztuljanak el. Hallanunk kell azokról a cégekről, akik kihasználták az emberek nyomorúságát, és arra használták ezt a helyzetet, hogy extraprofitot nyerészkedjenek. Hallanunk kell azokról a szervezetekről, amelyek gyakorlatilag megszűntek működni. Hallanunk kell azokról a politikusokról, akik visszaéltek azzal a bizalommal és felhatalmazással, amit az emberektől kaptak, és inkompetens, felelőtlen, önző és haszonleső módon cselekedtek. El kell mondanunk mindezeket a történeteket a színpadjainkon, sőt még ennél is többet!

Hallanunk kell azokról a hétköznapi emberekről, akik ugyanúgy féltek és össze voltak zavarodva, mint mi mindannyian, de cselekedtek, amikor szükség volt a cselekvésre. Hallanunk kell a bátorság, merészség, együttérzés és szolidaritás összes történetét. El kell, hogy mondjuk egymásnak ezeket a történeteket, és mindent meg kell tennünk azért, hogy ne merüljenek feledésbe, mert a jövőnket akkor tudjuk felépíteni, ha ismerjük a múltunkat.

Azt remélem, hogy arra fogjuk használni ezt a világjárványt, hogy átgondoljuk közös dolgainkat, meggyógyítsuk a társadalmat, és egy olyat építsünk vissza, amely jobb lesz, mint az az előző, amelyet annyira fájdalmasan leleplezett ez a vírus. Hogy újra megvizsgáljuk az értékrendünket és az életmódunkat (egyéni és rendszerszinten), és azt, hogy hogyan tudtak a dolgok ennyire látványosan rossz útra futni.

Azokban a „szellemlámpásokban”,[4] amelyek az üres színházaink színpadán ma égnek, egy jobb és igazságosabb társadalom reményének a fényét látom.

De a remény nem passzív, hanem cselekedet. A Hope in the Dark című[5] könyvében Rebecca Solnit ezt írja: „Fontos, hogy elmondjuk, hogy a remény mi nem: a remény nem hit abban, hogy minden jó volt, most jó, vagy jó lesz. A bizonyíték erre mindaz a szörnyű szenvedés és szörnyű pusztítás magunk körül. A remény, ami engem érdekel, átfogó perspektívákat jelent sajátos és egyedi lehetőségekkel, olyanokkal, amelyek arra invitálnak vagy azt követelik tőlünk, hogy cselekedjünk.”

A színházak fontos szerepet fognak ebben a cselekvő reményben játszani. Ez fontos közszolgálat. Többé ne felejtsük el.


[1]Játékos gesztusként, amely abból a vágyból származik, hogy újra összekapcsolódjam ezeknek a kiemelkedő gondolkodóknak az eszméivel és diskurzusával, úgy döntöttem, hogy minden naplóbejegyzésem címéül egy-egy engem inspiráló dramaturgiai esszé címét választom. Remélem, a szerzők elnézik nekem, hogy ily módon idézem meg a munkájukat. A mai címet Suzan-Lori Parks The America Play and Other Works (Theatre Communications Group, New York, 1995) könyvében publikált esszéjének címéből kölcsönöztem.
Jelen írás először angolul jelent meg Possession címmel a Dramaturgs’ Network Invisible Diaries sorozatában.
[2]Frank M. Snowden: Epidemics and Society. From the Black Death to the Present, Yale University Press, New Haven, 2019.
[3]Snowden, Ibid, p.7. (A szövegben előforduló idézeteket a szerző, T.K., fordította.)
[4]Angolszász színházi hagyomány, hogy a színházban sosem alhat ki a fény, ezért az üres színházakban mindig égve hagynak a színpad közepén egy lámpást, ennek a neve a „ghost light”.
[5]Remény a sötétben/sötétségben. Rebecca Solnit, Hope in the Dark. Untold Histories, Wild Possibilities, Cannongate Books, Edinburgh, 2016.