Deák Katalin: Segít vagy akadályoz? – a dramaturg és az intézmény viszonya Erdélyben

Deák Katalin: Segít vagy akadályoz? – a dramaturg és az intézmény viszonya Erdélyben

A Játéktér 2019. téli számából
Borítókép: A Csíki Játékszín Ásókapa c. előadásának próbáján. Fotó: Deák Katalin

Ez az esszém annak a korábbi írásomnak a kiegészítéseként (is) olvasható, amely a Játéktér előző, őszi számában jelent meg ezzel a címmel: „Sztárdramaturgokról még nemigen tudunk” – a dramaturg megbecsültségéről. Akkori és mostani szövegem alapjául is azok az interjúk és fókuszcsoportos beszélgetések szolgáltak, amelyeket 2018-ban készítettem Erdélyben dolgozó dramaturgokkal és színészekkel.[1]

Többek között arról kérdeztem a dramaturgokat (a továbbiakban: d.), hogy az őket alkalmazó színház hozzáállását a munkájukhoz mennyire érzik támogatónak. Színészekkel (sz.) beszélgetve pedig arra voltam kíváncsi, mi az, amit ők érzékelnek a dramaturg és az intézmény viszonyából, illetve hogy ennek a jól vagy kevésbé jól működő viszonynak milyen hatásai lehetnek a színészi munkájukra.

Amikor kőszínháznál dolgoztam, úgy láttam, hogy az irodalmi titkárként alkalmazott dramaturg munkája PR- és marketingtevékenységekkel, különböző irodai feladatokkal egészül ki, amelyek hátráltatják őt abban, hogy a készülő előadásra maximálisan figyelhessen. Később, a beszélgetéseket készítve, kíváncsi voltam arra, az interjúalanyok szerint milyen előnyei és hátrányai lehetnek annak, hogy az erdélyi színházakban ma legtöbbször az irodalmi titkár végzi el a dramaturgi feladatokat is. Esszém első alfejezetében tehát ezt a kérdéskört bontom ki.

Továbbá arról kérdeztem alanyaimat, hogy szerintük mi lehet az oka annak, hogy a színházak még mindig nehezen értelmezik a dramaturg szerepkörét, és hogy ehhez a munkához vajon miért nem sikerül megfelelő anyagi fedezetet rendelni – az előző, szintén a Játéktérben megjelent esszém ötödik, A dramaturg anyagi értékelése című fejezetét szeretném ezzel a résszel kiegészíteni.

További megnyitott irányok az esszémben: az anyagi juttatás mellett vajon kapnak-e a dramaturgok más, nyilvános elismerést a színházak részéről? Társulati díjátadáskor például gondolnak-e a dramaturgra? Szintén fontos kérdés, hogy bemutató után milyen mértékben tart igényt az intézmény a dramaturg további munkájára az adott előadással kapcsolatban.

Az utolsó két fejezetben megoldási javaslatok után kutattam, illetve a munkahelyi stressz jelenségére, következményeire próbáltam felhívni a figyelmet.

Ezeket a kérdéseket azon információk alapján vizsgáltam, amelyeket az interjúk során a beszélgetőtársaim velem megosztottak. A következőkben megfogalmazott intézménykritika ennek megfelelően tehát szubjektív, és csak részleges képet ad a jelenségről.

1. „Az irodalmi titkár” nevű képződmény

(sz.) „Hogy a marketing tele van dramaturgokkal, az nem azt jelenti,
hogy van dramaturg ebben a színházban.”

