Az alkotás nincs helyhez és időhöz kötve – Blénesi Kincsővel Keresztesi Borbála beszélgetett

Az alkotás nincs helyhez és időhöz kötve – Blénesi Kincsővel Keresztesi Borbála beszélgetett

Fotó: Tóth Levente

Interjúsorozat a kolozsvári BBTE Színház és Film Kar Magyar Színházi Intézetének végzős színészhallgatóival. Blénesi Kincsővel Keresztesi Borbála elsőéves teatrológus-hallgató beszélgetett.

Kincsővel fél évig voltunk szobatársak Kolozsváron, amíg a karantén közbe nem szólt. Most több mint 500 kilométerre egymástól megismételjük azt a beszélgetést, ami valamilyen formában többször is lezajlott egyetemre menet vagy vacsora közben arra várva, hogy megint legyen végre meleg víz a tusolóban.

Sokat meséltél ebben az évben a Dennis Kelly DNS című darabjából készült vizsgaelőadásotokról, és hogy mennyire izgalmas volt számodra a te szereped ebben. Milyen volt Leah-t eljátszani? 

Nagyon szerettem azt a próbafolyamatot. Rengetegszer voltam nagyon rossz, de sok minden történt közben velem. Sokat foglalkoztam a szerepemmel és nagyon megszerettem. Sok szempontból megfejthetetlennek találtam, de az is tetszett, hogy hasonló véleménnyel volt a boldogságról, mint én. Botos Bálint és Rácz Endre rendezték a DNS-t. Bálinttól tanultam meg, hogy ha nem merek rossz lenni, ha már az elején félek, vagy ha szégyellem a hibáimat, akkor soha nem is lesz jó, amit csinálok. Meg hogy semmit csinálni mindig rosszabb, mint valamit csinálni és hibázni. 

Milyen az a rendező, akivel legjobban tudsz dolgozni? Tudsz mondani egy tanárt vagy rendezőt, akitől a legtöbbet tanultál?

Mindenkitől tanultam valami fontosat. Leginkább emberileg, de ez a szakma alapja szerintem. Most mindenkit felsorolhatnék itt, de a legtöbbet mégis Botos Bálinttól tanultam. Néha elfogultan ittam a szavait, máskor meg mindent megkérdőjeleztem magamban. Sokszor megesett, hogy elmagyarázott valamit, én meg nem hittem el, és elindultam másfelé, de az éppen oda vezetett vissza, amit ő magyarázott el. Ilyenkor egyszerre volt bosszantó és örvendetes, hogy „én jöttem rá valamire”. Inspirált, számomra ettől jó tanár. Ez a fontos szerintem, hogy az alkotók inspirálják és ösztönözzék egymást.

Mindig tudtad, hogy ezzel szeretnél foglalkozni? 

Soha nem tudtam, hogy színész akarok lenni. Maga a színészet, a színész fogalma nagyon későn jutott el a tudatomig. De mindig kíváncsi voltam, hogy ki hogyan él, mit gondol, mit csinál. Egy időben sokat tanulmányoztam a növényeket, anyukám azt gondolta: „na végre, orvos lesz ebből a lányból”. Pedig engem csak az érdekelt, milyen egy embert játszani, akit nagyon érdekelnek a növények. 

Néha úgy érzem, hogy a színészet egy csalás az életben. Úgy értem, hogy a viszonylag rövid életünk során sok minden történik velünk, de még több az, ami nem fér bele. Színészként viszont megélhetsz, vagy megpróbálhatsz megélni olyat is, amivel nem biztos, hogy találkoznál a mindennapjaidban. Egyre több folyamatot, helyzetet, embert megérthetsz. Van valami csodálatos abban, ahogy megáll néha az idő, eltűnik szinte minden, és ott állsz vagy ülsz érzékenyen, és történik benned valami. Persze, az emberben mindig történik valami, de alkotóként ez külön szép. 

Miért pont a kolozsvári színművészet szakra esett a választásod? 

Sokáig Budapestre akartam menni, mert mindenki beszélt róla. Gondoltam, milyen jó lenne megpróbálni azt a nagy, nehéz felvételit. Utána úgy volt, hogy Marosvásárhelyre megyek, mert minden barátom ott volt. Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek Kolozsvárra is, és megnézem magamnak, mert nem akartam mások véleménye alapján dönteni. Az volt az egyezségem magammal, hogy ha nem vesznek fel, akkor a hegedűnek szentelem az életem, és addig gyakorlok, amíg vér nem folyik a kezemből, és egy év múlva felvételizek a konzervatóriumba. Tudtam, hogy valójában soha nem fogok olyan szinten hegedülni, csak vonzott a lehetetlen gondolata. Élveztem volna hajszolni magam. Az ilyen lehetetlen hülyeségek mindig motiválttá tesznek. Persze, még mindig nagyon kezdő hegedűtanonc vagyok, de tanulom. 

Milyen volt a kezdeti időszak az egyetemen? Nehéz volt a váltás az addigi életedhez képest?

