Belemenni a játékba – Vass Csabával Deák Katalin beszélgetett
Borítókép: Vass Csaba. Gyerekünk, Csíki Játékszín. Fotó: Veress Albert
„Mi, a színészek bejövünk, meghajolunk, kiprovokáljuk
a vastapsot integetéssel, zenével, bohóckodással.
(…) Aztán elmennek a nézők,
és mi magunkra maradunk a színházban.”
részlet a Gyerekünk-előadás szövegkönyvéből
A Gyerekünket[1] 2020 februárjában mutattuk be. Ez volt mindkettőnk utolsó munkája a járvány kitörése előtt – Csabinak színészként, nekem dramaturgként. Az előadás, többek közt, a megbetegedés elkerülhetetlenségéről, halottaink elengedéséről, a halálhoz való viszonyunkról szól. Ahogy mondani szoktuk, „kijátszani” nem volt lehetőségünk – bármilyen hülyén hangzik: megtette helyettünk az élet. „Valamelyik nap megyek vásárolni, eszembe jut a Gyerekünk” – mondja Csabi, és folytatja: „van az a rész, amikor Beni[2] sorolja a betegségeket. Betette oda a koronavírust is, amit a bemutatón még nagy kacagással fogadtak a nézők. Azóta kicsit más értelmezést kapott”. Szóval, az otthonmaradásról – otthonról, online – beszélgettünk a karantén alatt. És persze, a színházról is. Arról, hogy miért láthattam őt annyira felszabadult és kreatív színésznek a Gyerekünk próbáin – mert voltaképpen ez volt az az élmény, ami elindította bennem ennek az interjúnak a gondolatát.
[meccsek a Maros jegén]
Gyakran kezded úszással a napot. Hogyan vált az életed részévé a mozgás?
Hároméves voltam, amikor apukám megtanított korcsolyázni: lementünk a Marosra, és ott passzolgattunk. Attól kezdve hokis szerettem volna lenni. Első osztályos koromban elkezdtem edzésekre is járni, de ez csak néhány hónapot tartott, mert Vásárhelyen éppen abban az évben szűnt meg a klub.
Telenként azonban tovább hokiztunk: a szombat és a vasárnap ünnep volt. Felnőttekkel, volt hokisokkal lementünk a Marosra, húszan-harmincan mindig összegyűltünk. Letakarítottuk a „pályát”, kialakítottuk a csapatokat. Rendes felszerelésünk persze nem volt, otthon csövekből készítettünk lábszárvédőt. Hogyha valaki mégis hozzájutott egy profibb védőhöz, ő volt a király. Óriási meccsek voltak!
Ez ment körülbelül kilencedikes koromig, amikor rájöttem, hogy nem lehet belőlem hokis, mert hivatalos csapat ugye nem volt, meg ahogy véget ért a tél, igazából edzeni sem lehetett, korcsolyával semmiképp. A hokit aztán felváltotta az úszás, ami a karanténban szintén kiesett. Itt lakunk az uszodával szemben, de csak nézegetem.
Úgy tudom, később történész szerettél volna lenni.
Ötödikben lett egy jó törcitanárom; az ő hatására elkezdett érdekelni a történelem, és akkoriban történész vagy régész akartam lenni. Amúgy ez a tanár is régész volt, igazi római kori pénzérméi voltak, és aki nála mind a három évharmadban kijött tízesre – mert akkor még évharmadok voltak –, az kapott tőle egy pénzérmét. Szóval, az volt a tervem, hogy felnőttként majd én is történelemmel foglalkozom, ezért törciosztályba mentem a Bolyaiba. Csakhogy valami miatt ott már nem éreztem azt a késztetést, amit korábban; úgyhogy lassan ezt is elengedtem: szevasz! Akkor jött Öcsike (Bartha László Zsolt), és mondta, hogy menjünk el színikörre.
[hátradőlsz, és kifognak]
Mi tetszett meg a „színházasdiban”?
Az egésznek a hangulata. Akkor az a kicsi színházterem is, jobb szót erre nem találok, nyugalmat árasztott. Pedig csak egy egyszerű bérházi szoba volt, amit függönnyel lesötétítettünk. És, azt hiszem, volt benne még két reflektor. A gyakorlatok is meghatározóak voltak számomra: most elsőre a forrószék villan be, meg az, amikor egy asztalról hátradőlsz, és a többiek kifognak.