(d.) „A dramaturg nálunk referent literar vagy secretar literar.[2] A secretar literarnak nálunk el is kell adnia az előadást, a nyomdával kell tartania a kapcsolatot. (…) Az irodalmi titkár és a referens a színházi intézményen belül egy olyan képződmény, amelynek mindenhez kell értenie: fesztiválszervezéshez, dramaturgiához…” A megkérdezett dramaturgok irodalmi titkárként még a következőkkel foglalkoznak: PR, online és offline kommunikáció, közönségszervezés, pályázatírás, pályázati elszámolás, járulékos programok szervezése, kapcsolattartás a sajtóval, sajtóközlemények írása, kiadványszerkesztés, fordítás, feliratkészítés, szerződések előkészítése, szerzői jogok elintézése, turnészervezés. Ha arra van szükség, jegyet árulnak vagy jegyet tépnek az ajtónál stb. Ennek a furcsa, „irodalmi titkár”-nak nevezett képződménynek a kialakulásához különböző okok vezethetnek. Egyik magyarázata a jelenségnek az lehet, hogy Romániában hivatalosan nem létezik dramaturgi állás,[3] vagyis a színházak dramaturgot nem alkalmazhatnak. Ennek ellenére a 2010-es években Erdélyben volt egy-két színház, amely rövid ideig – néhány évadon át – alkalmazott dramaturgot, azaz olyan személyt, aki csak dramaturgiával foglalkozott. Ilyenkor hivatalosan referensi, színészi vagy díszlettervezői állásra vették fel a dramaturgot, és vándoroltatták egyikről a másikra annak függvényében, hogy mikor ki volt szülési szabadságon – mesélik az interjúalanyok. Ezekben az esetekben a dramaturgnak évadonként megegyezés szerint két-három munkát kellett elvégeznie a havi fixért. Ezek a megoldások hosszú távon, úgy tűnik, nem voltak fenntarthatók. A dramaturgok közül, akikkel erről beszélgettem, már egyikük sincs ilyen módon (és máshogyan sem) kizárólag dramaturgként alkalmazva.

Maradnak tehát az irodalmi titkárok, akiknek ha a többi teendőjük mellett marad rá idejük, vagy ha a vezetőség kötelezi őket erre, akkor néha még dramaturgok is. (d.) „Elsősorban irodalmi titkár voltam és irodás és mindenes. És igazából… hát, szabadidőmben lemehettem próbára. (…) Tehát én általában úgy dolgoztam, hogy fél kilenctől tízig iroda. Tíztől kettőig próba. Kettőtől hatig iroda, és hattól tízig próba. Nekem nagyon sok próbafolyamatom így ment le, azért, hogy tudjak az irodai dolgokkal is haladni, s rengeteget veszekedtem az igazgatóval arról, hogy [szerinte] »hát, jó, de hát bemész pár próbára, s minden rendben van«.”

A dramaturgok számára lelkiismeret-furdalással jár az az időszak, amikor részt vesznek egy-egy próbafolyamatban, mert egyik munkájukra sincs elegendő idejük. Az az irodalmi titkár, aki közben dramaturg, általában a próbák alatti szünetben vagy két próbaszak közt igyekszik behozni az irodás lemaradásait, aminek legtöbb esetben kapkodás a vége: (d.) „volt olyan, hogy folyamatosan jöttek az SMS-ek, amíg a próbafolyamaton voltam, hogy »azonnal hívd fel a nyomdát, csináld ezt, csináld azt«. Az rettentően stresszes, mert akkor próbálsz tényleg szünetben oda is figyelni, de nem biztos, hogy azt el tudod végezni, az irodai munkát. Meg a dramaturgit sem, hogyha folyamatosan stresszelnek az irodából”.

Néhány dramaturg maga szerkeszti az adott előadás feliratát, ami szintén hátráltatja őt a dramaturgi feladatokra való figyelésben: (d.) „az utolsó próbák rovására megy az általában. Az a legrosszabb, amikor úgy ülsz a próbákon, hogy közben a feliratot csinálod. Az utolsó snúrokat nem látod tisztán”. Feliratozásra külön embert az általam megkérdezett kilenc társulat közül kettő alkalmaz, máshol, ha szükséges a felirat, akkor azt az irodalmi titkárok oldják meg.

Annak pedig, hogy egy dramaturg, aki irodalmi titkár is közben, hogyan tud más színház előadásában dolgozni külsősként, egyáltalán nincs kialakult rendszere. Ilyenre alig találunk példát. Egyrészt egy-két hónapra kiszállni az irodai munkából és más városba utazni, szinte lehetetlen. Másrészt a potenciális alkotótársak sem tudják, mennyire számíthatnak olyasvalakire dramaturgként, aki valamelyik színház állandó alkalmazottja: (d.) „mivel itt dolgozom irodalmi titkárként, nem is hívnak – nem is tudják”.

