Kófity Annamária: A kivándorlás ízei

Kófity Annamária: A kivándorlás ízei

A Menni vagy maradni?[1]c. drámakötetről
A Játéktér 2019. őszi számából

A kivándorlás témakörében engedi kalandozgatni az olvasót a Selinunte Kiadó kortárs magyar színdarabokat felvonultató Olvasópróba sorozatának negyedik kötete. A könyvben megjelent öt dráma szereplői különböző korokban és élethelyzetekben teszik fel a ’menni vagy maradni?’ kérdését, vagy éppenséggel a már meghozott döntés szülte kontextusban próbálnak új életet teremteni maguknak.

A kötet nyitódarabjával majdnem száz évet ugrunk vissza az időben: a XX. század elején vagyunk, amikor magyarok százezrei szelték át az óceánt. Tonelli Sándor 1907 végén tette meg a háromhetes utat Amerikába az Ultonia nevű kivándorlóhajó fedélzetén, majd az úton íródott naplójegyzeteiből könyvet adott ki[2]. Ebből a szociográfiából inspirálódott Kárpáti Péter az Ultonia című darabja írása során.

A nyitány egy kikötőben indulásra készen álló hajó képét vetíti elénk, színes figurák vonulnak fel rá egyenként. Hollywoodi jellegű búcsúpillanatokat látunk, miközben az utazók utoljára visszatekintenek a szárazföldre. A hajófenék sorra nyeli el az érkezőket, helyükre újabb és újabb utasok jönnek, lassan a színes, változatos jelmezek is elmaradnak, csak a szürke, névtelen emberek sorát látjuk. Kivándorlás: mint a megszokott, ismerős közeg elhagyása, mint árvává válás, mint anonimitásba olvadás – már a nyitókép ezt sugallja, és ezt az érzetet csak fokozza a nem klasszikus drámai formában elinduló párbeszéd. A szereplők nincsenek megnevezve, nem tudjuk, hogy éppen ki beszél – egyiküket kivéve: az árbocmestert. A szokatlanul hosszúra nyúló, már-már prózai műre emlékeztető szerzői instrukciót követően a megszokott drámai formával találkozunk, annyiban legalábbis, hogy a replikák előtt megjelenik a szereplők neve. Ám ennél sokkal többet nem tudunk meg a szereplőkről. Mintha mi is az utazás részesei lennénk – épp annyi derül ki a többiekről, amennyi egy néhány hetes hajóút alatt lehetséges. Mintha egy kamerával végigpásztáznánk a fedélzetet: szösszenetekbe, történetdarabkákba botlunk, különböző nyelveket hallunk. Tervek, álmok, viccek, tanácsok töltik ki az időt, amelynek el kell telnie az érkezésig. És hogy milyen lesz megérkezni egy új világba? „Olyan, mint a szülés. Ott van benned, együtt alszol, ébredsz, eszel, lélegzel vele. De milyen lesz valójában? Jár az agyad, szabályos szülési fájdalmaid vannak. De nincs visszaút: elindulsz, és magadat szülöd újjá! Olyan leszel, mint egy kisgyerek. Nem ismered a nyelvet, bolyongsz az idegen városban, nincs pénzed, újra felnőttektől függsz, ők értik egymást, te semmit sem értesz…” – mondja Zsuzsi.

A néhány életkép után ismét elmarad a szereplők neve a replikák elől, és formailag prózába csúszunk vissza. És az anonimitásba. Bár a hosszú út összekovácsolhatna sorsokat, mindenki a saját világában utazik. Szívszorító egyszerűséggel illusztrálja ezt egy pillanatkép:

„Terike odaáll a korláthoz, Lefkovicshoz. Nézik egymást, beszélgetni szeretnének, de nincs miről.” A fedélzeten megjelenik egy halott (tengerésztemetésben részesítik), mire kitör a pánik. A visszafordíthatatlanság súlya rázuhan az emberekre, és őrületbe kergeti őket. Ennek a káosznak a csúcsán szakad félbe a dráma és az olvasó a kivándorló szereplőkkel együtt teheti fel a kérdést, hogy vajon mi fog történni a továbbiakban.

„Családi dráma, kivándorlós dráma, barokkos világpusztulás” – mondja maga a szerző, Dragomán György a Kalucsniról, melyben egy értelmiségi család életének szilánkokra hullását követhetjük nyomon. A rövid, sűrített jelenetek remekül megteremtik és fenntartják a feszültséget. A szépen megrajzolt fejlődési ívű karakterek összetettek, esendőségükben szerethetőek. Nincs pozitív vagy negatív hős, mindenkinek igaza van a saját narratívájában.