A forrószéknél – ha komolyan csinálod – tényleg őszintének kell lenned. Most visszagondolva, ahhoz képest, hogy annyira nem ismertük egymást, a legeslegőszintébbeket mondtuk el magunkról. Ez volt, ami igazán megfogott: hogy van egy helyzet, ahol félig-meddig ismeretlenek előtt bármit elmondhatok magamról. Akkor úgy voltam, és azóta is jellemző rám, hogy egy új közegben elég nehezen találom meg a helyem; ezért is volt kihívás belemenni egy ilyen játékba – főleg olyanokkal, akiket alig ismerek.
Mégiscsak érezned kellett egyfajta biztonságot játék közben.
Igen, bár ez nem volt egy papírra leírt történet, hogy „amit itt hallunk, azt nem mondjuk el senkinek”, hanem magától értetődően megbíztunk egymásban. Ez a fajta bizalom tetszett nekem.
Az ezekhez hasonló játékok mennyire jellemzőek a mostani próbafolyamatokra?
Amikor Áronékkal (Orbók Áron) Prágában próbáltunk,[3] rengeteg hasonló gyakorlatot végeztünk. A kőszínházi próbafolyamatokra ezek kevésbé jellemzőek. Utoljára az Ásókapa alatt[4] voltak ilyen játékok; a korábbiakból pedig a Képmutatók cselszövése alatt[5] Bogdán Zsolt ráhangolódós gyakorlataira emlékszem. Ő abban az előadásban játszott, és mondta, hogy akinek kedve van, próbák előtt találkozhatunk. Az imposztor alatt[6] Liviu Matei bemelegítő gyakorlatai is hasonlóak voltak. Ezek jutnak eszembe.
[tessék: ezt gondoljuk]
Orbók Áronnal több előadásban dolgoztatok együtt, amelyek – a létrejöttük körülményeit tekintve – eléggé függetlenek jellegűek voltak. Számodra miben különböztek ezek a folyamatok a kőszínháziaktól?
Ezeknél a történeteknél Áronnak is szabad keze volt, meg nekem is. Nem volt az, hogy „na, most ezt a monológot, ezt így mondd!”. Az előadásokat együtt találtuk ki, éppen emiatt nem lehet – mint máskor – „a rendezőre fogni”, helyettünk senki nem fogja elvinni a balhét. Nincs, ami mögé elbújni. Ilyen szempontból számomra néha nehezebb is ezeket játszani, hiszen valamilyen szinten mégiscsak kitárulkozunk bennük, mintha azt mondanánk: „tessék, mi most ezt gondoljuk a világról”.
A kőszínházi előadások ilyen téren biztonságosabbak. Talán az Ásókapánál éreztem még azt, hogy megint kiadtam magam. Valószínűleg azért, mert ott velem is készült interjú,[7] és magában az alkotófolyamatban is jobban részt vettem, mint a színház más előadásainál.
Mennyire igényled, hogy alkotóként – a színház eszközeivel – kifejezd a saját nézőpontodat, vagy ahogy korábban fogalmaztál, „elmondhasd, amit gondolsz a világról”? Az itteni előadások többsége, legalábbis számomra úgy tűnik, nem igazán hagy teret a színésznek az önálló, személyes véleményalkotásra.
Igaz, hogy az előadások nagy részében a történet vagy az összkép kívülről – általában a rendező részéről – érkezik, színészként mégis meg kell próbálni megtalálni egyrészt azt, ami az adott történeten belül számomra személyes; másrészt pedig azt, amit én az egészből tovább szeretnék adni. Éppen emiatt nem érzem, hogy a színházban meg kellene erőszakolnom magam, hiszen játsszak bármit, abban valahol ott a saját véleményem – és végső soron az mégiscsak én vagyok. Amúgy gondolkodtam már ezen, hogy a színész, amikor kap egy rendezői instrukciót, vajon miért érez késztetést arra, hogy teljesen mást csináljon. Sokszor történik ez. És talán azért, mert valamiképpen szükségét érezzük annak, hogy mi is megmutassuk: van egyéniségünk, gondolkodunk, hozunk ötleteket. De miért is tűnnénk el attól, ha megcsináljuk azt, amit kérnek tőlünk?