A másik probléma az intézmények dramaturghoz fűződő viszonyában – ez is többször megfogalmazódott az interjúk során – az, hogy a színházak szerint ha ők alkalmaztak egy irodalmi titkárt, akkor már saját dramaturggal is rendelkeznek. Néhány dramaturg mesélt arról, hogy volt, amikor azért nem dolgozhattak külsős dramaturgként egy előadásban, mert az adott színház kijelentette, hogy neki már van dramaturgja. A vezetőség számára nem volt fontos, hogy a rendező hozni szeretett volna magával saját munkatársat; olyat, akivel jól tudna együtt dolgozni. Az intézménynek ez az álláspontja egyik fél számára sem kedvező, hiszen így olyan emberek rendelődnek egymás mellé, akik nem ismerik egymást. Ilyenkor sem a meghívott alkotónak, sem az állandó alkalmazottjának nem adja meg azt a szabadságot a színház, hogy eldönthessék, tudnak-e, szeretnének-e az illető munkatárssal dolgozni.

Az interjúkban elmesélt tapasztalatok azt mutatják, többször megtörtént, hogy a házi dramaturg és a vendégrendező nem értették egymást, vagy teljesen mást gondoltak a színházról, vagyis nem tudtak jól együtt dolgozni. Erről a jelenségről nemcsak dramaturgok, hanem színészek is több alkalommal beszéltek. (sz.) „Hogyha az intézmény azt gondolja, hogy »mi tudunk nektek adni dramaturgot, nektek nem kell«, akkor azt feltételezi, hogy eleve a dramaturg szerepe… Tehát, az intézmény meghatározza a dramaturg szerepét egy ilyen mondattal. (…) Egyfajta intimitást már eleve kizár, mert nekem ne mondja senki, hogy amikor jön egy hónapra egy rendező, megérkezik egy héttel – jobb esetben – az olvasópróba előtt, hogy létrejöhet ott egy olyan kapcsolat, amiből… Én ezt nem hiszem.” De nem pusztán a „szakmai kémia” hiánya érzékelhető ilyenkor a rendező és a dramaturg közt a színészek szerint, hanem az is, hogy a dramaturg figyelme megoszlik, és a többi munkája miatt sokszor nem tud jelen lenni a próbán.

Túl jól ismerik egymást az emberek, és a dramaturg sem igazán kíváncsi már azokra a színészekre, akikkel nap mint nap találkozik – hangzik el a beszélgetéseken. Meg aztán, ha évek óta dolgozol ugyanott, egy idő után nem tűnnek fel a rendszer hibái, mert megszoktad őket, vagy elfogadtad, hogy úgysem lehet rajtuk változtatni: (d.) „a dramaturg általában ott dolgozik annál a színháznál; ismeri azt a rendszert; tudja, hogy mi miért van. Mivel nálunk nincs átjárás, nincs is bevezetve az, hogy jön egy dramaturg nem-tudom-honnan. Hanem ott bent mindenki a saját nyomorában elintézi, ahogy tudja. Mindenki fulladozik. Azt csinálják az emberek, nem?”

2. A dramaturg fizetéstárgyaláskor

(d.) „Hát, még nem voltam olyan helyzetben, hogy valaha tárgyaljak a honoráriumomról. Örültem… Meg volt mondva, hogy mennyit lehet.”

A dramaturg nem mindig jut el addig, hogy a fizetéséről tárgyalhasson. Mint kiderült, az irodalmi titkárok a dramaturgi munkát ingyen, vagy a pályázati pénzből megmaradt összegért végzik. Az intézmények elsősorban azért a munkáért fizetnek, ami látszik – vélik a dramaturgok. Hogy mit csinál például egy látványtervező, az nem szorul magyarázatra, hiszen az eredmény ott a szemünk előtt. A dramaturg munkája viszont nehezen lekövethető, emiatt a színház vezetősége számára sokszor értelmezhetetlen – mondja az egyik interjúalany; majd azzal folytatja, hogy a szellemi munkát ez az intézményrendszer egyszerűen nem ismeri el, (d.) „azzal alázzák meg a dramaturgot, hogy megmagyarázza, hogy mit dolgozik egy előadásban”. És ilyenkor, ha a dramaturg felsorolja, hogy milyen munkákat végez el azért az összegért, amit kér, a gazdasági igazgató válaszként erre általában sorra veszi mindazt, amiért a színház azt a pénzt nem tudja megadni: (d.) „megmagyarázták szépen, hogy miért csak ennyi. Merthogy »fiatal csapat, meg eleve… kis költségvetésű produkció«”.

