Együtt – interjú Tóth Jess-szel

Együtt – interjú Tóth Jess-szel

Borítókép: Palimadár á la Carte. Fotó: Bereczky Sándor

Interjúsorozatunkban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magiszteri színész szakának végzős hallgatóit mutatjuk be – osztályvezetőjük Berekméri Katalin és Keresztes Attila. Az interjú március elején, a járvány kitörése előtt készült. Tóth Jess-szel Ráduly Beáta harmadéves teatrológus hallgató beszélgetett.

Szatmáron élted a tinédzseréveidet. Milyen irányba alakította a szatmári színház a színházi ízlésedet? 

Szerettem színházba járni, kiskoromtól bérletes voltam. Sőt, mindig vettem jegyeket pluszba, mert általában többször megnéztem az előadásokat. Viszonyítási alapom nem volt, csak a szatmári színházat ismertem. Akkoriban nagyon közel álltak hozzám a zenés darabok, bizonyára azért, mert zenét tanultam, klasszikus ének szakon. 

Fotó: Veress Albert

Változott ez az egyetem évei alatt?

Imádok énekelni és zenélni, ez soha nem fog megváltozni. Első éven is a zene volt, amiben alapból biztos voltam. Abban tudtam leghamarabb és leginkább feloldódni, attól nem féltem.

Mégis a prózai színház talált meg téged. Tizenhét évesen bekerültél Szatmáron A nép ellenségébe, amit Lendvai Zoltán rendezett. Utána jött a marosvásárhelyi színházban a Nézd, ki van itt! Theodor Cristian Popescu rendezésében. Mit adott neked, hogy prózai előadásban kellett helyt állnod?

Én nem akartam csak zenés előadásban játszani, sőt. Csak anno, amikor zenét tanultam, azzal tudtam könnyebben azonosulni. De ez nyilván változott. Mára már nem szeretem jobban a zenés színházat, mint a prózait.

Mi volt, ami ezt megváltoztatta?

Másodéven kezdődött, amikor már szabad volt osztályon kívül dolgozni. Nagyon sűrű és gazdag év volt. Rengeteg dolog beindult. Akkor kerültem be a Chicagóba a Nemzetiben, és beugrottam az ötödévesek egyik előadásába. Új impulzusok értek, sok izgalmas feladatom volt. A rendező-szakosokkal való közös munka a legemlékezetesebb. Meghatározó, mivel sok új dolog jött bennem felszínre abban az együtt töltött időszakban. Közösen ötleteltünk, jó hangulatban, akkoriban kezdtem el máshogyan tekinteni a dolgokra. Ott könnyebben mertem hibázni, mert feloldódtam és mai napig tartó barátságok is kialakultak. 

Van egy kedves sztorid A nép ellensége első olvasópróbájáról.

Petra szerepét játszottam. Utánaolvastam, hogy miről szól a darab, és mivel a szövegkönyv legelején a leírásból láttam, hogy Petra tanárnő, már az első olvasópróbán felvettem egy attitűdöt, és úgy olvastam. Soha nem felejtem el, amikor mondta a rendező, hogy „Ájájáj! Nyugodj meg, csak lassan, szárazon, itt még csak olvasunk, felfedezzük, hogy mi is ez a szöveg”. Sokat nevettek rajtam, emlékszem. Most utólag én is kacarászom.

Kunigunda hozománya. Fotó: Veress Albert

Némi színházi tapasztalattal érkeztél az egyetemre. Magabiztosabb voltál tőle?

A felvételin talán benne volt a fejemben, de a vizsgák alatt egyáltalán nem jutott ez eszembe. Nem éreztem azt, hogy én valamivel is többet tudok, vagy több van a hátam mögött, mint a többieknek, sőt.

Mi volt az a tapasztalatod az egyetemen, ami teljesen újszerű volt?

Új színházi tapasztalat és új színházi találkozás a Leonora, addio! volt, Keresztes Attila rendezésében. Hosszas próbafolyamat volt, nekem nehéz időszak. Az előadásban végig ki-, beléptünk, váltogattuk a szerepet a civil énünkkel. Mikor melyik vagy? Mi a különbség, és hol a kettő közt a határ? Nehéz volt megérteni ennek a működését. Sok jeleneten át csak hallgattam és figyeltem. Kihívás volt úgy létezni színpadon, hogy nincs szöveged, de folyamatosan jelen vagy, aztán a legvégén meg kell szólalni. 

Van valami, amit mindenképp meg szeretnél tapasztalni?

Mondjuk, egy improvizatív zenei előadás, amit mi építünk fel. Az alternatív kis csapatok is érdekelnek. Szinte minden megmozgat, kevés dologra mondanám, hogy azt nem akarom megpróbálni. Amit viszont biztosan szeretnék, hogy a kis csoportunkkal, akikkel az egyetemen alakultunk és dolgoztunk, hozzunk még létre valamit. Lehet, hogy több év múlva vagy a közeljövőben, ez nem számít, de szeretném, hogy legyen rá alkalmunk, hogy visszataláljunk majd egymáshoz és újra együtt gondolkodjunk.

Úgy látom, az együttgondolkodás fontos neked. Lehet ezt a kőszínházban is művelni? Te már leszerződtél egy kőszínházhoz, a Csíki Játékszínhez, ősz óta ott dolgozol. 

Fontos az együttgondolkodás. Olyan tanáraim voltak, akik erre neveltek. Nyilván más a Csíki Játékszínnél, mint az egyetemen, ahol az osztály éjjel-nappal együtt van, együtt lélegzik. Más, mert egy társulatnál mindenki más életszakaszban van, más élethelyzetben. De a kőszínházban is mindenkinek az a célja, hogy létrejöjjön egy jó előadás, és ezt csak együtt tudjuk elérni. Ez pedig itt is jelen van. 

A gála. Fotó: Veress Albert

Most ötödéves vagy, és az egyetemtől százötven kilométerre  van a társulatod. Okozott ez nehézséget?

Igen, az egyeztetésben. Vásárhelyen is játszunk stúdió-előadásokat az osztályommal, és Csíkszeredában is játszom és próbálok. Mindkét helyen bérelek lakást. Olyan, mintha két életem lenne. A cuccaim fele itt van, a másik ott, néha egy kicsit el vagyok veszve: „hol a másik cipőm?”, „nem hoztam el a vastag kabátot”. Elég vicces. Van, hogy reggel Szeredában van dolgom, este pedig Vásárhelyen; olyankor nehéz eljutnom, de mindig megoldódott. Ebben a színháztól is kapok segítséget.

Írod a szakdolgozatodat. Mi a témád?

A Szutyok című vizsgaelőadásunkról írok, Csóka Irén szerepéről. Érdekes, mert ő egy negyvenkét éves nő, én meg huszonegy évesen játszottam. Befolyással van-e az én életkorom a karakterre? Vagy egyáltalán befolyásolják-e az életkorok a játékstílust? Többek között ezekre is kitérek benne. 

Szutyok. Fotó: Bereczky Sándor