Inkább komédiás vagyok, mint varázsló – interjú Lajter Márkó Ernesztóval

Inkább komédiás vagyok, mint varázsló – interjú Lajter Márkó Ernesztóval

Fotó: Hodgyai István

Sorozatunkban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magiszteri színész szakának végzős hallgatóit mutatjuk be – osztályvezetőjük Berekméri Katalin és Keresztes Attila. Az interjú március elején, a járvány kitörése előtt készült. Lajter Márkó Ernesztóval Juraszek Zsuzsanna harmadéves teatrológus-hallgató beszélgetett.

Lajter Márkó Ernesztó jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős színész hallgatója. 1994-ben született Nagyváradon, tizennégy éves koráig Érsemjénen élt családjával. Ezt követően felvételt nyert a Debreceni Református Kollégium humán szakára. 

Miért éppen Debrecen?  

Azért mentem Debrecenbe, hogy református lelkész legyek. Kilencedik végére ez megváltozott, nem éreztem a késztetést, az érdeklődésem sokkal inkább az irodalom irányába terelődött. 

És végül hogyan terelődött a színház irányába? 

Tizennégy és tizenkilenc éves korom között éppen kifogtam azt az időszakot, amikor Debrecenben volt a beregszászi társulat. Szűcs Nelli, Trill Zsolt játéka nagy hatással volt rám. Ha abból a szériából kellene kiemelnem egy előadást, akkor az a Scapin, a szemfényvesztő lenne Silviu Purcărete rendezésében. Nyaranta táborokba jártam, legtöbbet a Zsámbéki Színházi Bázison tevékenykedtem, ahol megismerkedtem akkori színműs hallgatókkal. Tőlük kaptam először megerősítő jellegű visszajelzést, így részben az ő biztatásukra adtam be a jelentkezésemet a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre. 

Mizantróp. Fotó: Hodgyai István

Egyből az érettségit követően? 

Igen. Abban az évben Zsótér Sándor indított osztályt. Nem jutottam tovább az első rostán, ennek ellenére abszolút pozitív, tanulságos élményként emlékszem vissza a felvételire. 

Mihez kezdtél ezek után? 

Beiratkoztam a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnázium színészképzésére, amit pár hónap után abbahagytam. Valahogy nem sikerült megtalálnom ott a helyemet. Budapesttől is megcsömörlöttem, hiányozni kezdtek a barátaim, így visszamentem Debrecenbe. Dolgozni kezdtem, önállóan fenntartani magam, miközben igyekeztem színházközelben maradni. Statisztáltam, továbbra is eljártam nyári táborokba. 

A következő évben újra megpróbáltad Pestet, vagy már csak Marosvásárhelyre adtad be a jelentkezésed? Egyáltalán honnan jött az ötlet, hogy Marosvásárhelyre jelentkezz? 

Már csak Marosvásárhelyre adtam be a jelentkezésem, egy barátom javaslatára, akivel együtt mentünk felvételizni Pestre 2014-ben. Ő azon a nyáron Vásárhelyre is beadta a jelentkezését, felvették, szóval már egy éve oda járt. Elmondta a tapasztalatait, és abszolút meggyőzött arról, hogy próbáljam meg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemet. Ez 2015-ben volt, akkor már hetedik éve éltem Magyarországon, vágytam rá, hogy hazatérjek. Ezért döntöttem úgy, hogy csak Vásárhelyre felvételizek, amit egyáltalán nem bántam meg. 

Melyek voltak az egyetemi éveid legmeghatározóbb momentumai, periódusai? 

Nagyon szeretem az osztályomat, a tanáraimat, akiktől tanulhattam. Szerettem dolgozni a rendező-szakosokkal. A másodévem volt talán a legjobb. Akkor adódott először lehetőségem külsős munkákban részt venni. 

III. Richárd. Fotó: Hodgyai István

Kik voltak azok a rendezők, akik a leginkább meghatározták az elmúlt öt évedet? 

Mohácsi János, Forgács Péter és Keresztes Attila. Másodéven statisztáltam a Mohácsi János által rendezett Az öreg hölgy látogatásában. Hatalmas önbizalmat adott, ahogy megismerve minket, a képességeinket, elkezdte kibővíteni a feladatainkat. Forgács Péter a Katicabogarat rendezte tavaly az egyetemen, ami nekem többek között azért is volt fontos élmény, mert az volt az első alkalom, hogy nem én jelentkeztem a szerepre, hanem felkértek rá. Keresztes Attila Pirandellót (Leonora, addio!) rendezett, szintén tavaly. Ez a munka azért volt különleges, mert olyan szerepben, szerepkörben próbálhattam ki magam, amelyben addig még nem volt lehetőségem megmutatkozni. Ebből az élményből a mai napig tudok táplálkozni. 

Katicabogár. Fotó: Hodgyai István

Említettél három rendezőt, akik egymástól egészen különböző irányzatot képviselnek. Olyan színésznek tartod magad, aki nyitott a legkülönbözőbb színházi gondolkodásra? 

Igen, mivel igyekszem folyamatosan keresni a lehetőséget arra, hogy bővíthessem a színészi eszköztáram.  

Egy évig Nagyváradon voltál darabszerződéssel, visszakerültél a szülővárosodba. A személyes kötődés motivált?

A személyes kötődések nekem mindig is fontosak voltak. Nagyon vágytam Váradra, viszont most, hogy lejárt a szerződésem, azt érzem, eljött a leszakadás, az újabb kalandok ideje. Mindemellett természetesen hálával és köszönettel tartozom azért, amit a nagyváradiaktól kaptam és tanulhattam. 

Mi az a színházi irányzat, tendencia vagy műfaj, amelyben még nem volt lehetőséged kipróbálni magad, de érdekelne? 

Ezen sokat gondolkodom mostanában. Jelenleg talán a nem lélektani játékmódok érdekelnek, mivel az egyetemen elsősorban lélektani megközelítésekkel találkoztunk.

És mit gondolsz, milyen műfajban vagy szerepekben vagy jelenleg a legerősebb? 

Popper Péternek van egy tanulmánya, amelyben kétféle színésztípusról beszél: varázslóról és komédiásról. A kérdésedre válaszolva, azt hiszem, inkább komédiás vagyok, mint varázsló.

Leonora, addio!. Fotó: Simon Róbert