Miért mennek bele mégis ezekbe a helyzetekbe? – kérdezem. A fizetéstárgyalások többnyire a próbakezdés körül zajlanak. Addigra a dramaturg már túl sok energiát fektetett bele a készülő előadásba ahhoz, hogy könnyedén lemondjon az egészről. Az előkészítési munkákat úgy végezte el, hogy tulajdonképpen nem tudta, mennyiért. A dramaturgok a kérdésemre azt válaszolták, hogy ha túl kevésnek is tűnt az összeg, amit a színház felajánlott, úgy érezték, a csapattal szemben sem tehetik meg azt, hogy visszalépjenek. (d.) „Igazság szerint tényleg itt is azt kellett volna mondjam, hogy »ennyiért nem csinálom meg, s viszlát«. Csakhogy emberileg, meg a rendezővel való viszonyom… Fel sem merült, hogy ezt megtegyem. Meg eleve, hát nem vagyok abban a helyzetben, hogy kapkodjanak utánam. Persze, amit adnak, azt úgy elfogadod, és örülsz, hogy van munkád.”

Mintha a honorárium tárgyalásakor nem lenne elég az, hogy valaki csak a dramaturgi munkával foglalkozik – mesélik az interjúkban –, ezért a dramaturgok ösztönösen kezdik sorra venni, hogy még mi mindent végeznek el pluszban, és hogy ha a dramaturgi munka nem is, azok már pénzbe kerülnek: (d.) „mindig az van, hogy valami plusz dolgokat kell hozzáadni. Nem az van, hogy te vagy az előadás dramaturgja. Pont. Hanem, hogy »jó, de én még közben le kell fordítsam azt, amit a rendező mond«. Akkor nem tudom: »nagyon rossz a magyar fordítás, akkor én azt teljesen újra kell gyúrjam…«”.

3. „Tessék, itt egy szál virág, úgyse kaptál soha”

(d.) „Az intézményi kultúra, az nem a semmiből jön.
Az intézményi kultúrán folyamatosan dolgozni kell, dolgoznia kellene mindenkinek.”

Társulati díjaknál például az intézmények nem említik a dramaturgot. Jó, nem az ő munkája a legfontosabb egy előadásban, de az is furcsa, hogy úgy tesznek, mintha ő nem is lenne – mondják a dramaturgok: (d.) „miért van az, hogy az összes színésznek a portréja ki van rakva, a díszlet- és jelmeztervezőé is, és a dramaturgoké nincs? Miért nincs? Tehát hogyha a színház nem ismeri el alkotóként a dramaturgot, akkor a külvilág hogy ismerje el?”

Vagy virágosztás bemutató után. Meséli egy dramaturg, hogy a színháznál, ahol évekig dolgozott, bemutató után (d.) „megy a virág körbe”, a stáb tagjai kapják, neki azonban dramaturgként rendszerint nem járt virág. Aztán néhány évre rá, amikor visszament ugyanehhez a színházhoz megnézni egy bemutatót, a virág megint ment körbe, és az igazgatónak (d.) „maradt két virág a kezében, merthogy valaki nem volt ott, elment hamarabb, nem-tudom-mi. S odajön: »na, tessék, adok neked egy virágot, amíg itt voltál, úgysem kaptál soha«. (…) Soha eszébe nem jutott, hogy én is vagyok a világon, vagy dolgoztam egy előadáson”.

Ellenpéldát ezzel kapcsolatban a beszélgetések során a dramaturgok egyet említettek: (d.) „egyetlenegyszer volt egy ilyen, és az nagyon sokat számított, vagy sokat jelentett nekem. (…) Tulajdonképpen akkor már nem dolgoztam ott, de elmentem egy társulati díjátadásra a barátaimmal, és akkor mondta [az igazgató], hogy egy szavazatom van nekem, és ő adta azt a szavazatot, mert szerinte nagyon sokat jelentett, amit csináltam abban az előadásban”.

