Csepei Zsolt: A színésztől az íróig és vissza

Csepei Zsolt: A színésztől az íróig és vissza

A Színház az orrod hegyén c. drámakötetről[1]
A Játéktér 2019. téli számából
Borítókép: a 1089 (színház az orrod hegyén) c. előadásból. Forrás: SZFE

Ha az olvasó/néző lelki orrát  megüti az eredeti improvizációk szaga, akkor az író nem jól végezte a dolgát, akkor csak egy ügyes kis szövegkönyvet sikerült szerkesztenie, nem színdarabot” – írja Kárpáti Péter a szöveggyűjtemény előszavában. Ha ezen megjegyzés fényében reagálok, akkor azt kellene mondanom, hogy Kárpáti Péter „ügyes kis szövegkönyveket” gyűjtött a kötetbe. Csakhogy ez egyáltalán nem igaz. Minthogy az sem igaz, hogy nem érződik rajtuk az eredeti improvizációk szaga. Kár lenne titkolni, hogy ezeknek a színdaraboknak az egyik fő vonzereje abban áll, hogy improvizációk alapján íródtak, a klasszikus drámai építkezés ellentétei, vagyis hús-vér, létező emberekből születtek fiktívek, s nem fordítva. Sajátos ritmusuk van, ami annak ellenére lebeg mindegyik szöveg felett, hogy egyenként nagyon is különböznek egymástól.

A Selinunte Kiadó gondozásában megjelent Kortárs drámaírók sorozat harmadik megjelent kötetében hat színdarabot találunk, amelyek Kárpáti Péter improvizációs technikájával készültek. A szerző szerint hosszú évek munkája és kudarcai kellettek ahhoz, hogy kidolgozzák azt az improvizációs protokollt, amely alapján a kötet alapanyagát szolgáltató csoportok dolgoztak.

Ebből a szempontból érdekes, hogy a gyűjteményben egyetlen olyan színdarabot sem találunk, amely kizárólag a Titkos Társulat néven futó, Kárpáti-féle alapcsapat improvizációin alapulna. Sőt, a válogatás sorrendjét tekintve egy ilyen lehetne a nulladik, hiányzó darab, ami után valóban következnek a más társulatokkal, diákokkal vagy színházi nevelési csoportokkal létrehozott színdarabok, egy blogirodalom ihlette mű, illetve az új generáció szabadabb Kárpáti-impró-értelmezése alapján létrejött darab.

Elsőre – nehéz elvonatkoztatni attól, hogy néhány szövegben a saját kereszt- vagy becenevükön feltűnő szereplők a magyarországi független szféra ismert színészei. Mondataikat a pop-upként felugró arcuk szűrőjén vagyunk kénytelenek receptálni. Erre ellenpélda a Hungari, amely a blogirodalom drámai lepárlása, vagy a Kéksziget, amely nevelési színházi darab, egyszerű és fókuszált narratívája nem hagy helyet hasonló merengéseknek.

Ezenkívül, aki viszonylag rendszeresen találkozik improvizációkkal, annak elsőre feltűnhetnek a jellegzetes ritmusok, az instant replikák ízei, a „nagyon jelenidejűség”, a humorban le-lebukó színész.

Ezeket csupán azért tartom fontosnak megjegyezni, mert a kötet célközönsége valószínűleg a tág színházi szakma, amin kívül nem valószínű, hogy nagy tömegek fogyasztják a kortárs drámairodalmat. Épp ezért a fentebb említett észrevételek olyan ínyencségek, amelyek bár csiklandozzák „bennfentes fantáziánkat”, végül arra késztetnek, hogy fussunk neki újra a kötetnek, immár felszabadult olvasóként, fehér lappal.

Másodikra – már nem gondolkodom azon, hogy Az álom féltestvérében megjelenő árny vajon hogyan jelenhetett meg az imprók alatt (ha ez nem kizárólag az író adaléka), vagy hogy ki lehetett Dongó kutya, vagy honnan a gekkó… Elfogadom a darabokat önmagukban létező világokként, cserébe megkapom a jogot a szabad fantáziáláshoz. Így már sokkal élvezetesebb és pörgőbb az élmény, nem kell színházi gourmet-nak lenni.

A kötet első két darabja áll egymáshoz a legközelebb, mintha ez vezetné fel, hogy miről is van szó. Az álom féltestvérének kiindulópontja az Alkésztisz-téma. A szöveg a Titkos Társulat és a Tünet Együttes színészeinek improvizációi alapján készült. Rövid, sűrűbb darab, ami egy vaskos központi probléma köré szövődik, a szereplők szálai egylendületesek. A valamilyen titokzatos betegségben szenvedő (vagy nem szenvedő) Zsolt lakásában játszódó történet idegesítően elkerülhetetlenül halad a végkifejlet felé, ami nem meglepően meglepő, és kapunk némi feloldozást.