A házaspár, Gyuri és Márta itt nem a menni vagy nem menni bizonytalanságában inog, hanem határozottan menne, teljesen mindegy, hogy hova, maga mögött hagyva a 80-as évek Romániáját, de a rendszer, melyből menekülnének, nem engedi el őket. A velük élő nagymama, illetve tizenhat éves kamasz lányuk, Annamari viszont maradnának – miközben manapság legtöbb esetben épp a fiatalok azok, akik mindenáron menni akarnak. Amikor Gyurit és feleségét egy újabb házkutatás után elzárják, a nagymama veszi kézbe a gyeplőt, és felkeresvén a hatalom képviselőjét, próbálja megmenteni a helyzetet. Sikerül is neki, ám egyéb értéktárgyak híján olyan árat kell fizetnie ezért, amire nem volt felkészülve: unokája ártatlansága lesz az ár. Tehát a jövő kiszámíthatatlansága nem csupán a kivándorlás velejárója, hanem a mindennapoké is, amint ezt a darabban Veress elvtárs fogalmazza meg:

„Nem tudhatja előre, hogy mi az, amire emlékszik, mi az, amit elfelejt, mi az, amit el akarna felejteni, és mi az, amit akárhányszor újraélne.” A szülők fanatikusan ragaszkodnak döntésükhöz, menekvési tervükhöz akkor is, amikor már kicsúszik kezük közül a történet irányítása. Hazatérve nem tudják, hol a lányuk, ám az anya megállíthatatlanul pakol – „Lehet, hogy jobb nem tudni, pakolni meg azért kell, mert addig is csinálunk valamit.” Költözne, máshol folytatná az életét, vagy kezdene egy újat, ugyanakkor férje unszolására sem képes megválni a legbanálisabb tárgyaktól sem, minden dobozokba kerül. Lányuk visszatérte után amilyen hirtelen kezükbe roskadt a menekvés lehetősége, olyan hirtelen szerte is foszlik, szintén a hatalom fintorának köszönhetően. A család is, mi is maradunk a kérdésekkel: mi mindent vagyunk képesek feláldozni a képzeletbeli boldogságért? Azért, hogy egy olyan „máshova” jussunk, ahol egyáltalán nem biztos, hogy megoldódnak a problémáink? És hogyan lehet együtt élni egy olyan meghozott áldozat tudatával, amelyről világos, hogy teljesen értelmetlen volt?

Sok szempontból pozitívabb hangvételű a kötet harmadik darabja, legalábbis úgy tűnik, hogy az új életért meghozott áldozatok ebben az esetben legalább nem voltak értelmetlenek. A Diggerdrájver egy Magyarországról az Egyesült Királyságba költözött nehézgépkezelő monológja, amelyet egy blog bejegyzéseiből szerkesztett Bagossy László és Epres Attila.

A történet napjainkba vezet. Horváth János, az inspiráló blog szerzője Budapesten született, Bicskén élt, és negyvenhét évesen költözött családjával Londonba. Tette ezt nem a teljes kétségbeesés és kilátástalanság okán, hanem a szűkös megélhetés miatt, egy jobb élet reményében. „Lehet a hazám Magyarország, ha nem hagy élni, elválunk” – hangzik el a nyitányban. Beszél az első lépések izgalmáról, nehézségeiről, Londoni munkákról szóló beszámolók és ’mit hagytam magam mögött’ sztorik közt szlalomozik, és együtt ámulhatunk vele a Londonban tapasztalt kulturális különbségeken meg az angol főváros csodáin. Aztán a humor, a pajkosság kopni kezd a történetekből, és miközben a visszaemlékezések egyre nosztalgikusabbak, a bizonyosság, hogy jól döntöttek, egyre erősebb: „Most kezdek csak belegondolni, hogy mit vállaltunk. Családostól, alig nyelvtudással, minden hidat felégetve magunk mögött országot váltani nagy merészség. Vagy felelőtlenség… Nem bántuk meg. Többet láttunk, többet éltünk, többet tapasztaltunk ez alatt a rövid idő alatt, mint otthon húsz év alatt.”

A darab egy mesével zárul, melyet alanyunk immár külföldön iskolába járó gyermeke mond el, és melynek szövege fokozatosan vált át angolba. Előbb cseppenként, csak néhány angol szó csordogál – az anya kitartóan magyarra javítja őket, míg a gyerek egy „Hagyj már békén!” kitöréssel leállítja a félbeszakítások sorát, és a magyar szavakat már teljesen elhagyva angolul fejezi be a mesét. A mesét, amely mellesleg arról szól, hogy a jólétért mit áldozunk fel önkéntelenül az ördögnek. Illetve hogy amit elvesztettünk, hogyan tudjuk visszaszerezni – hogy mégiscsak maradjunk a pozitív(abb) hangvételnél.