Nem. Nagyon vártam, hogy legyek megszorítva, ne legyen semmire időm. Legendák szóltak arról, mekkora a terror ezeken a szakokon, és ki akartam próbálni. De nem volt nehéz megszokni, az órákat is élveztem. Inkább az volt a nehéz, hogy el voltam szakítva a barátaimtól, ridegnek éreztem a környezetet. De szépen lassan kialakult. Nem ismertem senkit, mindent elölről kellett kezdeni, de fontos lépés volt, most sem döntenék másként.

Közben érezted néha úgy, hogy eleged van? 

Nem, de sokszor elszomorodtam, hogy mi lesz, ha nem fogok kelleni sehol, senkinek. De egyszer egy tanárom azt mondta, hogy mindig lesz hely a színpadon annak, akinek helye kell hogy legyen. Ez sokszor eszembe jut, most már nem félek annyira, mert azt hiszem, hogy az alkotás nincs helyhez és időhöz kötve. Nem csak azoké, akik leszerződnek és biztonságban élnek, nem is csak azoké, akik diplomások és rendezhetnek. Nyilván örülnék, mint mindenki, ha egy jó helyre kerülnék, ha meg tudnék élni, de az alkotásban épp az a szép, hogy önállóan és nyomorban is képesek vagyunk rá. Nem azt szoktam érezni, hogy elegem van ebből, hanem attól szoktam tartani, hogy nem értek ehhez. 

A Casting c. kisfilm plakátja

Beszélj egy kicsit a Casting című kisfilm címszerepéről! Akkor voltál elsőéves, azt is mondtad, hogy eleinte nehezen tudtad megérteni Júlia figuráját.  

Tanulságos munka volt a Casting. Ebben a szerepben tapasztalhattam meg először a saját bőrömön intenzíven sok mindent a színészi léttel kapcsolatban, amit addig csak elméletben hallottam, és ami után már másként közelítettem meg a dolgokat. Sok ember dolgozott rajta, nem lehetett nyafogni, hogy „nem megy, nem értek ehhez”. Ezt a luxust nem volt időm megengedni magamnak, és így jöttem rá, hogy ez a reflexszerű „nyafogás” csak időpocsékolás. Ott voltam először magamra utalva, és az volt a legijesztőbb az egészben, hogy az emberek ráadásul bíztak is bennem. Azt hiszem, az az abszolút felelősség, amikor tudatosítod, hogy mások bíznak benned.

Itt kellett először meztelen-jelenetben is szerepelned, ami nagy kihívás lehetett elsőévesen az első nagyobb filmszerepedben. 

Nem szeretem az indokolatlan meztelenséget a művészetben. Mindig olyan érzést kelt, mintha a meztelen test ábrázolása nélkül nem lehetne elég megrendítőt vagy „meztelen igazságot” alkotni. Természetesen van előadás, ahol indokolt a meztelenség és zseniálisan van használva. A Castingban beláttam, hogy szükséges az a jelenet. Júlia történetében dramaturgiailag nagyon fontos ez a pont, itt válik minden visszafordíthatatlanná. 

Mégsem ettől a jelenettől féltem a legjobban, hanem attól, amikor sírnom kellett. A filmben nem úgy van, hogy van egy folyamat, amin keresztül eljutsz a sírásig, hanem azt mondják, hogy „most”. Akkor sikerült, amikor megértettem, hogy Júlia ott, abban a helyzetben nem tud mást csinálni, mint sírni.

Miben befolyásolta a filmszereped az addigi hozzáállásodat a színészethez? Változtattak valamin az elismerések, amiket kaptál?

Talán előnyt jelent abból a szempontból, hogy van egy intenzívebb filmes tapasztalatom, van valami fogalmam arról, hogy mivel jár a felkészülés, milyen önállóan, a saját intuíciómra hagyatkozva készülni egy szerepre. Az, hogy kaptam érte egy díjat Szófiában, talán azon változtatott, hogy az emberek felfigyeltek egy hétig rám. Meglepődtem, amikor később sokan ismeretlenül írtak nekem, akik látták a filmet, hogy megköszönjék az élményt. Viszont amikor olyan emberek gratuláltak, akik nem is látták a filmet, csak hallottak a díjról, megijedtem, hogy vannak, akik azt hiszik, hogy tudok valamit, pedig csak kaptam egy díjat.

Továbbra is nagyon fontos nekem a film, a színház, a mozgás, a zene. Nehezen tudnám elképzelni az életemet ezek nélkül, vagy csak nem szeretném. Sokat gondolkodtam már az egyetem alatt, hogy elmenjek-e Pestre. Attól féltem, különben soha nem lehetek olyan jó színész, mint amilyen akkor lennék, ha elvégezném a pesti színműt. De rájöttem, hogy pont ezért nem fogok elmenni, nem lehetek ennyire hitetlen magammal szemben. Nem csak a nagy és híres egyetemek faragnak színészt valakiből.

A Casting c. kisfilmből