4. Turnéra csak az megy, akinek feladata van

(d.) „A színészeknek a feedback. Mert azt hiszem, hogy ha olyan volt a munkafolyamat, és érdemben ott voltál, akkor ők sokkal inkább adnak a te véleményedre,
mint egy nézőére vagy a technikuséra. (…) Azt hiszem, hogy ez fontos nekik.”

Fesztiválra, kiszállásra a dramaturg nagyrészt csak akkor mehet a társulattal, ha például ő feliratozza az adott előadást. Fel sem merül a vezetőség részéről – hangzik el az interjúkban –, hogy a dramaturgnak ott más munkája is lenne. Bár a megkérdezett dramaturgok többsége úgy érzi, igenis lenne feladata a székhelyen kívüli előadásokkor, a vezetőség ezt nem így gondolja: (d.) „szerettem volna ott lenni a közönségtalálkozón, merthogy azt gondoltam, dramaturgiailag is fontos lenne azt a nézőpontot megszólaltatni – vagy eleve része vagy valaminek. És akkor szembesültem először azzal, hogy azt mondta az igazgató, hogy (…) csak az megy, akinek dolga van. És akkor próbáltam megindokolni, hogy nekem miért van dolgom továbbra is, de ez nem sikerült. Utána még próbálkoztam vagy kétszer, de mindig kudarcot vallottam. Azóta pedig fel sem merül bennem, hogy menjek turnézni a társulattal, merthogy nincs helyem ott. Borzasztó érzés”.

A kilenc dramaturg közül egy mondta azt, hogy a rendező, akivel több előadásban dolgozott, bemutató után is ragaszkodik a jelenlétéhez, és a színházaktól is azt kéri, hogy a dramaturg legyen rajta az utaslistán, számítsanak rá felújítópróbákon szállás, utazás szempontjából: (d.) „most itt, ennél a színháznál jelképes összegeket is felajánlottak, amikor egy-egy próbát vezettem, amit amúgy a rendező kapott volna”.

Mi az intézmény reakciója arra, ha a társulat megfogalmaz egy-egy dramaturggal kapcsolatos problémát? – kérdeztem a színészeket, mert többek közt arra voltam kíváncsi, hogy a problémák eljutnak-e a vezetőséghez, és ha igen, az intézmény milyen megoldási javaslatokat tud tenni azokra. Ha a színészek nincsenek megelégedve a dramaturg munkájával – derül ki az interjúkból –, az legtöbb esetben az öltözőkben marad. Ritkán történik meg, hogy mégis előállnak vele, mert (sz.) „a kőszínházakban az van, hogy van kurva sok alkalmazott, és akkor: nem az én dolgom, nem az én dolgom, és akkor így mindenki. Csak van egy gyakorlati probléma, amit tök simán meg lehetne oldani, de így, hogy nem is az én dolgom, meg nem is a te dolgod, így nem. Ugyanez például, hogy ha van egy balfasz rendező meg egy dramaturg, aki nincs ott, akkor mondod a rendezőnek, ő elengedi a füle mellett. És akkor mi?”

A Csíki Játékszín Ásókapa c. előadásának próbáján. Fotó: Deák Katalin

5. Megoldási javaslatok, tanulságok

(d.) „Néha szokott az történni, hogy az igazgató bemegy az első próbára, és ott bemutatja az alkotókat egymásnak. (…) Akkor érzed, hogy támogatva vagy. (…)
Például, hogy »ő Erzsike, és azért van itt, hogy ezt és ezt csinálja«”.

A dramaturg- és színészalanyoktól a beszélgetéseink végén megoldási javaslataikról érdeklődtem: mitől lenne jobb szerintük ma dramaturgnak lenni? Mitől lehetne eredményesebb a dramaturg és az intézmény, illetve a dramaturg és a színész közti munkaviszony?

(d.) „Ne az legyen, hogy a kapun nem akarnak beengedni. Volt ilyen. Mindig megkérdezték, hogy hová megyek. Miután már mindegyik kapussal találkoztam, utána már nem”. És nemcsak a portásnak, hanem a színészeknek is jó volna bemutatni az ismeretlen dramaturgot, vagyis elmondani, hogy mi a feladata, miben lehet rá számítani. (d.) „Akkor tudod, hogy van ott létjogosultságod, mert másképp meg sokszor van az, hogy ott vagy, de nem tudod, hogy megszólalhatsz-e, vagy tudják-e, hogy miért vagy ott, vagy szabad-e neked”.