A véleményalkotást úgy értettem, kitalálni akár azt is, hogy miről szóljon egy színházi projekt, vagy hogy színészként eldönthesd, éppen milyen témával szeretnél foglalkozni.
Nem arról van szó, hogy nem szeretnék bizonyos témákkal foglalkozni, vagy hogy semmiről nem szeretnék beszélni; inkább arról, hogy a gondolataim ilyenfajta rendszerezésére egyszerűen nincs késztetésem. Amikor Áronnal dolgoztunk, akkor is ő hozta az ötleteket. Ebből a szempontból lehet, hogy én egy lusta ember vagyok. Vagy az is lehet, hogy Áronnak akkoriban több ideje volt. Nem tudom. A Galaxis útikalauz stopposoknak[8] tulajdonképpen az ő végzős egyetemi vizsgaelőadása. Mi előtte, egy szintén egyetemi előadásnak, a Vihar utánnak[9] a próbafolyamata alatt ismerkedtünk meg; először tehát ott dolgoztunk együtt Áronnal, és egymásra hangolódtunk, úgymond összehaverkodtunk. Így kezdődött. Aztán meghívott a Galaxisba. Utána jött a White Coffee, végül meg az Isteni színjáték avagy,[10] ami abból indult, hogy „csináljunk együtt még valamit”. Áron küldözgetett darabokat, gondolkodtunk rajtuk, és végül ennél maradtunk. Áron fordította le, és ő is írta át.
[humorral saját nyomorunkról]
A Gyerekünk a harmadik előadás, amelyben együtt dolgoztunk – korábban volt a már említett Ásókapa és az Abigail bulija.[11] Úgy érzem, a három közül ebben az utolsóban voltál leginkább elemedben: végig lelkesen, nagy lendülettel próbáltál. Mit gondolsz, melyek voltak azok a feltételek, amelyek ezt lehetővé tették?
Amióta színész vagyok, számomra is a Gyerekünk volt az egyik legjobb próbafolyamat; és ehhez elsősorban szerintem Hatházi (Hatházi András) kellett. Inspirált, ahogy ő vezetett; meg ahogy engedte, hogy ötleteket hozzunk. Másrészt, ő nem az a rendező, akinél végrehajtasz. Úgy érzem, értettük egymást, talán emiatt volt számomra könnyebb ez a folyamat. Jó találkozás volt – ezt tudom mondani. Ahogy jó volt a találkozás Peckával (Albu István), Kövesdyvel (Kövesdy István) és Andrissal (Visky Andrej) is. Talán minden próbafolyamatban ez a fajta találkozás lenne a legfontosabb, vagy legalábbis az, hogy megérezzünk egy közös nyelvet.
A Gyerekünknél például nekem nagyon tetszik az a fajta nyelv, amit együtt megtaláltunk. Amikor először elolvastam a szöveget, nem igazán tudtam összerakni. Nincs lineáris története, nem igazán értettem. Írtam is, hogy leginkább a karakterek azok, amik megfognak. Azt hiszem, akkor egyáltalán nem éreztem a szöveg humorát. Inkább csak azt, hogy a rákos megbetegedés meg a gyerekhalál, amiről a szöveg beszél, súlyos téma.
Aztán az első olvasópróbán Rebi[12] mutatott néhány inspirációs fotót, hogy milyennek képzeli a látványt. Na, azoknak a képeknek a beteg világa már elkezdett nagyon tetszeni. Majd, amikor próbáltunk, és láttam, hogy nem abba az irányba megyünk, ami először az én fejemben volt, még inkább megörültem. Hogy a halálról ekkora iróniával beszélünk, azért sem volt számomra visszataszító, mert maga Halász Péter[13] is rákban halt meg. Tehát, ezt nem olyasvalaki írta, akinek semmi köze egy ilyen történethez. Nem azt éreztem, hogy kigúnyoljuk a betegséget, hanem inkább azt, hogy a saját nyomorunkról, vívódásainkról humorral is lehet beszélni. Ez volt, ami felszabadított, továbbvitt és pozitív energiát adott.