A Dongó a K2 Színház színészeinek improvizációiból jött létre. Az előszó szerint az alkotók megpróbálták a technikát kicsit továbbfejleszteni, a történetet hosszabbra, fordulatosabbra alakítani. A kiinduló viszonyokat és karaktereket ebben az esetben akár hetekig is fenntartották, ha úgy tetszik, időnként ekkora intervallumban impróztak. A létrejött darab, a Dongó, ehhez mérten a valósághoz közel álló, bonyolult (kusza?) viszonyrendszerben mozog. Egy csapat focidrukker hétköznapjainak egyvelegében feloldódnak a közös célért való tenni akarás konfliktusai, a befogadás/ elfogadás képtelensége, a gyanú, a „szakmai” (Újpest-drukker) vs. magánélet ellenfeszülése, és minden, amit a kisember egy jó értelemben vett szappanoperában csűrni-csavarni képes annak érdekében, hogy valahogy boldoguljon, és saját létének értelmét bizonyítsa. Pörgős történet, élő és potenciálisan köztünk élő emberekről, és Dongóról, aki paradox módon kutya, de „színész játssza”.

A kötet címadó darabja, az 1089 (színház az orrod hegyén) több értelemben is különbözik az előző kettőtől. Egyrészt az  alapanyagot – értelemszerűen kevesebb tapasztalattal rendelkező – színészhallgatók generálták, akikhez a Titkos Társulatból Stork Natasa valamilyenfajta iránymutatóként csatlakozott. Másrészt a történet önmagáról szól, a színészhallgatói lét abszurditásáról, az improvizációk és a valóság közötti mosott határról, az ebből fakadó félelemről és bizonytalanságról.

Aki vett már részt improvizációban, az tudhatja, hogy pl. egy valóban megtörtént (értsd sikeres) szerelemimpró után mennyire érzékeny és bizonytalan dolog a szakmai-kollegiális viszony kiegyensúlyozása. Vagy milyen lelki folyamatokat indít el egy tanár közbevetett instrukciója, amikor még abban sem vagy biztos, hogy amíg azt hallgatod, kiléptél-e a szerepből, vagy sem, vagy hogy neked mint hallgatónak szólt-e egy bántó megjegyzés, vagy csak a játék része volt.

Az  elsőre közhelyesnek tűnő  ’színház a színházban’ szituáció végül könnyedén egyensúlyoz világok között, és némi baljós hangulat kíséretében vándorol klasszikus impró szituációk és olyan momentumok között, amelyekben a diákok minduntalan megküzdenek a valóság érzékelésével. Távirati formátumban: a darab tőkéje az impró technikával való szembesülés, Natasa jelenléte mint évfolyamon kívüli emberé, valamint Kárpáti – mint az elvárások teljesítésének golflyuka.

A Kéksziget a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ színészeinek improvizációi alapján készült. Az előző darabokhoz képest a narratíva jóval határozottabb mederben csordogál, ehhez hozzátartozik az is, hogy a szöveg egy célzottan 7−9. osztályosoknak készült komplex színházi nevelési előadás anyaga. A történet alapvetően egy családi konfliktushelyzet köré szerveződik, és a finomra hangolt viszonyokon keresztül folyamatosan felkínálja a célközönségnek az azonosulás lehetőségét, elsősorban a fiatal szereplőkkel. A kötetben megjelenő szöveg valójában csak az előadás fele, az utána következő részben a nézőgyerekek különböző vezetett helyzetekben bekapcsolódhatnak a játékba, így az további improvizációkba torkollik.

Két ilyen előadást volt alkalmam látni (kisebb korosztálynak), és gyanítom, hogy az így született szövegekkel is megérné egyet legózni. A kötet kakukktojása a Hungari, ugyanis ez egyedüliként nem lejegyzett impró szövegekből, hanem blogbejegyzésekből rakódott össze. Mondhatnánk, hogy ugye a telefonkönyvből is lehet… de másról van szó. A blogokon, chateken és kommentablakokban megjelenő civil szerzők olyan „kvázi valóságot” teremtenek, amelyek nagyon hasonlóak ahhoz, amelyet improvizációkban fedezhetünk fel, Kárpáti megfogalmazásában: „ott lebegnek valahol az elementáris valóság és az elementáris hazugság határán”.

Ez a darab valóban olyan, mint amikor odaragadsz a kedvenc hírportálod vagy egy YouTube-videó kommentjei elé, egy óra múlva eszmélsz égő szemhéjakkal, és nem tudod, mi történt az elmúlt egy órában. Műfaji besorolása: virtuál hipnotikus reply-dráma.

A végére maradt a H LH T TL NS G. Vagy továbblét. Vagy a „the show must go on”.

Kárpáti Péter büszke apaként vezeti fel a művet, amelynek leírásában már csak konzulensként volt szükséges feltüntetni. Egy új generáció munkája ez, amely a Kárpáti-féle impró technikából indult ki, de azt szabadon, a saját képére és hasonlatosságára formálva használta. Az imprók kiindulópontja Kundera öt magánhangzónyi különbséggel azonos című regénye, a végeredmény pedig egy hatalmas trip füstös budapesti estek, bérházak, kocsmák, félig kész szövegkönyvek és teljesen kész írók meg szereplők között. Ez az eszelős színházi metakonstrukció a kötet legüdítőbb darabja, a fantázia- és humorreceptorjainkat szüntelenül ostromolja, miközben fájdalmas egyszerűséggel szól a létről, annak minden értelméről és értelmetlenségéről.

Nem tudni, hogy pontosan mi befolyásolta a válogatás sorrendjét, de abban biztosak lehetünk, hogy szerencsés volt H LH T TL NS G-gal zárni, és a hangsúlyt fent hagyni…


[1]Kárpáti Péter és barátai: Színház az orrod hegyén. Színdarabok. Selinunte Kiadó, Bp., 2018.