Segíti a dramaturg munkáját – hangzik el a beszélgetéseken –, ha a színház biztosítja számára az alapkörülményeket: például lakást (amennyiben meghívott alkotó), de az áram a próbateremben, a hosszabbító és az internet is hasznos. Vagy ha a dramaturg a színházban újra szeretné nyomtatni a szövegeket, abból ne legyen gond. A végén pedig (d.) „kérdezzék meg, hogy nem kellene-e a bemutatóra két jegy neked, meghívó. Vagy egyáltalán akarsz-e jönni. Ne a lépcsőn ülj a bemutatón, vagyis állj, jobban mondva”.

A sajtótájékoztatókon vagy más nyilvános színházi beszélgetéseken a válaszadók szerint a színházak nagyobb teret adhatnának a dramaturgnak; akkor például, amikor a sajtónak kell nyilatkozni. (d.) „Szerintem sok esetben sokkal összeszedettebben meg tudja fogalmazni, olvasóbarátabban. Merthogy lehet, hogy a rendező csak a szűk közegben gondolkodik, de a dramaturg, főleg hogy itt nálunk irodalmi titkárok is a dramaturgok, akik eleve sajtóanyagokat is készítenek… Tehát, otthonosabban mozogsz, ismered a közeget, ahol meg fog jelenni az az adott cikk vagy anyag.”

A dramaturgok tapasztalatai alapján: hosszú távon aligha képes bárki is arra, hogy az irodalmi titkári és a dramaturgi feladatokat ugyanolyan szinten párhuzamosan végezze. Néhány megkérdezett dramaturg szerint valahogyan – hiszen mint mondják, volt már rá példa – „meg lehetne teremteni a lehetőséget arra, hogy a színházaknál dolgozzon egy olyan ember, aki csak dramaturg. Nem irodalmi titkár és PR-os és kommunikációs és közönségszervező és nem-tudom-micsoda”. Ez viszont nem feltétlenül jelentené azt, hogy abban a színházban minden egyes dramaturgi munkát annak a személynek kellene végeznie. Ha a meghívott stáb része egy külső dramaturg, akkor (sz.) „ne nyűgként kezeljék azt, hogy dramaturgot is kell fizetni – hogyha egy rendező bejelenti, hogy márpedig igen, a csapatomnak része, és nagyon kemény része, oszlopos tagja a dramaturg –, akkor ne az legyen: »hát, azt nem tudjuk fizetni«”.

6. Végül pedig néhány szó a stresszről

(sz.) „Összeszorított foggal, görcsben, frusztrációval nem lehet fejlődni,
nem lehet tanulni, és nem igaz, hogy lehet értékes dolgot csinálni. Nem hiszem.”

Az interjúk készítésekor számos olyan dramaturggal és színésszel beszéltem, aki végrehajtónak, alárendeltnek érzi magát, és nap mint nap stresszként éli meg a saját munkáját. Az interjúkban több mint száz alkalommal említették – túlnyomórészt dramaturgok – a ‘stressz’[4] és a stresszt leíró szavakat (‘megsérteni’, ‘bántani’, ‘szorítani’, illetve: ‘teher’), ilyenformán: (d.) „A kőszínházban stresszesebb vagyok.” (d.) „Ha valami stresszes, akkor az nem a munkából jön. Tehát, nem az van, hogy embereket küldesz háborúba. (…) Én még nem voltam nyugodt rendező mellett… Bár ő [a rendező, akivel többet dolgozott] sem ideges, soha nem kiabál, csak alapjáraton érzed rajta. Van benne valami… Nem tudom megfogalmazni. Mindig nyugodtan beszél, de van egy belső valami, amit mindig érzek.” (d.) „[A rendező] ragaszkodik valamiért ahhoz, hogy ott üljek, hogy lássam az egészet, ami számomra – mondom – megterhelő, mert azt látom, hogy két ember kínlódik. Nem nagyon élvezetes nézni.” (d.) „És ez bemutató előtt volt, ami nagyon nagy stresszhelyzet”.