És mi van, ha egy próbafolyamat alatt mégsem éreztek rá a közös nyelvre, ha nem történik meg a találkozás? Arra van stratégiád?
Mást hoz ki belőlem minden próbafolyamat. Volt, hogy a rendező földbe döngölt – úgy értem, hogy a kiértékelőkön mindenkit feldicsért, engem meg folyton alázott –, ennek ellenére, úgy érzem, vállalható volt, amit végül a színpadon összehoztam.
Vagy volt olyan próba is, ami csak arról szólt, hogy én hogy menjek be azon az ajtón. A rendező megmutatta vagy tizenötször, és amikor én is megpróbáltam ugyanúgy, csak annyit mondott: „nem jó”. Ott eljutottam arra a pontra, hogy kikapcsolt az agyam, nem foglalkoztam azzal, hogy „jaj, pontosan végre kell hajtanom, amit kér”. Szóval elengedtem, és úgy csináltam meg, ahogy abban a pillanatban én éreztem. És akkor lett jó. Végül pedig valamennyire még magammal is megbékéltem: nem éreztem, hogy végrehajtok.
Az úgynevezett fekete humort, ami a Gyerekünk sajátja, a mindennapokban is gyakran használod.
Mert mint a legtöbb színészben, bennem is ott a késztetés arra, hogy vicces legyek – nemcsak a színpadon, az életben is. Mostanában viszont egyre többször érzem, hogy nem minden helyzetben kell elsütni a poént, hogy egy százszor hallott vicces történetet nem muszáj még egyszer elmesélni, mert nem biztos, hogy az életben minden helyzetet jó elviccelni. Van, hogy a poénkodás nem visz előre. Ezért az utóbbi időben, ha észreveszek egy poénhelyzetet, és meg tudom állni, hogy ne csapjam le, büszke vagyok arra, hogy ellenálltam. Ilyenkor csak magamban kacagok, néha az is elég.
Amikor a színikörös élményeidnél az ismeretlenekkel való bizalomjátékról beszéltél, az jutott eszembe, hogy a színész és a néző közti kapcsolat is hasonlóan működik: a színész számára voltaképpen minden előadás egy bizalomjáték számára ismeretlenekkel. A Gyerekünk-előadásra ez még inkább érvényes, hiszen ott közvetlenül megszólítod a nézőket, beszélgetsz velük. Mennyire szól számodra ez a bizalomról?
Mielőtt az első néző megszólal, félelem van bennem: mi lesz, ha nem fog válaszolni? Ha olyat mond, amiből nem tudok továbbmenni. Mi lesz, ha leblokkolok? De csak addig nehéz, amíg felteszem az első kérdést, és kiderül, hogy a néző partner-e vagy nem. És általában partner. Még sosem volt olyan, hogy a néző ne akart volna részt venni a játékban.
Ezt a fajta interaktivitást először akkor tapasztaltam, amikor vándorszínházaztunk.[14] Legtöbbször focipályán vagy kultúrházak udvarán, szóval soha nem zárt térben játszottunk. Emiatt az emberek felszabadultabbak és a bekapcsolódásra is nyitottabbak voltak. Azokban az előadásokban az volt a feladatom, hogy bevonjam a közönséget, és közben arra is figyeljek, hogy a játék ritmusa megmaradjon. Ez mindig jó kihívás.
[színház nélkül]
A részleges kijárási tilalom alatt hogyan teltek a napjaid?
Amikor elkezdődött a bezártság, fogalmam sem volt arról, mihez fogok itthon kezdeni, hogy fogom beosztani a napomat. A színház rendszert adott: este lefeküdtem, reggel felkeltem, és elindultam. Korábban, amikor nem volt próba, mondjuk, egy hétig, és délelőtt tizenegyig alhattam, úgy éreztem: „na, kész, elrontottam az egész napomat”. A karantén arra tanított, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül aludjak. Vagy filmet nézzek és olvassak, amennyit csak akarok.
Az első héten például egyáltalán nem mozdultam ki. Ahogy bejelentették, hogy karantén lesz, bevásároltam, és egy listát készítettem az itthon található ételekről. Minden napra megterveztem a menüt. Meg aztán az első héten minden nap mostam, kiürült a szennyeskosár, s arra gondoltam: „hát ez most legalább egy hónapig nem fog megtelni, mert itthon úgysem kell sokat öltözködni”. De rájöttem, hogy azért mégiscsak jó váltogatni a ruhát.