A következő darab, Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című szövege már nem a kivándorlás, hanem a hazatérés során felmerülő problémákra fókuszál. Eszter és Farkas a gyereknevelési módszereikről vitatkoznak Brúnó fiuk lefektetése után, amikor váratlanul betoppannak a rokonok: Ernella, Albert és lányuk, Laura, akik az elmúlt egy évet egy skóciai farmon töltötték. Nem is akárhogyan érkeznek, hanem csomagostól – és ebbe a bőröndök végeláthatatlan sora mellett a felhalmozott frusztrációik is beleértendők. A két család beszélgetéseit folyamatosan apró szurkálódások, egymás életvitelének elítélése tarkítja, nagyon életszerűen.

A visszatérőkben a kivándorló sztereotípiája testesül meg: azé, aki hőbörög, amikor elmegy, hogy legalább tíz évig nem teszi be a lábát az anyaországba, aztán egy év után mégis visszatér, de ennek ellenére még mindig azt szajkózza, hogy „ott” jobb, más világ van. A szöveg finom humorát dicséri például az, ahogy Ernellának csekély egy év elmúltával már nem jutnak eszébe a magyar szavak:

„Nem az a lényeg, hanem a… hogy mondják… mentality?” „Mentalitás” – válaszolja szárazon Eszter. Egyre abszurdabbá válik a helyzet: amikor a háziak elmennek, a vendégek teljesen belakják a teret, otthonukként kezelik, mindeközben semmi tervük nincs arra nézve, hogy onnan mikor és hová mennek tovább. A szülők eljátszanak a gondolattal, hogy milyen jó is lenne, ha tényleg ők laknának itt, egyedül a gyerek tiltakozik: „De én Skóciába akarok visszamenni! (…) Utálok itt lenni. Itt minden sokkal rosszabb.”

Bár sokszor a legbanálisabb dolgok is a múlt felhánytorgatásához vezetnek, őszinte beszélgetésekre is sor kerül a darabban, melyek során a családtagok feltárják egymás előtt sebezhető oldalukat. És mint a jól megírt drámák esetében, itt is mindenkinek igaza van, bármennyire is furcsán és érthetetlenül viselkedik néha.

Érdekes, hogy a visszatérés tabutémaként jelenik meg a szövegben. Mintha ez valamiféle kudarc lenne, a külvilág szemében is, de a visszatérő megélése szerint is. Nem illik az okát firtatni, nem is tudjuk meg a darab végéig, hogy mi is vezetett ehhez a döntéshez. Viszont azt határozottan érezni, hogy akárcsak az elindulás, a visszatérés is egy újrakezdés. Ugyanannyi bizonytalansággal jár és legalább ugyanannyi bátorság és kitartás kell hozzá.

Keretet biztosítva az antológiának, a kötet utolsó darabját szintén Kárpáti Péter jegyzi. A Moszkva−Peking transzszimfónia már nem kimondottan a kivándorlásról, hanem egy nagy utazásról szól. Szereplők kavalkádja vonul fel a történetben, és köztük egyre szürreálisabb hatású figurák lépnek színre, pontosan érzékeltetve a transzszibériai utazás hangulatát. A világ leghosszabb vasútvonalán megtett utazásnak reális részei a zacskós levesek, a kalauz fülkéje melletti szamovár, a menetrend állandó követése, a hosszabb megállások, melyek során lehetőség nyílik dohányzásra a peronon, illetve füstölt hal vásárlására a helyi néniktől, a vodkázás, a kultúrák keveredése, a fél üveg ásványvízzel való zuhanyzás a folyosó végi vécében, az édesség- és szuvenírvásárlással megvesztegethető mindenható provodnyica, azaz kalauznő jelenléte… A realitásból lassan átsiklunk egy álomvilágba, ahol jelen van születés és halál, alvilág és szellemi segítő alak, rendszer és káosz, megtisztulás és annak a lehetősége, hogy az utazás soha nem ér véget.

A kötet (ígéretéhez híven) jól megírt, játszható drámai szövegek segítségével a legkülönbözőbb nézőpontokból mutatja be a kivándorlást. Az első darab olyanként láttatja, mint egyetlen lehetőséget, a második megváltó megoldásként, a harmadikban ez véghezvitt végleges döntés, a negyedikben visszafordítható cselekedet, legvégül pedig a téma mint önmagunk megismeréséért és magáért az utazásért megtett utazás jelenik meg. Ezek persze nem szálazhatóak szét tisztán: a kérdéskör bonyolult… Az egész együtt meg életszerűen szép.


[1]Szűcs Mónika (szerk.): Menni vagy maradni? Selinunte Kiadó, Budapest, 2018.
[2]Tonelli Sándor: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1929.