Munkahelyi pszichológiai tanulmányokat olvasva bizonyos fokig közelebb kerülhetünk a jelenség megértéséhez, például ahhoz, hogy a fentiekhez hasonló munkahelyi stresszhelyzetek a munkateljesítmény romlásához, viselkedésváltozáshoz, testi és lelki betegségek kialakulásához, vagy jobb esetben pályaelhagyáshoz vezethetnek.[5] A színházi szakmákon belül talán a dramaturgi az, ahol legnagyobb fokú pályaelhagyásról beszélhetünk: gyakran látjuk azt, hogy valaki egy-két alkalommal kipróbálja magát dramaturgként, aztán többet soha.[6]

Mindezek azonban engem nemcsak önvédelemre, hanem arra is ösztönöznek, hogy dramaturgként a színészek, illetve más alkotótársak számára ne teremtsek stresszes helyzeteket, vagy olyanokat, amelyekben valaki nem érzi egyenrangúnak magát. A színész–dramaturg kapcsolatban ez például számomra azt is jelenti, hogy a ‘test’ nem alacsonyabb rendű a ‘fejnél’. Vagyis, hogy a színésznek éppen abban van az értéke, hogy nemcsak a fejével, hanem a testével, az ösztöneivel képes reagálni például a szövegre. Legfőbb tanulságként tehát ezt vonnám le.

Miért így dolgozunk, többnyire, hogy: (sz.) „megsértődött. Ő is megsértődött. Mindenki megsértődik. S akkor én többet nem mondok neki semmit, mert megsértődik”? Hiszen egy munkán (sz.) „érződik az is, hogy az emberek összeszorított foggal csinálták végig, vagy érződik az is, hogy az emberek szeretettel, odafigyelve egymásra, tanulva egymástól.” Hátha rajtunk is múlik.


[1]A beszélgetések azokkal a dramaturgokkal készültek, akik 2010 és 2017 közt a legtöbb dramaturgi munkát végezték az erdélyi magyar kőszínházaknál és független társulatoknál, valamint azokkal a színészekkel, akik ezeknél a társulatoknál jelenleg is játszanak. Összesen kilenc dramaturggal és ötvenkét színésszel készült interjú.
[2]Referent literar = irodalmi referens; secretar literar = irodalmi titkár.
[3]A romániai foglalkozások hivatalos jegyzékében (Lista ocupațiilor din Clasificarea Ocupațiilor din România / COR) nem szerepel a ‘dramaturg’. Lásd Lista ocupațiilor din COR în ordine alfabetică. Utolsó letöltés: 2019. 06. 25.
[4]„A stressz szó eredetileg a latin és az angol nyelvben egy ige volt, melynek jelentése: megsérteni, bántani, szorítani.” Lásd Juhász Ágnes: Munkahelyi stressz, munkahelyi egészségfejlesztés. Munka- és szervezetpszichológiai Szakképzés, Budapest, 2002. 2. o.
[5]A szakmából való kilépés másik oka lehet a szakmai kifáradás vagy kiégés. Erről Kasza Izabella pszichoterapeutát kérdeztem – Amikor láng nélkül maradsz című beszélgetésünk a Játéktér 2020/tavaszi lapszámában fog megjelenni. Az interjú végén különböző egyéni és szervezeti stratégiát is megismerhetünk arra vonatkozóan, hogy egy intézmény és egy alkalmazott hogyan küzdhet meg a kifáradással.
[6]Amint azt már a korábbi esszémben említettem, a kutatás során elkészült listám szerint 2010 és 2017 közt, azaz nyolc év alatt (hivatalosan) az előadások – összesen 663 bemutató – kevesebb mint felében vett részt dramaturg. A 235 „dramaturgos” előadásban 103 különböző személy dolgozott. Ennek értelmében az erdélyi magyar színházakban nyolc év alatt egy dramaturg 2,23 előadásban dolgozik, azaz négyévente egyben. A listában mindössze tíz olyan dramaturg szerepel – a színházak által közölt hivatalos adatok szerint –, aki nyolc év alatt minimum öt dramaturgi munkát végzett, a többiek kivétel nélkül nyolc év alatt ötnél kevesebbet.