A karantént Csíkszeredában töltötted. A rólad szóló portrévideóban, amit a Csíki Játékszín készített 2018 végén, még azt mondod, nem találtál otthonra abban a városban. Ez azóta mennyire változott?
Amikor ezt mondtam, egyedül éreztem magam, és nemcsak Csíkban, máshol sem találtam volna a helyem. Azt hiszem, az volt a legnagyobb bajom, hogy nem volt senki mellettem. Vagy én nem voltam valaki mellett. Azóta már nem vagyok egyedül, van egy otthon, bennem meg egy otthon-érzés. Bár most is vannak napok, amikor azt érzem, sehol nem jó. Valamiért viszont még mindig Csíkban élek, már lassan tíz éve. Ha egyáltalán nem érezném jól magam itt, gondolom, továbbmennék.
Hová?
Tulcsára. Valahová víz mellé. Jó volna hajón dolgozni, vagy egy kikötőben. Nyáron Törökországban voltam Giacóval.[15] Sokszor, amíg ő bejárta a várost, én csak ültem a parton egyedül, és órákig néztem a vizet. Mostanában egyre többször gondolok arra, hogy ha a színházat bezárják, én megyek a tengerhez.
De addig ott a reggeli úszás.
Na látod, az úszás is egy kihívás. Amúgy nem vagyok koránkelő; nem könnyű rávenni magam, hogy hétkor keljek, és még próba előtt beiktassam az úszást.
Amíg úszom, végig az van bennem, hogy „az istók verje meg, miért nem maradtam otthon aludni”. De ahogy kijövök az uszodából, azt érzem: „yes, ezt is megcsináltam!”. Annál jobb nincs! Szóval, sikerélmény. Viszont kábé addig zsörtölődöm, amíg ki nem lépek az uszodából, csakhogy utána mindig azt mondom: „hú, de jó!”.
A színház is ilyen.
Ott addig zsörtölődsz, amíg kilépsz a színpadra?
Nem. Hanem amíg kilépek a színházból.
Addig zsörtölődsz?
Legalábbis kínlódok. De mindkettő jó értelemben vett kínlódás. Mert ha tényleg annyira nagyon kínlódnék, nem mennék se színházba, se uszodába, hanem indulnék Tulcsára. Bár, azt sem tudom, mihez lehet kezdeni egy kikötőben. Talán rakodómunkás lennék.
[1]Gyerekünk. Rendezte: Hatházi András; Csíki Játékszín, 2020.
[2]Fekete Bernadetta, a Csíki Játékszín színésze
[3]White Coffee. Rendezte: Lucie Málková; a Lakmusz csoport és a csehországi Divadlo Unlimited közös produkciója, 2013.
[4]Ásókapa. Rendezte: Bartalis Gabriella; Csíki Játékszín, 2019.
[5]Képmutatók cselszövése. Rendezte: Porogi Dorka; Csíki Játékszín, 2013.
[6]Az imposztor. Rendezte: Kövesdy István; Csíki Játékszín, 2016.
[7]Az Ásókapa-előadás szövegkönyve részben a színészekkel készült interjúkból jött létre.
[8]Galaxis útikalauz stopposoknak. Rendezte: Orbók Áron; a budapesti RAGNAR és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházának előadása, 2010.
[9]Vihar után. Rendezte: Kocsis Tünde; Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, 2010.
[10]Isteni színjáték avagy. Rendezte: Orbók Áron; Csíki Játékszín, 2015.
[11]Abigail bulija. Rendezte: Barabás Árpád; Figura Stúdió Színház, 2019.
[12]Hatházi Rebeka, a Gyerekünk című előadás látványtervezője
[13]Halász Péter, a Gyerekünk című darab szerzője
[14]A férj szomorú komédiája és bonyodalmas históriája, 2007; A kéjvágyó vén szamár, 2008; Az ördög és a szűz, 2009; A halál és a bohóc, 2011. A felsorolt előadásokat rendezte: Csuja László; Erdélyi Vándorszínház.
[15]Giacomello Roberto, a Csíki Játékszín színésze